A mama almás pitéje

Egy viharos estén elment az áram, ezért Gizi mama és unokája meggyújtottak néhány gyertyát. A földre ültek, a kisasztal mellé. Régi történeteket kezdtek feleleveníteni, abból az időből, amikor a család még sűrűbben találkozott. A közös ebédekről, amiket a kertben tartottak, ahol a gyerekek szaladgálhattak, kiabálhattak, a felnőttek pedig beszélgethettek.
Ekkor mama mesélt a papa a gyerekkoráról is. Mert Józsi papáról sok emléke volt. Például, amikor Józsit megdorgálták otthon, mert az utca végén lakó kislánnyal a gyümölcsösben játszottak iskola helyett. Majszolták az almát, a málnát, sokat beszélgettek. A lány imádott rajzolni, egyszer az egyik alkotásával ajándékozta meg Józsit, amit a fiú onnantól mindig magánál hordott. Amikor jött a háború, akkor is csak attól félt Józsi, hogy nem láthatja a lányt többé. Edzésről tartott haza, amit abban az időben kezdett, és várta, hogy este találkozzanak. De már nem tudtak. Menekülniük kellett.
Felnőttként találkoztak újra, és pár hét elteltével meg is kérte a Józsi a már nő kezét. Ők Gizi mama és Józsi papa. A rajz, amit a gyümölcsösben kapott papa, az esküvő óta a falon lóg egy fa képkeretben. Már gyerekként tudták, hogy ők egymásnak lettek teremtve. Mióta papa nincs közöttük, Gizi mama rendszeresebben járt a piacra, hogy másokkal is találkozhasson, ahogy ő mondja Megnézem, mindenki megvan-e? Megnézem, mi a helyzet? Sokszor üres kézzel tért haza, hiszen nem feltétlen a vásárolgatás volt a célja.
Most unokájának elmesélte, miért sétál annyit.
Mama könyvet ír. Leírja, milyenek az emberek, legalábbis, ahogy nagyika látja őket abban a pillanatban. Van a „Zöld szemű öregember”, „Margit, az angyal” és még számtalan karakter. Mama ír. Nem köt, nem horgol, nem süt-főz órákig. Néha le is rajzol egy-egy pillanatot, pont úgy, mint gyerekként. Arnold csodálkozva kezdett belelapozni a füzetekbe, amikben a kézzel írott szavak és mondatok magukkal ragadták. Évről évre egyre jobban remegett mama keze, ez meglátszott, de a kreativitása, humora egyre jobban szárnyalt. A csirkét kergető kisgyerek rajzát nagyon aranyosnak találta, aki mögött szaladt az árus bácsi és az anyuka is. Elgondolkodtató a virágot áruló néni is. Ül a kis sámliján, maga előtt a kertjéből hozott színes virágokkal, úgy gyönyörködik bennük, mintha a kicsi gyermekei lennének. A tekintete, a kéztartása. Vonalrajz volt ez az alkotás, mégis jól kivehetőek az érzelmek. Arnold most kezdte igazán megismerni a nagyit, aki magában őrizte az emlékeit. Faggatta, hogy miért nem mesélt eddig ennyit, de a válasz csak annyi volt, Vártam.

Miközben Arnold olvasgatott, nagyi felállt és egy fotóalbumot hozott unokájának. Ezt neked adom! A fiú csodálkozva vette át ajándékát, nem volt ismeretlen számára. Ezt már papával is nézegették, mégis újdonságként hatott abban a pillanatban.

Tudod, fiam, ezek a fotók nagy kincsek voltak az életünkben. Nem úgy ment ám, mint most, hogy klikk-klikk és hopp, ezer képem van, hanem volt ezer pillanatunk, ami után jó, ha volt egy fotó. Én is örülnék, ha több lenne, de számomra azok a pillanatok lelki képek. Belém ivódtak, amíg világ a világ. Emlékszel, hogy volt nagyapád homlokán egy sérülés? Mindig azt mesélte, hogy a háború idején szerezte menekülés közben. Mindig csak mosolyogtam. Jaj, öreg csacsi! Azt fiatalon szerezte, az igaz, csak éppen egy fáról esett le, megrepedt kicsit a csont is, eléggé felszakadt a bőre, vérzett, aranyapám, rendesen! Nagyon megijedtem, gyorsan el kellett látni, a szülők nem tudhatták meg, hogy nem voltunk iskolában! Ha megtudták volna, hogy megint az erdőben mászkáltunk, eléggé nagyot kaptunk volna. Így a zsebkendőmmel nyomkodtam, szívta is fel a vért, majd a zsebkendőt el is ástam. Otthon pedig azt mondta, hogy kipróbálta a Pisti bicaját hazafelé és elesett. Elhitték. Aztán megint megsérült. De akkor tényleg elesett, bele az árokba, ami telis-tele volt csalánnal. Jaj, hogy nézett ki a papád! Annyira kacagtunk napokig! Bár, ő ezekkel nem dicsekedett, és hálás lehetett, hogy fotó sem készült, én biza kiraktam volna a falra is azt a képet!
   Arnold egy családi képhez ért, amin több családtag is szerepelt, de nem ismerte őket. Mama felvilágosította, hogy ki is a közvetlen rokon, ki él és hol. Meg az asztalon lévő vacsoráról is. Mert az egy nagyon különleges vacsora volt.
   A szomszéd bácsiék disznót is tartottak, meg tyúkokat, meg jaj, azokat az átkozott libákat! Azok mindig kergettek engem. De a lényeg, hogy disznóvágásnál segédkezett az én arany, drága jó édesapám. Azt tervezték, hogy a vacsorán jó nagy adag rántott hús lesz, meg hurka, meg kolbász, mert jönnek a rokonok. – Mama nagy nevetésben tört ki. – Ez viccesebb a csalánnál is, drága fiam! A disznaja megszökött! Annyira megijedtem, szaladt felém, végül kikerült, és rohant tovább a kapu felé. Minden férfi szaladt utána, kövekkel dobálták, meg mindennel, amit értek. Az egész utca kint volt és kergette a disznót. Végül a falu vadásza lelőtte szegényt. Nem fáradt el a malaca. A felnőttek igen, de ő nem, biza! Annyira bátor malac volt, megsajnáltam. Na, az lett a vége, hogy jó pár óra csúszással indult a folyamat, mert persze mindenki megszomjazott, megéhezett, meg hát a disznóvágást hajnalban kell kezdeni. Ez esti program lett. És még rántott hús is került az asztalra, ha jól emlékszem, este tíz órára. Ilyenkor már ágyban volt a helyünk, de hajnalig mulatoztunk, az egész utca ott táncolt és itták azokat a büdös löttyöket. Mai napig utálom a pálinka szagát, fiam. Remélem te sem szereted! Az elveszi az eszedet, és borulsz az árokba, mint nagyapád!
   Arnold arca kisgyermeki tekintetet tükrözött. Boldog volt, békés, kacarászott, hallgatta nagymamáját és próbálta mélyen elraktározni magában ezeket a pillanatokat. A mama hangját, a hangos nevetéseket.
   Mama, akkor ezért volt az mindig, hogy ha rántott húst készítettél papának, akkor mindig olyan hangsúllyal mondtátok? RÁNTOTT HÚÚÚÚS. – A mama nagyon nevetett.
   Igen, fiam! Az egy örök emlék. A papa nem látta, nem volt ott, mikor elszaladt a malac, de később ők is jöttek, próbáltak segíteni. Múltkor voltam a piacon, volt egy nagyjából ötéves gyerek, csak annyit láttam, hogy furán szalad, és mindenki fut utána. Aztán megláttam egy csirkét is. Pont ez a pillanat jutott ott is eszembe. Ha megnézed, a szövegnek adtam címet, a Csirke Fáját! Na, azóta mondogatom én ezt, mikor olyat csinálnak itt a kicsik.
   Én csak ültem a padon, fogtam a kis almát, amit vettem, tudod, az a nagyon finom, abból készült az almás pite. Mondtam már, hogy az almás pite receptje honnan van? Emlékszel Marcsira, a bolond nénire? Na, az ő anyukája adta meg a legjobb receptet édesanyámnak, és az évek alatt arra is rájöttem, hogy melyik alma a legjobb, és azóta úgy sütöm. Ha nem volt olyan szép, pirosas alma, öregapád egyből rájött, hogy nem abból sütöttem. Olyankor azt mondta, “Anyjuk, ez most nem az igazi”. De megette. Szinte mindet. Így sosem bánkódtam, csak mosolyogtam. Ilyenen sosem vitatkoztunk. Azon mindig, hogy túl engedékeny volt anyukáddal. Ő volt a kis hercegnője. Meg volt a Géza. Na, azt nagyon utálta. Mindig kedves volt velem az a férfi, ezt pedig nagyon nem szerette a papa. Kalitkába zárt volna szíve szerint, de tudod, nélkülem meg nem akart sehova menni, de velem sem mindig. Inkább itthon maradt. Szóval maradt a szúrós tekintet, a morgások. Jaj, Arnoldkám, a papa nagyon szeretett engem. Senki nem hitte el, hogy ennyi ideig szeretjük egymást. Tudod, ő előbb megszeretett engem. Én csak szerettem vele játszottam vele. De ő tudta, hogy én leszek a felesége. Még gyűrűt is faragott nekem, amikor alsósok voltunk. Ő egy osztállyal járt fölöttem, jó diák volt, kivétel a szünetekben. Ők nem gittegyletet alkottak, ők a pipa egyletet. Úgy csináltak mindig, mint a nagyok, azt játszották, hogy nagy emberek, nagy vezetők. Nagyon vicces volt. Főleg mikor a füst szállt a bokornál, ők játszották az eszüket, közben ment a tanár, a szigorú Jancsi bácsi, és nem tették zsebre, amit kaptak. Otthon még szíjat is hasítottak a hátán! Szégyenbe hozták a családot. De nem verték, amúgy, mint ahogy engem sem. De akkor, annyira dühösek voltak rá. Aztán nézd meg. Tényleg nagy ember lett. Iskolaigazgató! Én mindig kinevettem érte, közben rettentően büszke voltam rá. Nagyon szerették! Az a baleset az iskolában, amikor kitört az ablak, na, az nagyon megviselte. Nem volt káromkodós, de a jó eget lekáromkodta aznap! Pont az ablakban állt, nézték a vihart, ekkor a villám a fába csapott, az bedőlt, az ablak meg betört. A karján a hegek onnan vannak. Onnantól sokkal szigorúbb lett, harcolt, hogy vágják ki a veszélyes fákat, amiket évek óta kért. Sokkal több büntetést osztott ki a diákok között is, az eset után sokkal jobban féltette őket. Tudod, fiam, ezt mind azért, amiért néha veletek is szigorú volt. Így óvott titeket, így óvta az embereket. Megtanította, hogy mindennek van határa. Mert, fiam, bizony, mindennek van határa.

Mama, miért most mondod el ezeket?

Mert, fiam, vártam. Vártam, rád. Hogy kíváncsi legyél. Hogy megértsd és jobban lásd az utad. Hogy jobban figyelj a részletekre. Hogy itt legyél. Hogy együtt legyünk. Fiam, vártam. De most itt vagy. Holnap pedig készítünk almás pitét.