A mosolytündér 4: Új élet

A sas elérte a szállítófelhőt, fölészállt, hirtelen megrázta magát, úgy, hogy Katiék egymás hegyén-hátán potyogtak a felhőre. Ahogy feltápászkodtak, látták, hogy a sas még leír egy tiszteletkört felettük, aztán vidáman száll tovább. Hamarosan egyáltalán nem látszott már.
– Á, szóval ti vagytok a jövevények. Egy mosolytündér… megvan, egy ember… megvan és egy macska… ez is megvan. Minden rendben.
Mindhárman felkapták a fejüket a hirtelen hangra. Amikor leestek, nem láttak senkit a felhőn. Ahogy jobban szemügyre vették a hang forrását, meglepve látták, hogy nagyon hasonlít hozzájuk. Épp olyan magas volt, mint ők, ugyanúgy négy keze volt, mint Zanának, csak a ruhája ezüstszürke volt, olyan színű, mint a felhő, amin állt, csak valamivel fényesebb. Még a haja is hasonló hullámzó valami volt, mint Zanáé.
– Bocsánat, be sem mutatkoztam — mondta a jövevény. — Akkva vagyok.
– Én Zana, ő Kati, ő pedig a macskacicó.
– Hmm… Elég feltűnő színetek van. No, nem baj, messze vagyunk a földtől. De majd az ellenséges viharfelhők közelében jól teszitek, ha behúzódtok valami árokba.
A látogatók kissé megrettentek az ellenséges viharfelhők hallatán.
Akkva körülnézett, aztán megnyugodva mondta:
– Jól van, jól láttam, nem közeledik semmilyen viharfelhő. Akkor most ráérünk. Gyertek, bemutatlak titeket a többieknek.
Füttyentett egy nagyot, ami szélzúgásnak hallatszott inkább. A jelre hirtelen előbukkant még tíz-tizenöt hasonló alak. Mindenkinek a ruhája ezüstszürke volt, nagyon hasonló, bár árnyalatnyi különbségek látszottak. Az viszont egyformán jellemezte őket, hogy a ruhája mindegyiknek pontosan olyan színű volt, mint a felhődarabé, amelyen állt.
– Hé, mindenki! Itt vannak az újak! Zana, Kati és a macskacicó! — ahogy mondta a nevüket, sorban rájuk mutatott. — Fogadjátok szeretettel őket, amíg itt vannak!
– Sziasztok! Én Tschurr vagyok!
– Én Tsöpp!
– Én Hélio!
– Én Akkva!
– Én Tsöpp!
Mindenki sorban elmondta a nevét. Még volt vagy három Akkva, kettő Tsöpp és egy Tschurr. Sajnos sokkal többet nem is tudtak megjegyezni a lányok, mert az esőtündérek nagyon hasonlítottak egymásra. Pedig igazán igyekeztek jól megfigyelni őket.
– Na, jól van, most már ismertek mindenkit. Nagyszerű, akkor vegyüljetek, és érezzétek jól magatokat!
– Vegyüljünk?
Erre kicsit visszafordult Akkva, pedig már éppen indulóban volt.
– Persze! Vegyüljetek! Azért jöttetek, hogy esőtündérek legyetek, nem? Egy esőtündér pedig vegyül.
– Aha. —Zana még mindig kicsit bizonytalan volt.
Akkva közben végleg hátat fordított nekik, és a többiek közé ment. Ettől kezdve aztán végképp nem tudták, hogy ki volt az, aki őket fogadta. Az egyetlen biztos név is elveszett.
Egy ideig még szerencsétlenül álltak a felhő szélén, aztán Zana találta fel előbb magát.
– Hát, akkor talán menjünk oda hozzájuk. Biztos nem bánják. Előbb-utóbb úgyis meg kell ismernünk őket, ha egyszer velük fogunk élni. Csak különböznek valamiben!
A kis csapat továbbra is a lehető legszorosabban egymáshoz simulva nekivágott a társaságnak. Próbáltak keresni egy magányos alakot, de mindenki kettes-hármas csoportokba verődve beszélgetett. Időnként szakítottak egyet a felhőből, és jóízűen elfogyasztották. Katiék először csak némán sétálgattak és nézelődtek. Amerre jártak, mindenki kedvesen rájuk mosolygott, de egy pillanatra sem hagyták abba a csevegést. Aztán Zana összeszedte magát, és megállt a hozzá legközelebb eső csoportnál. Katiék szintén megálltak. A kis csoport azonnal kinyitotta a kört, és helyet adott nekik.
– És akkor képzeld el, az a kis gonosz hozzámvágott egy hatalmas jégdarabot. Súrolta is a karomat. Ezt. Na megállj, mondtam én, és feléspricceltem egy nagy adagot. Talált! Rögön ráfagyott az a gonosz vigyor a képére!
– Hol is volt ez?
– Ó, nem is tudom, valahol Franciaország felett. Igen, igen, éppen beértünk a nyugati partra.
– Sziasztok — köszönt félénken Zana. — Nem zavarunk?
– Dehogy, dehogy. Gyertek csak! Ti újak vagytok. Kik is?
Kati egy kicsit csodálkozott, hogy lehet, hogy ilyen hamar elfelejtették.
– Mi lentről jöttünk. Én mosolytündér vagyok — mondta Zana. — Ő pedig egy ember.
– Nem is gondoltam, hogy ilyen kicsik az emberek. Azt hittem, csak azért látszanak kicsinek, mert messze vannak. Amikor még kicsi voltam, azt mesélték, az emberek nagyobbak nálunk — mondta egy az ezüstruhások közül, de már nem is nekik.
– Nagyobbak is — sietett a válasszal Kati. Zavarban érezte magát. Mintha nagyon jelentéktelen volna. — Csak azért lettem ilyen kicsi, hogy beférjek Zanáék házába.
– Ki az a Zana?
– Én.
– Ja, persze, persze. Te mosolytündér vagy, ugye? Mit is csinálsz?
– Mosolyt varázsolok az emberek arcára.
– Érdekes lehet — mondta szórakozottan egy másik ezüstruhás. — Nincs valami történeted? A tieidet még biztos nem hallottuk.
– Ööö… hát most nem jut eszembe.
– És neked? — fordultak Katihoz.
– Hát most nekem se. Sajnálom.
– Kár.
A megszólaló nagyot ásított, aztán bekapott egy darab felhőt.
– Ti a felhőt eszitek?
– Hát, igen. Nem lenne muszáj, de azért jólesik. Elég semleges íze van, így aztán olyannak képzelhetjük, amilyennek akarjuk.
– Értem. Megkóstolhatom?
– Persze. Tessék csak.
Kati letört egy darabot a felhőből, és bekapta. Vízíze volt. Megpróbálta vaníliafagyinak képzelni. Nem nagyon sikerült.
– Mégis eszembe jutott egy érdekes történet — szólalt meg hirtelen Zana, aki nagyon szégyellte, hogy nem tud mesélni semmit. — Amikor az egyik ügyfelemhez mentünk, a Géza bácsihoz…
– Ügyfél? Akinek mosolyt csinálsz?
– Igen.
– És Gézabácsinak hívják? Milyen érdekes név! Ezután én is Gézabácsi leszek!
– De hát neked van neved! — Bár, ha Kati őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy nem emlékszik rá.
– Persze, persze. Eddig Akkva voltam. De a Gézabácsi sokkal jobban hangzik.
– Lecseréled a nevedet? Csak úgy? — Zana meg volt döbbenve. Még a szülei nevezték el Zanának, és soha nem jutott eszébe, hogy ezen változtathatna.
– Persze. Miért ne? Ki tiltja meg?
– Hát… senki… De a szüleidnek nem fog rosszul esni?
– A szüleimnek? — mosolyodott el Akkva (vagyis bocsánat, Gézabácsi). — Ki tudja, melyik felhőn vannak már… Meg hát az Akkva nevet se ők adták. Valamikor pár éve tetszett meg. Hol is jártunk akkor? Már nem is tudom. Talán a Karib-tengeren? Nem, nem, ott valami más történt. Igen, igen, Mozambik felett volt ez.
– És mi történt a Gézabácsinál? — az egyik tündért nem igazán kötötte le, hogy hol vette fel az újdonsült Gézabácsi az Akkva nevet.
– A Géza bácsinál? — Zana egy pillanatig zavartan bámult, aztán eszébe jutott, miről is kezdett beszélni. — Ja, igen. Szóval mentünk a Géza bácsihoz, és éppen ott volt az unokája, úgyhogy boldog volt. Nem is kellett neki varázsolnom. Csak eltettem az emlékét, hogy jó lesz még egyszer. — Itt hirtelen elhallgatott, mert eszébe villant, hogy elfelejtette lejegyezni az aktába az emléket. Most az utódjának hiányzik majd ez az adat.
– Ennyi a sztori? — az esőtündérek csalódottnak látszottak. A jövevények sótlanabbak voltak, mint ahogy számították.
– Micsoda? — Zana most eszmélt rá, hogy nem fejezte be. — Ja, nem. Ahogy könyököltünk a párkányon, és néztük a családot, Katit egyszer csak elkapta Brutus, a kutya hátulról, és…
– Na, ez már érdekes! Te vagy a Kati, ugye? És féltél?
– Várjatok csak! Ki az a Brutus?
– A kutya, hallottad, nem?
– Jól hangzik! Azt hiszem, ezután Kutya leszek! A Tschöppöt már unom. De ki az a Kutya?
– A kutya az egy állat — most még egy tündér érkezett, láthatólag lényegesen tájékozottabb az előzőnél. — Olyasmi, mint az ember, csak kisebb és szőrösebb. Sokat eszik, csurog a nyála és hangos. Azt mondják, az emberek barátja.
– Hú, de visszataszító lehet! Azt hiszem, maradok Tschöpp. De ti — nézett elhűlve Katira — hogy barátkozhattok ilyen szörnyű lényekkel? Vagy nincs jobb a földön? Nem csoda, hogy feljöttél inkább hozzánk!
– Hát, azért a legtöbb kutya nem olyan szörnyű — mentegetőzött Kati. — Csak ez a Brutus ilyen. Vannak egész helyesek is.
– És azok is szőrösek?
– Hát, szőrösek… De lehet simogatni őket! — derült fel a kislány arca.
– Milyen gusztustalan. Szőrösek. — Az esőtündér, aki mégsem akar Kutya lenni, undorodva távozott. Kati nagyon szégyellte, hogy miatta ment el, de úgy tűnt, a többieket egyáltalán nem zavarta, hogy elment. Sőt, ahogy Kati utánanézett, látta, hogy odament egy másik csoporthoz, és vidáman bekapcsolódott az ottaniak beszélgetésébe. Mintha nem történt volna semmi.
– És mi történt azután, hogy a kutya elkapta Katit? — kérdezte az a tündér, akit az is érdekelt, hogy Kati félt-e. — Hogyan szabadultál meg?
Kati megörült, hogy a tündér odafigyelt rá, és hálásan válaszolt.
– Végül is Zana bátran odarepült a kutyához, és addig piszkálta, amíg rá figyelt, és engem elengedett.
– De akkor már ő volt veszélyben, nem?
– Igen. Ezért is volt olyan bátor dolog tőle. A végén csak egy hirtelen csavarral tudott elmenekülni.
– Ügyes! — nézett elismerően a tündér Zanára. — És nem is féltél?
– Dehogynem. De nem hagyhattam szegény Katit Brutus fogai között!
– Milyen bátor tett! Azt hiszem, a második nevemnek a Zanát választom. Tsöpp Zana. Jól hangzik, nem? Vagy inkább Zana Tsöpp? Szerinted melyik jobb?
– Hát nem is tudom… — pironkodott Zana. Még sosem neveztek el róla senkit. Különösen a bátorságáért nem. — A Tsöpp simán is szép.
– Legyen akkor Zana Tsöpp. Igen, ez az igazi.
Ezzel a tündér örvendezve távozott. A lányoknak kicsit furcsa volt, milyen könnyen távoznak itt a tündérek a beszélgetésből. Kati meg is kérdezett egyet, aki még ott volt:
– Nálatok ez a szokás? Hogy egyik csoporttól a másikig mentek, és mindenhol csak néhány szót beszéltek?
– Persze! Hiszen nem töltheti az ember mindig ugyanazokkal az idejét! Az olyan unalmas lenne… — még a gondolatra is ásított egyet.
– Igen. Tényleg unalmas lenne — motyogta Zana, és eszébe jutott, hogy pont ezért jött ide. Most mégis kicsit furcsán érezte magát.
– És az országokat, amik felett elrepültök… Azokat láthatjátok? — kérdezte reménykedve Kati, akinek most eszébe jutott, miért is vágyott ide annyira.
– Hát, persze! Néha ugyan messzebb vannak kicsit, és akkor nem annyira, de most alacsonyan szállunk. Nézelődjetek nyugodtan. — Ezzel otthagyta őket. A többiek követték a példáját. Kati még utánuk szólt:
– Ti nem néztek le?
– Minek? Láttuk már — és meg sem álltak.
A lányok odahúzódtak a felhő szélére, és leheveredtek. A cicó követte őket, bár inkább diszkréten a háttérben maradt. Aztán még egy kicsit hátrált, amikor egy pillanatra lenézett. Zana és Kati lebámult a felhő széle mellett. Mezők és erdők vonultak alattuk méltóságteljesen, aztán egy város, még egy erdő, a szélén néhány házacskával, aztán rét, aztán egy folyó csillogott kanyarogva. Megint egy város, egy erdő, egy tó két szigettel, egy falu a partján, egy erdő, hosszú, széles műút, rét…
– Vajon merre járhatunk? — kérdezte Kati.
– Nem tudom, de gyönyörű! — sóhajtotta Zana. Most úgy érezte: igen, ezt akarta látni! Folyók, erdők, rétek és városok — a világ! Sőt, a VILÁG!
Sokáig bámultak még lefelé szótlanul, néha-néha sóhajtottak egyet, vagy mutattak valami szépet, amit meg akartak osztani a másikkal: a messzi felhők ezüst szegélyét, ahogy a nap kibukkant mögülük, ahogy felragyogott a fénye a folyók vizén, vagy szikrázott egy patakon. Aztán lassan, észrevétlenül elszenderedtek, ahogy a cicó tette azt már rég.
Amikor felébredtek, látták, hogy óriási a felfordulás körülöttük. Az esőtündérek ide-oda szaladgáltak, odakiabáltak egymásnak valamit, lehajoltak, eligazítottak ezt-azt, aztán szaladtak tovább. A cicót nem látták sehol, de ahogy felálltak, kiderült, hogy csak Kati ruhájába bújt bele. A cicó megállás nélkül reszketett, és egy pontra bámult. Kati is odanézett, és megdermedt a rémülettől. Egy hatalmas szürke felhő közeledett feléjük, meglepően gyorsan. Úgy tűnt, ha nem történik valami, menthetetlenül összeütköznek. Zana is követte Kati pillantását, és most már hárman bámulták a közeledő veszedelmet. Ahogy a felhő még közelebb ért hozzájuk, egyre kivehetőbbek voltak a rajta levő lények is. Ezek nem esőtündérek voltak, vagy ha mégis azok, hát nagyon elfajzottak. Az arcuk bősz volt és nagyon gonosz, a szemöldökük cikkcakkos, nem pedig ívelt. A szemöldökük alatt nagyon fekete, apró szemek sötétlettek. A hajuk égnek állt és néha megrázkódott, nem enyhén hullámzott, mint az esőtündéreké. Az egyetlen hasonlóság az volt, hogy ezeknek a ruhája és haja is pontosan olyan színű volt, mint a felhőé, amelyen közlekedtek. Amikor meglátták Katit és Zanát, gonosz örömmel üvöltötték:
– Újak! Ezek még biztos nem ismerik a dörgést! De most megmutatjuk nekik! Talán még a villámlást is!
Az utolsó szavaknál egy jókora villám indult feléjük, akkora dörgés kíséretében, hogy azt hitték, megsüketülnek bele. Szerencsére célt tévesztett, de Kati így is rettenetesen megijedt. Zana nemkülönben, a cicó pedig már régóta úgy remegett, mint a kocsonya.
– Me… men… menjünk innen — dadogta a macskacicó, aki most egyáltalán nem érezte magát bátornak és nemes szívűnek. — Mé… még el… eltalálnak a végén.
A sejtése helytállónak bizonyult, mert a gonosz lények máris újabb villámot indítottak feléjük. A kis csapat nem várta meg, hogy eltalálják-e őket: mind elkezdtek szaladni a felhő belseje felé. Beugrottak az első kínálkozó párapamacs mögé, és olyan kicsire húzták össze magukat, amennyire csak tudták. Még elért hozzájuk egy ismerős hang:
– Mondtam, hogy kiszúrnak! Még jó, hogy nem sima a felhő, mi? — Akkva se meglepettnek, se ijedtnek nem látszott. — Jobb, ha most itt maradtok. Még nem tudjátok használni a vízágyúkat.
– De… — Kati hangja még most is elcsuklott kicsit — de… hát el is találhattak volna! Le is eshettünk volna!
– De nem találtak el, nem?
– Hát, nem. De leeshettünk volna!
– Ó, biztos van alattunk egy másik felhő. Már nem járunk olyan alacsonyan.
Ez nemigen nyugtatta meg Katit. Láthatóan Zanát sem. A cicón nem látszott semmi. Sőt, a cicó se látszott. Némi keresgélés után megtalálták Kati ruhájába tekeredve. Szegény cicó még jobban reszketett, és néha nyöszörgött is egyet. Rettenetesen szégyellte, hogy ilyen gyáva, de nem tehetett róla. Hogy gondolhatta róla Rozi néni, hogy bátor! Különben is (kezdett lassan visszatérni a valódi macskacicó), bolond, aki bátor. Pláne ilyenkor. Veszélyes idők ezek.
Hirtelen nagy zaj kíséretében megrándult a felhő alattuk. Elvesztették az egyensúlyukat, és egymás hegyére-hátára borultak. A felhő széle felől hangos üvöltözés hallatszott csattanásokkal és loccsanásokkal kísérve.
A csata, amilyen heves volt, olyan rövid ideig tartott. Mire Kati és Zana rászánta magát, hogy kidugja a fejét a pamacsból és körülnézzen, már csak azt látták, hogy az ismeretlen gonosz lények a távolodó viharfelhőre ugrálnak át. Néhányukat társaik vitték. Az esőtündérek még mindig fújtattak, de sokkal elégedettebbnek látszottak, mint az ismeretlenek.
– Na, mi van? — kérdezte a macskacicó cérnavékony hangon a gödör aljából. — Elmentek már?
– Most mennek. Vége a harcnak.
– És ki nyert?
– Azt hiszem, az esőtündérek. Az idegenek elég dühösnek látszanak.
– Elmentek már?
– Igen… igen, most ugrott át az utolsó. Persze, elég nehéz meglátni őket, annyira felhőszínűek.
– Khm, értem. Nos, hát magad is beláthatod, hogy felelőtlenség volt elaludni a felhő szélén. Nagy felelőtlenség. Ugyebár engem Rozi néni a ti védelmetekre küldött, ezért kötelességem figyelmeztetni benneteket, hogy ilyet ne tegyetek többet. Végül is, nem lehetek folyton mellettetek. — Most, hogy egyetlen támadó sem maradt, a macskacicó megint átérezte, hogy ő felel a lányok biztonságáért.
Kati és Zana annyira meglepődtek, és olyan mulatságosnak érezték a hirtelen változást, hogy még visszaszólni sem tudtak. Csak összemosolyogtak, és bólintottak.
– Meg kéne nézni, mi az a vízágyú. Hátha nekünk is szükségünk lesz még rá — mondta Zana, amikor végre megint beszélni tudott.
– Nem kell megnézni. Nincs szükség rá, ha vigyáztok ezután — válaszolta fensőbbséggel a cicó, mert eszébe jutott, hátha a felhő szélén talál lenni az a vízágyú.
A lányok azonban nemigen törődtek a cicó aggodalmaival, és odamentek az elégedetten pihenő esőtündérekhez.
– Ezek kik voltak? — kérdezte Zana.
– Ezek? Viharszörnyek — válaszolt könnyedén egyikük.
– Rokonaik ezek az esőtündéreknek?
– Micsoda??? Dehogy rokonunk ez a piszkos népség! Honnan vetted ezt a rémes ötletet?
– Hát… csak onnan, hogy ezeknek is olyasmi ruhájuk van, mint nektek… Meg a színük is olyan… Meg akkorák is, mint ti… De biztos csak rosszul láttam…
– Nem, kicsim, nem láttad rosszul — szólt közbe egy másik tündér. — Tudjátok, egyszer éppen Szomália felett repültem egy másik felhőn, és ott mesélte valaki, hogy a viharszörnyek távolról — hangsúlyozom, nagyon távolról — tényleg rokonaink. Azt mondta, hogy éppolyan tündérlények, mint mi, meg például a mosolytündérek — hajolt meg könnyedén Zana felé, — csak hát más az életritmusuk. Meg az erkölcsük. Meg az ízlésük, az értelmi szintjük, a kinézetük és a hangjuk.
Az utolsó megjegyzéseknél finoman elmosolyodott. A többiek fintorogtak. Egyáltalán nem tetszett nekik, hogy ez a csőcselék rokonságban áll velük, még ha csak nagyon távolról is.
– És mi a viharszörnyek feladata? — kapcsolódott be Kati is a kérdezősködésbe.
– Semmi.
– Semmi?
– Semmi. Abszolúte semmi.
– De hát mindenkinek van feladata!
– Ezeknek nincs. Ha csak azt nem nevezed feladatnak, hogy minket támadnak, és az emberekre jégesőt szórnak meg villámokat.
– Ez furcsa. Nem értem.
– Nem baj. Egyáltalán nem fontos. Semmi sem fontos, ami ezekkel a rémségekkel kapcsolatos. Ja, de igen. Az egyetlen, amit tudnotok kell, az a vízágyúk használata.
– Ó, igen, ezt meg is akartuk kérdezni, kedves… ööö…
– Akkva — segítette ki őket a tündér. Kati azon tűnődött, hogy ez vajon melyik Akkva lehet.
A többiek lassan elsétáltak, csak Akkva maradt velük. Akkva buzgón magyarázott nekik, elmondta, hogy a viharszörnyek mindig villámokkal meg nagy jégdarabokkal támadnak, de olyan is van, hogy apró, hegyes kis jégtüskéket szórnak feléjük. Az egyetlen hatásos védekezés ellenük az, ha alaposan lelocsolják őket vízzel. Annyira hideg ugyanis a természetük, hogy a rájuk folyt víz azonnal megfagy, és nem engedi őket mozogni. Ezután könnyű velük elbánni.
A felhő számos vízágyúval volt felszerelve. Ezek nemigen látszottak, csak ha tudta az ember, hogy mit nézzen. Apró kis gömbök lapultak a felhő bodrai között. A gömböknek pontosan olyan színük volt, mint a felhőnek, de keményebbek voltak, mint a többi rész. Ha az ember megnyomta a gömböt, jókora adag víz spriccelt ki belőle. Persze vigyázni kellett, milyen irányból nyomják, mert ha nem sikerült, saját magukra folyatták a vizet. Némi gyakorlás után egészen ügyesen ment már.
Az elkövetkező napok egész csendesen teltek el. Nem találkoztak viharfelhővel, ráértek egész nap a felhő szélén nézelődni. Persze most már mindig vigyáztak, hogy még véletlenül se aludjanak el. Amikor elunták a nézelődést, sétálgattak a tündérek között, hallgatták a beszélgetéseiket, és néha ők is el-elmeséltek egy-egy történetet. Így az esőtündérek lassan megismerték, hogy milyen a mosolytündérek élete, megtudták, ki az a Hófehérke. Hallottak az emberi életről is. Kati mesélt nekik az iskoláról — ezt a tündérek nagyon furcsállották —, meg a buszokról, meg a vonatokról, meg a házakról, meg a boltokról, meg a tévéről, meg még sok dologról, ami csak eszébe jutott. Kati néha eltűnődött, hogy vajon minden tündérrel beszélt-e már vagy mindig csak ugyanazzal, mert még mindig képtelen volt arra, hogy valahogyan különbséget tegyen köztük. Mindegyik tündér szép volt, sugárzóan szép (néha irigykedett is a kislány, mert az ő ruhája bizony nem kezdett el fényleni, akármennyi időt töltött is a tündérek között), de mindegyik teljesen egyformának látszott. Egy idő után Kati megszokta ezt, és már kísérletet sem tett rá, hogy megjegyezze valakinek a nevét.
Néha érkezett egy-egy új tündér is. Mindig felülről pottyantak a felhőre. A felhő tündérei nemigen csodálkoztak az eseteken, sőt Katinak úgy tűnt, észre sem vették. Vagyis észrevették, mert hát nekik is látniuk kellett, de nem érdekelte őket. Ez az újakat egyáltalán nem zavarta. Ahogy megérkeztek, felálltak, lesimították a ruhájukat, és csatlakoztak az egyik csevegő csoporthoz.
Aztán volt olyan is, hogy a felhő tündérei vettek búcsút a felhőtől. Egyszer Kati látta, hogy az egyik tündér elsétált a felhő szélére, lenézett, aztán leugrott. A kislány furcsállotta, hogy nem is köszönt el senkitől, és láthatólag nem is hiányzott senkinek. Ezt elmondta Zanának is, aki éppúgy nem értette. Ezután együtt figyelték a tündéreket, hogy vajon elmegy-e valamelyik, és láthatták is többször az első jelenet megismétlődését. Végül megkérdezték az egyik tündért:
– Ti tudjátok, hogy itt a tündérek néha leugranak a felhőről?
– Különben hogyan cserélnének hordozót?
– Hogyan?
– Na jó, elmagyarázom. — A tündér kicsit türelmetlennek látszott. Nem is csoda, éppen valami szaftos pletykára fülelt a háttérben. — Az esőtündérek nem tudnak repülni. Egész életünkben meg nem lehetünk ugyanazon a felhőn, mert meghalnánk az unalomtól. Ezért, amikor egy másik felhő van alattunk, néha átugrunk rá. Én is csak pár napja érkeztem.
– Aha — motyogta zavartan Kati. Szégyellte, hogy nem ismerte meg az egyik jövevényt. A jövevényt viszont mindez egyáltalán nem zavarta. Gyorsan odament a pletykamesélőhöz, nehogy még egy szót elmulasszon az értetlen idegenek miatt.
– Milyen jó lehet! — lelkesedett Zana. — Ez igen! Egyik felhőről a másikra! Ez ám az élet! Legközelebb ugorjunk mi is!
– De… nem lesz bajunk? Mi van, ha eltévesztjük az ugrást?
– Nekik is sikerül. Csak nem vagyunk olyan ügyetlenek!
Ezután még többet hasaltak a felhő szélén: lesték az első alattuk elszálló felhőt a Nagy Első Ugráshoz. A cicó továbbra is szorosan a nyomukban volt, bár egyre keservesebbnek érezte az életet. Minden percben vágyakozva gondolt vissza a régi szép időkre, amikor még Rozi néninél élt, és nem tündérpesztraként kellett robotolnia. Akkor szabadon kószált a kertben, ha arra szottyant kedve, felugrott a kerítésre, veszekedett Antallal, megkergette a lepkéket, leste a madarakat, hajlítgatta a fűszálakat, vagy akár alhatott is. Itt meg nemhogy Antal vagy a madarak, de még egy árva fűszál sincs. Egy szürke felhő tetejét tapodja egész nap, szorosan a két izgága lány nyomában, nehogy valami bajuk essen (még magának se vallotta be, hogy az igazi aggodalma az, hogy egyedül marad ebben a furcsa, szürke, egyforma világban). Ráadásul olyan magasan van, amiről még a legnehezebb vacsorák után sem álmodott.
Egyszer aztán elérkezett a nagy alkalom. A felhőjük éppen kényelmesen döcögött valami melegebb vidéken, és egy másik is közeledett szintén csigatempóban. Először Zana vette észre a felhőt, és gyorsan riasztotta Katit is, aki éppen beszélgetett valakivel. Nagyon megörültek mindketten a felhőnek, mert, bár el nem ismerték volna semmi pénzért, mégis kezdték kicsit unni a felhőéletet. A vidékből, mióta magasabban szálltak, nemigen láttak semmit, csak azt, hogy van. A sok tündérrel folytatott sok beszélgetés pedig lassan összefolyt a fejükben. Már nem emlékeztek az egyes történetekre, csak arra, hogy valahol valakivel történt valami. Ennek az előnye az volt, hogy így még a már egyszer hallott történeteket is újnak érezték. A hátránya pedig az, hogy a történetekkel együtt az idő is elmosódott. Nem tudták, mióta vannak, és nem tudták, még meddig lesznek itt. Nem volt valódi az idő, és nem voltak valódiak a színek sem. Látták a vidék zöldjét, de csak egyben az egészet, és nem külön-külön a sötétet, a világosat, a kékest és a sárgást. Az egyetlen, amit mindig tisztán láttak, az ég kékje és a napsütés aranya volt, de a többi szín nélkül mintha még ezek a ragyogó árnyalatok is kifakultak volna. Elmosódottak voltak a formák is, mint a felhő pamacsai. És sehol, de sehol nem éreztek illatokat.
Szóval megörültek a felhőnek, és még utoljára megkérdezték a tündért, hogy biztosan elég-e csak leugrani. A tündér megnyugtatta őket, hogy persze, várják meg, amíg alattuk lesz a felhő, aztán ugrás! Még hozzátette, hogy sok sikert, aztán továbbsétált. Kati és Zana a felhő szélére állt, és megfogták egymás kezét, hogy el ne vesszenek. A cicó diszkréten nyávintott egy „És velem mi lesz?”-t feléjük, mire Kati észbe kapott, és a karjába vette. Aztán becsukták a szemüket, háromra kiléptek a levegőbe, és mire felpillantottak, már az új helyen is voltak. Az új felhő a megszólalásig hasonlított az előzőre, úgyhogy csak abból tudták biztosan, hogy új helyen vannak, hogy itt most volt fölöttük egy felhő, nem úgy, mint eddig.
A fogadtatás az új felhőn épp olyan volt, mint az elsőn, csak itt még be sem mutatták őket. Amikor odamentek egy beszélgető csoporthoz, ugyanúgy fogadták őket, mint először. Kedvesen, udvariasan, kicsit közömbösen. Itt is megkérdezték őket, hogy tudnak-e valami érdekes történetet. Itt is meghallgatták őket, vagy éppen közbevetettek valamit, ami a történetről jutott eszükbe. Nem telt bele néhány nap, és Kati ugyanúgy érezte magát, mint az első felhőn.
Itt azonban történt egy új, érdekes dolog is. Az egyik nap arra lettek figyelmesek, hogy a tündérek között mozgolódás támad. Megkérdezték az aktuális beszélgetőpartnerüktől, hogy mi lehet ez, mire ő vidáman mondta:
– Eső!
– Most csináltok esőt? — kérdezte izgatottan Kati. — Mi is láthatjuk?
– Persze. Miért ne?
– És honnan tudjátok, hogy éppen most kell az eső?
– Ezt tudjuk. Mindenki tudja.
– De honnan?
– Nem tudom. Egyszerűen tudjuk. Mindenki tudja, hogy itt az idő.
A tündér levezette őket egy járaton a felhő belsejébe. Ott kis, kerek lyukak voltak vágva a felhőbe, amelyeken keresztül le lehetett látni a földre.
– Ezeken a járatokon mennek le az esőcseppek, amiket gyártunk. Figyeljetek. Megmutatom, hogyan.
A tündér a kezébe vett egy felhődarabot, aztán elkezdte finoman tépkedni. Ahhoz hasonlított a mozdulat, mint amikor Kati anyukája csipetkét gyártott a bablevesbe. Ettől Kati szívébe hasított hirtelen, mennyire is hiányoznak a szülei, akik mindig megkérdezték, mi történt vele, végig is hallgatták, és még másnap is emlékeztek rá, sőt, a fontosabb vagy érdekesebb dolgokra még sokkal később is. Zanának is valami hasonló juthatott az eszébe, mert az ő arcán is fájdalmas kifejezés jelent meg.
Aztán mindketten erőt vettek magukon, és a tündérre figyeltek. Most látták, hogy nem teljesen a csipetkegyártást utánozza. Miután kicsípett egy darabkát, meg is csavarta a két ujja között, hogy összetömörödjön, és csak utána dobta le a lyukon.
Katiék is utánozták, és hamarosan egészen helyre kis cseppeket gyártottak. Jó darabig versenyeztek, hogy ki tud szebbet, többet, nagyobbat, kisebbet készíteni. Aztán szóltak nekik, hogy elég lesz, most csak ennyi volt az eső. Zana még orvul ledobott egy jó nagy cseppet, volt vagy félmaroknyi. Nem tudta, de ez a csepp éppen az orra hegyén találta el a kínai nagykövet házvezetőnőjét, aki az eső végén azt figyelte az ablakon kihajolva, hogy tényleg elállt-e, lehet-e már teregetni a kertben. Miután a csepp ráesett, levonta a tanulságot, hogy a napsütés csak átverés, és bent teregette ki a nagykövet feleségének új estélyi ruháját, amire sajnos szállítás közben rápottyant egy kis maszat. Mivel bent teregetett, nem száradt meg a ruha időre, és a nagykövetné kénytelen volt egy régebbi ruhájában menni a nemzetközi fogadásra. Ezt egy szemfüles újságíró észre is vette, és csípős hangvételű cikket írt arról, hogy vajon hova is tart az ország, ha már a nagykövet feleségének se telik új ruhára, megspékelve azzal a sanda gyanúval, hogy talán telne neki, de nincs rá igénye. Ebből sok bel- és külföldi bonyodalom származott, de ez már egy másik történet…
A lányok az esőtündérekhez hasonlóan szokásukká tették, hogy váltogatják a felhőiket. Nem akarták elismerni, de valójában, a szívük mélyén unatkoztak. Az esőgyártás érdekes volt, de aztán azt is megszokták. Teljesült az álmuk, hogy új és új világokat láthassanak, de annyira messze voltak a földtől, hogy nemigen láttak mást, csak azt, hogy hegyes-völgyes vagy éppen sík vidék felett járnak-e. A tündérek pedig, bár mindig érdekes dolgokat meséltek, alapjában véve elég egyformák voltak.
Zana egyre többször gondolt a szüleire, a lakásukra, az erdőre, amin át szokott repülni, és a rétre a csipkebokor körül. Eltűnődött, hogy vajon mit csinálhatnak most, hogy vajon szomorúak-e, és hogy mi lehet a vacsora. Így esőtündérként soha nem voltak éhesek, a felhőnek pedig még mindig vízíze volt, és nagyon hiányzott már Zanának egy jó kis gombapörkölt némi nokedlivel… Néha azon kapta magát, hogy még Izabella néni is hiányzik neki. Sőt, egyszer az is eszébe jutott, hogy vajon látja-e még valaha Brutust, a gonosz ebet. Persze, ezeket a gondolatokat mindig igyekezett hamar elhessegetni.
Az egyik felhőn aztán történt valami, ami alapjában rázta meg a lányokat. Éppen befejeztek egy kisebb, szitáló esőt, amikor felmenve a felhő tetejére egy ellenséges viharfelhővel találták szembe magukat. Gyorsan a vízágyúkhoz rohantak, hogy jól felkészülten várják a szörnyek támadását. A felhő tündérei elég harciasak voltak, úgyhogy kiszorították a lányokat, és Katiéknak csak a felhő ellentétes, békésebb felén maradt hely. Kati nem is igen bánta ezt, mert nem nagyon szeretett ágyúzni. Vizes is lett tőle, meg ez az egész harcolósdi sem tetszett neki.
A viharfelhő még a szokásosnál is sokkal gyorsabban szaladt beléjük, alapjaiban megrázva a felhőt. A felhőlakók mind elvesztették az egyensúlyukat, és a felhőre pottyantak. Egy kivételével. Ez a balszerencsés tündér nem messze volt Katiéktól, és őt a rázkódás lesodorta a felhőről. Túl nagy volt a távolság köztük, és bár Kati és Zana utánakapott, nem érték már el. A lányok odakúsztak a felhő szélére, hogy lássák, milyen felhőre is pottyan. Ahogy azonban lenéztek, döbbenten vették észre, hogy NINCS ALATTUK SEMMI. Egy darabig megkövülten bámultak lefelé, aztán odakiáltottak egy közelben lebzselő tündérnek:
– Ez a tündér leesett!
– És? Mi van akkor?
– De nem volt alattunk felhő!
– Ugyan már! Mindig van alattunk egy másik felhő. Különben minek ugrana le valaki?
– De nincs! Látjuk! És nem ugrott, hanem esett!
– Jó, akkor esett. De ez miért olyan fontos?
– Lehet, hogy baja fog esni! Lehet, hogy… lehet, hogy… meghal! — most, hogy kimondta, Kati még sokkal rosszabbul érezte magát.
– Ugyan, miért halna meg?
– Mert nem tud repülni! És mert nagyon magasan vagyunk! — most már Zanát is a sírás kerülgette.
– Á, ez butaság. Nem hal az meg. Még senki se jött vissza, hogy jaj, leestem, és meghaltam. De ti miért rágódtok ezen annyit? Jobb dolgotok nincs? Itt vannak a viharszörnyek! Törődjetek az ágyúkkal! És, ha megbocsátjátok, én is azt teszem. Fontosabb, mint azon tűnődni, hogy mi lesz azzal, aki leesik. Mit számít? Aki fél, ne essen le.
Ezzel odébbment egy másik ágyúhoz, hogy ne kelljen tovább ezekkel a savanyú lényekkel beszélnie. A lányok döbbenten néztek utána. Nem tudták felfogni, hogyan lehet valaki ennyire közönyös. Reménykedtek, hogy csak ez az egy tündér ilyen furcsa, és amikor vége volt a támadásnak, próbálták elmondani a többi tündérnek is a balesetet, hátha azok majd felfogják, mi is történt. De nem. Mindegyik másképp reagált: az egyik ásított egyet és elment, a másik megkérdezte, hogy nincs-e valami érdekesebb történetük, a harmadik megkérdezte, miért nem ágyúztak inkább ahelyett, hogy nézelődnek, a negyedik egyáltalán nem is figyelt oda rájuk, az ötödik bólintott, aztán elmesélt egy vihartámadást a Karib-tenger felett, a hatodik… Szóval egy dolog azért közös volt bennük: senkit nem rázott meg az, hogy elveszítette az egyik társát. Amikor az egyiktől megkérdezték, hogy nem hiányzik-e neki a leesett tündér, az csak megvonta a vállát, és azt mondta, hogy vannak még elegen, ha meg kevésnek érzi majd itt a csapatot, átugrik egy másik felhőre.
Ettől kezdve elpattant az utolsó szál is Katiban és Zanában, ami még az esőtündérekhez kötötte őket. Egyikük se merte beismerni, de mindketten úgy érezték, életük leghibásabb döntése volt az, amikor felszálltak a sas hátára. A cicó volt az egyetlen, aki fennhangon hirdette, hogy micsoda ostoba dolog volt idejönni. Igaz, őneki nem kellett leküzdeni ehhez a büszkeségét.
Ezután már nem azért ugráltak át más felhőkre, hogy újabb és újabb élményeket találjanak, hanem azért, hogy valahogy hazajussanak végre. Sok napon és héten át repültek és cserélgették a felhőket, minden eredmény nélkül. Aztán az egyik felhőn egy különös esőtündérrel ismerkedtek meg.