A nagy utazás

Bármennyire is bizonygattuk, hogy hozzászoktunk a repülőutakhoz, a szívünk mélyén izgalommal helyezkedtünk el a BRUCAG légitársaság fapados járatának egyik gépén. Több ezer méter magasságban a föld felett egy kis vaskaszniban, amivel bármi megtörténhet, még a legkeményebb szívűeket is elgondolkodtatja pár percre élet és halál értelméről. Az utasok egymás sarkát taposva igyekeztek jó ülőhelyhez jutni, minimum ablak mellé, és semmiképpen a szárny fölé, ahonnét semmit sem látni, vagy legalább rokonaik, barátaik közelében elhelyezkedni. Az olcsó utazás nem tartalmaz előre lefoglalt helyeket, így aki kapja, marja alapon történik a helyfoglalás. Felfedeztünk két egymás melletti ülést középtájon, de egy robosztus férfi egyetlen karmozdulattal félrelökött minket, majd filigrán, erősen festett arcú feleségét maga előtt tuszkolva lezuttyant a kissé kopott huzatú székre. Felesége még tett-vett egy darabig, majd férje mellé telepedett. Árgus szemekkel pásztáztuk az utasteret, de láttuk, már nem terem számunkra babér, egymástól távol kell megtennünk a hosszú utat az Egyesült Államokba. Életem párja a gép elején talált magának ülést, nekem csak jó pár sorral mögötte sikerült. Már éppen kényelembe helyeztem volna magam, amikor a gép minden előzetes figyelmeztetés nélkül a levegőbe emelkedett. A hirtelen mozdulattól majdnem hanyatt estem, alig tudtam a karfában megkapaszkodni. Szörnyen meglepett ez a hirtelen indulás, egyrészt, hogy nem vettem észre a kifutópályán való gördülést, másrészt hiányoltam a stewardessek elsősegélynyújtó bemutatóját, vagy legalább szólhattak volna, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket. A szomszédjaim is erről beszélgettek. A mindentudók jól értesültségével állapították meg, hogy a gazdasági válság miatt újabban a fapados gépeken már nincsenek légi utaskísérők, mert a légitársaság az alkalmazottak egy részének elküldésével tudta csak elkerülni a jegyek árának drasztikus emelését. Kicsit csodálkoztam ezen, hogy szabályos-e így a repülés, de aztán a nagy kaland ígérete elvonta a figyelmemet a kellemetlenségekről. Amerika majd kárpótol mindenért.

Az ablakon persze nem láttam ki, mert egy bozontos fej eltakarta, olvasni nem volt kedvem, ezért aztán elbóbiskoltam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a repülőgép landolni kezd. Azt hittem, félálomban gondolom így, vagy átaludtam volna az egész utat? Miután magamhoz tértem, láttam, a gép valóban leszállt egy mező közepén. Az utasok leplezett ijedtséggel találgatták, vajon mi történhetett. Netán meghibásodott a gép, vagy – még kimondani is szörnyűség – valaki pokolgépet csempészett fel? Mielőtt a pánik eluralkodott volna rajtunk, meghallottuk a pilóta kedélyes hangját a hangosbemondóban:
– Kedves utasaink! Elnézésüket kérem, amiért megszakítottam utazásunkat, de eszembe jutott, hogy elfelejtettem tízórait vásárolni magamnak. Ezért álltam meg ennél az utolsó magyarországi szupermarketnél. Kérem türelmüket, amíg megveszem a zsemlyéket, vagy ha gondolják, önök is fáradjanak be a boltba, és nézzenek körül.
Miután elhagytuk a repülőgépet, férjemre pillantottam. Egy virágokkal borított réten álltunk, melyből méltóságteljesen magasodott ki egy bevásárlóközpont.
– Ha már itt vagyunk, menjünk be – javasolta férjem. – Vehetnénk mi is valami rágcsálnivalót.
Felsóhajtottam. Milyen messze van még Amerika!