Valahol messze innen, nem is tudnám tán megmondani, hogy hol is pontosan, feküdtek a mélybe zuhanó dombok az égig nyújtózkodva. Meredeken hullámoztak a kicsi kis tájon, és ringatták az arra tévedőket. Olyan szépek voltak ezek a dombok, sajnos már-már túlságosan is. Szépségük elvonta a figyelmet egy kicsi kis pontról, egy szilárd kis téglafalról, ami a völgyek lágy ölén pihent. Sokan járnak ezen a vidéken, és sok legenda szállt már rá, erre a kis falra. Senki se tudta, hogy miért is van éppen ott a semmi közepén, hogy ki építette, és vajon, hogy milyen célból, de ő ott állt, ha esett, ha fújt. Sokszor volt rá példa, hogy turisták megpihentek a szegény kis fal tövében. Mindig örült, hogy valaki csatlakozott, hozzá, de soha sem maradtak sokáig. Mindenki tovább ment és a kis fal még mindig ott állt, és várt. De vajon mire? Nem sokan tudták, de a kis falnak is volt dobogó szíve, ha nem is szó szerint. Az érzelmek csak úgy hömpölyögtek benne, ő mindig támaszt nyújtott mindenkinek, védelmet a vad orkánoktól, a zivataroktól, és utána mi volt? Semmi! Az ember még csak egy hálás szóra sem méltatta, nem hogy többre. Csak továbbment. De ezek ellenére, nem volt szomorú ez a mi kis falunk, soha sem volt az. Nem tudja senki, hogy miért is áll ott a fal ahol éppen van. Mindig felvirul kedve, a hosszas hideg éjszakák után, mert tudja, hogy szerelme, csupán csak akkor tér vissza. A Nap. A Nap, ahogyan eléri a korahajnali órákban, teljesen átmelegíti. Ő az első, aki érezhette sugarait mielőtt az egész világot beborította volna. Meredt, szilárd téglait a Nap gyengéden simogatja, minden nap, hisz tudják, hogy köztük van a szikra. A leírhatatlan szerelmük, tombol, bár nem látja senki, de ez több mint egy fal, amit a Nap sütöget. A fal a Nap forró csókjaitól ég, és csak azt kívánja, bár csak soha ne érne ez véget, de jaj, jön a búcsú ideje. A fal szörnyen utálja a holdat, mert mindig elveszi tőle kedvesét, azt kívánja, bár csak egész nap nappal lehetne. Eljő a szomorú, pápá ideje. A Nap a messzi dombok közé bújik, csókjai halványulnak, és egyre jobban hűlnek ki. A fal csak nézi kedvese égboltját, amit tudja, hogy csak is neki festett ilyen szép színesre. Sötétül a napvilág és az égen előmerészkednek a csillagok. A kis szilárd fal nem szomorú, kedvesét visszavárja. Az érzelmei nagyobb lángba borultak, mint a szerelme maga. Nem aggódik, nem fél, hogy nem látja újra, mert tudja, hogy a Nap rohan hozzá vissza. Mindig siet, hogy újra napsugárba úsztassa, a kis szilárd téglafalát. Heves érzelmekkel, lélegzet visszafojtva, türelmesen marad a helyén, hisz jól tudja, hogy a hajnal majd újra eljő.
4 hozzászólás
Szia!
Nagyon tetszett ez a kis szösszenet, ahogy te írod e művedről. Látom magam előtt, szép képekkel ábrázolod a fal történetét, a szerelmet, a várakozást. Remek! Egy kis észrevétel: kicsit szellősebbé tehetnéd azzal, hogy tagolod. De ez csak az én meglátásom 🙂 Üdv hundido
Kedves hundido!
Köszönöm értékelésed, és megfogadom tanácsaid:) Örömmel tölt el, hogy tetszett az alkotás. Én is szeretem felfesteni magam előtte egy írás képeit, de hogy mennyire sikeres az ábrázolás az már megint egy más téma. De ezek szerint hiába rettegtem attól, hogy nem jó:)
Nagyon szépen köszönöm:)
Üdvözlettel: Szem Eszkör
Kedves Szem Eszkör!
Nagyon szép!
Szinte egy költenény!
A kis fal,egy egyszerü kis fal,
csodás tud lenni értö-érzö író müve után!
Gratulálok:sailor
Ui…mindig jobban tetszenek írásaid
Kedves sailor!
Nem is találom már a szavakat a hálámra. Mindig csak vírulok és pirulok:) Nagyon szépen köszönöm neked is az olvasást és azt, hogy még mindig itt vagy.
Üdvözlettel: Szem Eszkör