A parkettás ember

Egy régi kedves barátom: a parkettás ember. Még abból az időből ismerem, mikor szakmája titkait nem tudta, de talán még nem is sejtette, hogy életének meghatározója lesz munkája. Kedves kamasz, dacos férfi-palánta volt, sok vígsággal arcára festve lelke erejét.
Az évek, amíg nélkülöztük egymás barátságát, sok újat hoztak mindkettőnknek. Lassan én is láttam az erdőből kivezető utat, próbálgattam a középkorúság terén meglelni a törzshelyem. Ekkor találkoztunk ismét. Különleges véletlen volt, melybe – mint utóbb kiderült – ő azért elég energiát fektetett, hogy létrejöhessen. A számítások és meglepetések övezte téren mégis valami nagyon különleges volt a viszontlátás, hiszen a különböző életúton ránk rakódott por színe összecsengett a néma pillanatokban.
Amikor már eleget örültünk egymásnak, és elégszer hallattuk a nagyszerűség érzésének hangját, előkerültek életünk hétköznapi fordulatai, cselekedetei is. Így tudtam meg, hogy parkettákat rak le házakban, lakásokban, és így mesélte kellő szerénységgel, hogy ideje mindenkié, magának már nem jut, hiszen egyre szélesebb körben ragaszkodnak munkájához, s ő egyre hűségesebb ezen körhöz. ’Mert nem elég ám jól rakni! Visszajárok, hiszen minden változást megél a parketta, és rögzítője is! Ellenőrzöm, javítom, karban tartom. Ez az én munkám valója!’
Egy kellemes, borral átszőtt este azt mesélte, hogy ő hiszi a világ alap-mozdulatlanságát, és bár változik a világ, változnak a házak, mert micsoda jó dolog a fejlődés is!, valahogy úgy alakult, hogy egy modern, egy újszerű, egy remek technológiát alakított ki, mely hagyományos kinézetével mégis a modern beltér része. Ott, akkor a lelkesedés hevében vitt el otthonához, hogy nézzem, és cipőm levéve próbáljam is meg az egyedülálló különlegességet.
A látvány már önmagában meggyőző volt, valóban a hagyományosság kitűnő csodája, beszédes minták, finom egyszerűség! Nagyszerű! Lelkendeztem, miközben barátom vállát fogtam, vitt a bor, a barátság és a fejlődés mámora. Ösztönzésére cipőm levéve léptem a becses talajra. Ám néhány lépés után mindketten halkultunk, és lassan a némaság is velünk topogott a szobában. Szó nélkül, meglepetéstől kimerevedő arccal néztem lesütött szemeire.
’Nos, vannak hibái, tudom. Több hosszú év munkája volt megalkotni ezt. Az elmúlt években, akinél nem ilyet raktam, megfeddtem, és igen határozottan bíráltam ízlését és akaratát. Aki ilyenen jár…. Nos, (kapta fel fejét, saját, határozott hangjára) elvárom mindenkitől, hogy lássa munkám értékét, becsülje a beleáldozott időmet! Remek munka! Egyedülálló, terjesztésre hivatott! Nem tökéletes. Bizony, néhány zoknit és harisnyát tönkre tesz. De mik ezek az én erőfeszítéseimhez képest!’
A barátságunk töretlen maradt, valóban megbecsülésre méltó, aki idáig jut szakmája ismeretével. Mostanában gumitalpú zokniban teszem tisztelem nála, hogy elvárása szerint, és megnyugvására kapja meg a tisztelete:t alkotó szándéka, és különleges munkája.
Meg kell mondjam, nem könnyű ilyen zokniban a járás, nem egyszerű viselet a mindennapokban, kimondottan kényelmetlen cipőben hordva. De barátom szeme boldog, mikor megyek, és ragyog, amint elfogadóan levetem cipőm az ajtajánál!