A pofon

Csobai István – Artur és Wendler Zoltán – Artúr

Lassú mozdulattal nyitotta ki a szekrény ajtaját. Bedobta az aljába a teniszütőt. Utána hajította a tornacipőket és a zoknikat a lábáról. Bőven volt bennük a vörös salakból.
”A feleségem megint morogni fog ezért.” – gondolta, de ez most nem érdekelte. Fáradt volt. Szerette ezt az érzést, mert ez a fáradtság a kellemesebb fajtából származott. Lerogyott a kedvenc bőrfoteljába és élvezettel nézte az új Barcsay képet, amelyik ott függött vele szemben a falon. Méregdrágán vette. Alig merült a szemlélődésbe, amikor csöngettek. Ingerültség fogta el. Nem szerette, ha bárki vagy bármi is megzavarta csendes kis világát. „Talán Henriette megint elhagyta kulcsát? – volt az első gondolata. Komótosan odasétált és kinyitotta az ajtót. Azonnal meg is bánta, mert kint egy ápolatlan ember állt a lépcső tetején. Visszaindult, de az ajtót még be sem csukta, amikor az ember megszólalt.
– Dönci?

Visszatárta az ajtót, elengedte a kilincset és közelebb lépett az alakhoz. Huszonöt- harminc éve nem szólította így senki sem. Hosszan nézte azt a lesoványodott, csapzott hajú embert, akinek az oldalán hatalmas táska billegett.
– Tartozom neked valamivel! – szólalt meg ismét az idegen – Pontosabban, te tartozol nekem! Szeretném, ha ezt elrendeznénk, és akkor becsülettel tudom itt hagyni ezt a világot. Sok dolgot csináltam az életemben. Nem szép dolgokat. Néha még loptam is, de ezt az ügyet, amit kettőnknek kell rendezni, ezt tudom a legkevésbé megbocsátani magamnak. Charlie vagyok! Tartozol nekem egy pofonnal. Add vissza, és már itt sem vagyok.
– Charlie? – ízlelgette a szót.
– Gépész tanulók voltunk valamikor mindketten, de te a második osztály után abbahagytad az iskolát.
– Aha! Dereng valami. Másik pályát választottam. Hogyan találtál meg?
– Az előbb felismertelek az utcán, amikor elmentél mellettem. Illetve, reméltem, hogy te vagy az.
– Emlékszek már rád! – mondta Dömötörfy – De mi ez a pofon történet?
– Együtt játszottunk a téren és te véletlenül megütöttél. Akkor én követeltem, hogy visszaadhassam. Te akkor sokkal, de sokkal erősebb voltál, mint én. Bokszolni jártál. No, meg atletizálni. Akkor is meg volt köztünk ez az egy fejnyi magasság különbség, mint most. Te csak lazán odatartottad az arcodat, én meg tiszta erőből megütöttelek. Azt hittem, majd utánam rohansz, és laposra versz, de te meg se mozdultál. Mindenki rajtad röhögött. 25 éve ennek és én azóta nem találok erre a pofonra megbocsátást.
– Ugyan már! – mondta Döme – rég elfelejtetem, de ha ez boldoggá tesz.
Óvatosan megütötte Charlie arcát.
– Nem! Nem alamizsnát akarok, hanem egy rendes pofont. Döme! Az igazság, hogy én nem sokára meghalok. Szívbeteg vagyok, de sem a körülményeim, sem az egészségi állapotom nem teszi lehetővé, hogy új szívet kaphassak. Üss pofon rendesen, és akkor méltósággal megyek a halálba! – mondta Charlie és kihúzta magát.
Azután hirtelen összegörnyedt. Arca fehérebbé vált, mint a meszelt fal. Eszméletlenül rogyott le az ajtó sarkába.

A nővér nagyon meglepődött, amikor Dr. Dömötörfy egy hatalmas pofonnal ébresztette fel a frissen műtött beteget. Mégjobban meglepődött, mert amikor a beteg felnyitotta a szemét, kapott még egy jókora pofont.
– Ez volt a kamat! – mondta Dömötörfy Charlienak – Ja, és kaptál ráadásnak még további huszonöt évet.
– Mi … mi történt? – nyöszörgött kicsit a beteg.
– A szívbillentyűdnek volt egy születési rendellenessége. Sikerült rendbe hozni. Gyakorlatilag most már makkegészséges vagy. A műtéted viszont nem volt olcsó. Ha jól gondolom, nincs olyan biztosításod, ami fedezné. Le fogod dolgozni. Kaphatsz a kórházban étkezést, szállást. Kell nekünk itt egy jó karbantartó. A fizetésedből havonta levonunk harminc százalékot a műtétre, de nyugodj meg, a maradék béredre is sorban állnának a jelentkezők. Te voltál a legügyesebb gépész tanuló. Sokkal jobb, mint én. Mindig irigyeltelek. Nekem más szakmát kellett választanom … Szerencsédre!