A Pokol Bábmestere

Olyan sokáig nem ismerték a nevét. Sőt, volt idő, mikor teljesen elfelejtették. Az volt a legrosszabb.
A pokol meg se kottyant – olyan volt, mint az élete. Sötét, sivár.
Ugyanúgy hintázott és ugyanúgy énekelt magában, a kietlen tájon. Egyedül. Teljesen egyedül.
Mint a hatvanhatos cellában.
Néha azt képzelte, még mindig ott van, a hatvanhatos cellában, és néha az képzelte, hogy az egész poklot álmodja. De nem. A kettő sokkal inkább egy volt.

Régebben Költőként ismerték. Művészként. A családja Őrültnek tartotta, barátai nem voltak.
Volt, hogy évekig nem látott napfényt. Bezárkózott a pincébe, és dolgozott, zokogott, sanyargatta magát, és keserűen nevetett. Aztán kibotladozott a napfényre, és szétterült a füvön, és az Örömódát énekelte. Sokáig tartott.
A Tökéletes Színdarabon dolgozott.
A Tökéletes Színdarab a saját érzéseiről szólt. A főszereplő ő maga volt, és a családja, azok a piperkőcök a színházban, a buszon ijedten félrehúzódó utasok, a Kétségbeesés, a Fájdalom, az Égig Érő Öröm, az Alkotás. Egyértelmű volt, hogy nem játszhatják igazi színészek. Egy sem méltó a Tökéletes Színdarabhoz.
Így jött létre az első báb, Coppélia. Coppélia szívet melengető babalány volt, mint az unokahúga – de hideg volt, és nem mozdult, szemei nem nyíltak fel. Mikor meglátta a kislányt, az Irigység tört fel benne: miért szebb, jobb az élő lány, mint az ő porcelán lánya? És amint ezt vizsgálta, rájött, hogy hiába szebb, törékenyebb is. Könnyű volt elvenni az életét, de törékenysége őt is megtörte, hiába kápráztatta el a karmazsinpiros vére és a csontok simasága. Zokogva botorkált le porcelán lányához, és ahogy átölelte, szétmaszatolta porcelán száján a lány vérét. A porcelán megdobbant, és életre kelt.
Így jött rá, hogy fogja eljátszani a Tökéletes Színdarabot.

A bemutató napján már minden kész volt, Coppélia pedig segítőkészen helyezte fel a színpadra a bábokat. A nézőtéren gyülekeztek a meghívott emberek: a családja, akik sose támogatták, a barátoknak nevezett idegenek és haszonlesők; és parfümtől illatosan, pompázó ruhákban várták, hogy felgördüljön a bársonyfüggöny – hogy aztán sikítsanak, sikítsanak, amíg bírnak. Coppélia és a Költő bámulatosan bántak a hófehér ruhába öltöztetett bábok vörös selyemfonalaival, és mindegyiket élő másukhoz vezették, megfojtották, vérüket vették, táncoltak velük…
Egyetlen éjszaka volt az ő fantasztikus színdarabja, a bálja, a teljes felszabadulása… Rendőrök jöttek, és megzavarták a művét, de nem érdekelte. Híres volt, ismerték a nevét, és ismételték, tudtak a Tökéletes Színdarabról az egész világon. Boldog volt, akkor is, ha a hírnevét a hatvanhatos cellában kellett élveznie, elvágva az alkotástól.
Csak a hatvanhatos cella fehér falára emlékezett… Nem tudta, hogy elmegyógyintézet volt, vagy börtön… Fehér falak, vas, egyedüllét… Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm… Négy óra… Tik-tak… Coppélia…
Coppélia testét összetörték.
A vörös ajkait.
Megszaggatták szőke haját, gyönyörű, fehér ruháját, a türkiz selyemövvel…
Lángolj fel…
Coppélia kék szeme tompa fénnyel, a másik üres…
Porcelánpor és éles darabok…

Aztán meghalt.
Nem emlékezett, hogyan. Nem volt nagy változás. A pokolban is csak naphosszat gubbasztott, és Coppéliáért sírt. Akkor már senki nem emlékezett a nevére.
Térj be hozzánk, drága vendég…
Fekete bőrcsizmák voltak, amik felverték borongásából.
– Maga készített bábokat? Élő bábokat?
– Igen… – rebegte.
– Munkát kap. Álljon fel, kövessen. Nagy megtiszteltetés ez.
A neve ismét ismert lett. Ő volt a Pokol Bábmestere. Elhasznált testeket javított, hogy örökké bűnhődjenek, lelkeket zárt porcelán testbe, megerősítette az eltört szíveket, hogy újból eltörhessenek. Munkái tökéletesek voltak, gyönyörűek, és valóban éltek. A Pokolban olyan eszközökkel dolgozhatott, amilyenekkel élő még nem találkozott, más bábmesterek munkáit tanulmányozta, mint Rozenét, hogy még tökéletesebbet alkothasson. Tökéletesebbet, mint a Teremtő.

– És Ivan? Ivannal mi volt? – kérdezte a lány.
Ivan… Homályosan emlékezett rá. Törékeny, fülig maszat fiú volt, alig élt, mikor az a gyönyörű, fekete angyal behozta hozzá. A Fűtőknél dolgozott, szenet lapátolt, és töltött a kályhákba.
– Új test kell neki, minél gyorsabban. Mennyi idő alatt tudja megcsinálni? – kérdezte az angyal.
– Egy nap – felelte, és nekiállt kipakolni a szerszámokat és alapanyagokat.
– Az túl sok. Meg fog semmisülni.
– Akkor tartsa addig életben.
A fekete angyal kénytelen volt beletörődni, és nézni, hogy vesz a Bábmester gipszmintát a fiú arcáról, hogyan készül a porcelán fej. Test volt, testek mindig voltak készen, hogy az ilyesmin gyorsan segíthessen.
Fájt. Az a fiú akkora lehetett, mint Coppélia volt, és hasonlóan törött. Nehezen lélegzett, és teste teli horzsolásokkal. Olajzöld szemét ritkán nyitotta ki, de olyankor apró mosoly ült az arcára.
– Echo… – suttogta. Apró, fehér ajkai voltak, szárazak, sebesek. A fekete angyal megszorította a fiú kezét, néha felderengett közöttük az életerő, amit a fiú kapott, hogy még húzza.
A porcelán fej készen volt, pontos, színtelen mása volt a fiú arcának. Elvágta a torkát, és felvitte a legelső színt az arcra: az ajak halványrózsaszín-pirosát. A régi test csillámmá vált, a szellem és a szív az újba költözött.
Az angyal elvitte a fiút.

Másnap ismét eljött a fekete bőrcsizmák tulajdonosa. Összetört a műhelyben mindet, csak az öntőformák maradtak meg, a titkos helyükön. Pokolbéli testét szétszaggatták, szelleme bolyongott, míg egy lányra talált.
Fent kell maradnia a nevemnek! – sikoltotta a lány álmába. A lány leírta a nevét. A meséje fent maradt.
És tudta, művei élnek a földön, öntőformái szétszóródtak a világban. Több ezer reprodukció készült a valaha egyetlenekből, és meglepetten látta, hogy mind talált magának szellemet.
Boldog volt, hogy műveiben élhet.
Szellemének utolsó darabkáit füstként hordta szét a szél.