Elmondani, leírni azt, ami elmondhatatlanul és leírhatatlanul szép, megoldhatatlan paradoxon.
Ahogy megpillantottam, le sem tudtam venni többé a szemem róla. Elképesztő volt!
Elképesztően szép, elképesztően irreális, és kétségbeejtően magányos.
Az Adria parti Budva városkában kószáltam. A várfalat jártam körbe, majd a várfalra könyökölve gyönyörködtem a kilátásban. Akkor láttam meg. Szemben a tengerparton húzódó függőleges sziklafalon. Egy satnya kis fa. Hogyan kerülhetett oda a kőrengetegből kiálló csenevész kis fácska.
Talán a szél hozta az apró magot, s beültette egy sziklahasadékba. Lehet, hogy több millió magot eltékozolt a természet, mire megfoganhatott egyetlen apró mag egy hajszálrepedésben. Vajon mi ösztönözte, mi késztette arra, hogy hajtson, növekedjen a fény felé, micsoda mostoha sors jutott neki. A kérgén, s a csont vékony kis gallyakon látszanak a mindennapi küzdelem nyomai, apró hegek, kificamodott tagok, tarjagos daganatok. A gyötrelmek minden fájdalmával felesel a nádszál karcsú kis gally, gyökerei hajszálrepedéseken, szövevényes hasadékokon át csavarodnak, furakodnak tovább, kiszívni a sovány sókat, a kevés nedvességet, ami a sziklasivatag repedésein át eljut hozzá. Mily gyönyör, hogy táplálhatja vékonyka ágait, fejletlen leveleit, s most ott feszül az űrben, alatta mélyen a tenger habzó hullámai csapkodnak, s fölötte még messze magasan vannak a társai. Ő ott árván, magányosan lóg a sziklafalon.
Tovább sétálok, már benn járok a keskeny sikátorokban, amit annyira kedvelek a tengerparti városokban. De most valahogy nem érdekel. Folyton az árva kis fa jár a fejemben, s nem értem ez büntetés számára, vagy ajándék, hát hiszen él, de hogyan? Nem hagy nyugodni, visszatérek a várfalra, s azt szemlélgetem, vajon máshonnan meg lehet-e jobban közelíteni valami fortéllyal.
Reménytelen a helyzet, oda út nem vezet, annyira bátor viszont nem vagyok, hogy kötélhágcsón
ereszkedjek a mélybe.
Mindennap kimegyek a várfalra, meglátogatom. Nem tudok szabadulni a látványtól, nem tudom eldönteni, szenvedjek-e vele, vagy örüljek, hogy él.
Egy napon nagy vihar kerekedett. Haragos fekete felhők közeledtek, azután vad, őrjöngő széllel üzent, hogy érkezik. Felkorbácsolta a tengert, süvített a szél, vadul vágtatva közeledtek a félelmetesen fekete felhők is. Esőkabátba bújva álltam a várfalon, egy lélek sem volt látható sehol. Csak ő, és én. Mi ketten. Érezni akartam azt, amit ő is érez, látni azt az életen át tartó küzdelmet, és érteni megéri-e? Kisvártatva az eső is zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az orkán a tengert is felkorbácsolta. Dübörögtek, zúgtak a hullámok, majd felcsaptak több méteres magasságba a parton. Jó magas volt a várfal, veszély nem fenyegetett. A várfal sarkába húzódtam, hittem ott nem eshet bajon. Csakhogy az eső úgy zuhogott, hogy semmit sem láttam, az esőfüggöny minden látványt eltakart előlem. Majd szinte megmarkolt a szél, s odább dobott a várfal másik sarkába. Ott összehúztam magam, vártam amíg csitul a vihar, közben sajgó csontjaimmal voltam elfoglalva, meg sem próbáltam újra felállni.
Nem tudom meddig ülhettem ott a zuhogó esőben mozdulatlanul, hallgatva az őrült vihar robaját, tűrve, hogy a szél letépázza rólam az esőkabátot, lökdössön, közben éreztem már a bőrömön az eső hidegét. A fogaim vacogtak, összehúztam magam a sarokban, amilyen kicsinyre csak tudtam.
Az eső szűnt, már át lehetett látni rajta, a szél is csillapodott. Megpróbáltam felkelni, fájt a csípőm, fájtak a térdeim, a várfalba kapaszkodva próbáltam talpra állni. Őt kerestem, hol van? Alig találtam meg, a szél még galádul birkózott vele ott a pokol tornácán. A gyenge kis törzset hol jobbra, hol balra tekerte, ingázott vele, játszadozott, azután neki vágta a sziklának, gyenge, vézna kis karjait mind hátracsavarva.
Ne, ne gyötörd, ne kínozd már! Nem szégyelled magad? Mennyivel erősebb vagy nála! – kiáltottam fel magam is kínomban, tehetetlenül, s már a könnyeim is folytak, de édes mindegy volt, úgyis csurom víz voltam, bőrig áztam a széttépett esőköpenyben.
Hirtelen állt el a vihar, a szél elinalt, az eső elállt, a fekete felhők tovább száguldottak. Talán hatásos volt a kérésem? Nem tudom, de pillanatok alatt sütött ki a nap, s akkor néztem újra a fácskára. Ott állt megtépázott levelekkel, mégis diadalittasan, számlálgatva ágait, majd megrázta magát… túlélte ezt a förtelmes halált. Akkor néztem végig magamon, az esőkabátom megtépázva, bőrig ázva, a hajamból az arcomra csorgott a víz, lehorzsolt térdeimből imitt amott csorgott a vér, álltam ott vacogva és kacagva, kinyújtottam a kezem felé – Nem vagy egyedül!- suttogtam csak úgy magam elé, érezni véltem ujjaimon az érintését, a néma hálát… Boldogan rohantam le a várfalról…
Végtelen öröm járta át a lelkem, mert akkor már tudtam, hogy ugyanezt érzi nap mint nap gyötrelmes kínjai közepette a kis fa a sziklafalon.
Mielőtt haza indultam, elbúcsúztam tőle. Nehéz volt a búcsú. Azóta sem tudom feledni!
22 hozzászólás
Kedves Ida!
Az a kis fa tudja -amit mi emberek, nem mindig – hogy megéri dacolni a viharral, megéri makacs elszántsággal kitartani, mert a hit, az elszántság olyan mozgató, segítő erő amely nélkül kevés diadalittas pillanatot élhetnénk meg.
Jó tanmese lehetne ez sok-sok embertársunk részére.
Gratulálok az írásodhoz, eredeti, szép képekkel mesélsz a viharról.
Szeretettel:
Millali
Jó belépő kedves Ida. Gratula.
De:
Lehet, hogy az én vesszőparipám, hogy mindig azt kifogásolom az írásokban, amikor váltogatják az igeidőket. Azt javaslom, ne tedd!
Kedves Millali!
Köszönöm szépen kedves soraid és értékelő véleményed.
Bevallom őszintén, jólesett.
Szeretettel
Ida
Kedves Kate!
Köszönöm a kedves fogadtatást.
Tanácsod mindenképpen megfogadandó. Köszönöm szépen.
Szeretettel
Ida
Tegnap, amikor végére értem az írásodnak, az jutott eszembe, hogy aki abban a cudar időben, végigéli azt a megpróbáltatást amit az a kis fa, akkor nem lehet elveszett ember.
Gratulálok az írásodhoz, szívből!
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne!
Köszönöm szépen értékelő hozzászólásod.
Annyira elveszett valóban nem vagyok, dobált a sors eleget, hogy magamra találjak.:))
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel üdvözöllek
Ida
Gyönyörű, tanulságos történet. Azt hiszem, ha ilyenfajta csodákat megélhet az ember (és csodák márpedig vannak), akkor igenis érdemes küzdeni, hajtani, szembenézni a viharral.
Köszönöm szépen értékelő véleményed, kedves Tibor!
Ida
Nem vagyok kritikus kedves Ida, általában mindent elolvasok, ami itt megjelenik. Ami tetszik, azt pontozom, ami nem tetszik azt nem(nem akarnám, hogy valaki hátrányos helyzetbe kerüljön emiatt, de megmondom a véleményem róla), ami hidegen hagy, vagy nem értek hozzá, oda nem szólok. Ezt csak azért mondtam el, mert ez az írásod tetszett nekem, de meglehet a következőt megkritizálom de ezt csak jóindulatból teszem és nem kell zokon venni. Nem vagyok a magyar nyelvtan lovagja, alig egy éve írok helyesen magyarul, engem csak a tartalom érdekel. Szeretettel:István
Nagyon köszönöm értékelő véleményed, kedves Istefan!
Minden jóindulatú kritikát boldogan fogadok, ne aggódj, nem vagyok az a sértődős fajta, úgyhogy, kérlek csak nyugodtan mond meg nyíltan, őszintén a véleményed. Hiszen csak ilyen formában tudunk fejlődni, csakis így tanulhatunk egymástól mindannyian.
Köszönöm az őszinteséged, számítok rá a továbbiakban is.
Szeretettel
Ida
Nagyon tetszett az irasod. Annyira benne van minden kuzdelem, minden fajdalom, amit a kis fa es Te elszenvedtek ott a Pokol Tornacan. De megeri. Megeri a kuzdelem, megerei nem feladni!
Gratulalok!
Udv. Phoenix
Köszönöm kedves Phoenix értékelő véleményed, kedvességed.
Üdvözlettel
Ida
Kedves Ida!
Találkoztam én is elképesztő helyeken növekvő fákkal. Ahol az életnek semmi jele, és semmi esélye a születésnek, ott ők sziklaszilárdan állnak.
Egészen megható ahogyan átélted a sziklafalon növő kis fa szenvedéseit a viharban, és együtt szenvedtél vele. Szép alkotás, remek képekkel a viharról!
Judit
Köszönöm, kedves Judit értékelő hozzászólásod!
Örülök, hogy Te is felfedezed a természetnek ezeket az apró csodáit. Ezek szívet, lelket megérintő csodák… Köszönöm!
Ida
„és érteni megéri-e?” „hittem ott nem eshet bajon.” Jól kezeled az írásjeleket, de az „érteni” és a „hittem” szavaid után vesszőt hiányolok. A „bajon”, nyilvánvaló elütés.
„Ott állt megtépázott levelekkel, mégis diadalittasan, számlálgatva ágait, majd megrázta magát… túlélte ezt a förtelmes halált.” Ez a mondatod szerintem egy kissé „magasan intonált”. A „diadalittasan” helyett, a szolidabb, s szerintem hatásosabb „sorsába törődve” (vagy valami hasonló) kifejezést használnám, és a mondat végét elhagynám, vagy átírnám, mert a halál nem élhető túl, a förtelmes vész, az inkább.
„érezni véltem ujjaimon az érintését, a néma hálát…” Az érintés műveletét te vagy képes véghezvinni, nem a fácska, ezért, kicsit sutácska. 🙂
F.
F: „Mielőtt haza indultam, elbúcsúztam tőle. Nehéz volt a búcsú.” Közel van egymáshoz a két „búcsú” kifejezés. Jobb volna az „elköszöntem tőle”, vagy „nehéz volt a szívem” megoldások egyikével megszüntetni a duplázást.
Egyébként ez nekem rendben van. Gratulálok. a
Kedves Antonius!
Valóban hiányzik a két vessző, igazad van, a "bajon" meg természetesen elütés, sajnos nem vettem észre.
A "diadalittasan"-al, kihangsúlyozni akartam, hogy micsoda túlerővel szemben nyert csatát a kis fa, én azt tulajdonképpen hagynám, de a "túlélésen" majd még gondolkodom.
A következő észrevételeddel (bocsáss meg) megint csak vitatkoznék. Szerintem a növények, a fák élőlények, és érző lények. Természetesen én érintem az ujjaimmal, hogy mégis az ő érintését érzem, ez inkább költői!
Az utolsó észrevételed jogos. Az "elköszöntem tőle" az jó megoldás, így a következő mondatban maradhat a búcsú.
Köszönöm szépen észrevételeidet, és értékelésedet.
Üdvözlettel
Ida
Az embert megérinti néha egy sziklából kinövő fa, egy, a hómezőn vonagló kúszófenyő gyötrő magánya. Egy zöld fűcsomó a kiszáradt mezőn, egyszem pipacs a töltés oldalában. Természetes emberi dolog, hogy az író vágyat érez, hogy írjon róla. DE: rettenetesen nehéz!!! Túl szűk a mezsgye, amin haladnod kell. Ha egy icipicit több a „fényezés” dagályos lesz, „szépelgő” az írás, ha spórolsz, akkor pedig szegényes. Eltalálni az egyensúlyt: kényes dolog.
Mindenesetre sokat segíthet, ha az író az olvasó fejével (is) tud gondolkodni, s el tudja képzelni, hogy az olvasó el tudja képzelni, milyen magányos látvány egy kicsi, viharoktól csavarodott törzsű fa a tengerparton álló szikla oldalában, vagy egy kúszófenyő a hó fogságában1600 méter magasan. Sztem az író akkor jár el helyesen, ha azt, amit az olvasó el tud képzelni, nem írja le, amit nem tud elképzelni, mert nem az ő személyes élmény, benyomása, azt viszont leírja. Ebből a szempontból írásod nálam éppen a határon van. Majdnem soknak érzem a „lelkizést”, majdnem „megdumálásnak” De ezzel együtt megfogott a „látvány” mert emlékeket idézett fel.
Kedves Bödön!
Örülök, hogy ilyen hosszan elemezted magát a témát. Én nem érzem soknak, bár Te magad is azt írod "éppen a határon van". Tehát ebben egyetértünk. Én úgy érzem, hogy az alkotónak láttatnia kell az olvasóval, amit maga is látott, ha ezt el tudja érni, akkor érezheti, hogy sikeres volt a munkája. Ellenkező esetben, kudarc…
A természet gyermekének tartom magam, mivel olyan szerencsés lehettem, hogy tanyán nőttem fel. Sok írásom szól valami módon a természetről, sőt verseim nagy hányada is.
Köszönöm őszinte véleményedet, amire a jövőben is számítok!
Üdvözlettel
Ida
Nekem tetszett az írásod, szerintem aranyos 🙂
És valóban igaz, hogy szükség van a kitartásra és a hitre ahhoz, hogy az élettel járó nehézségekkel képesek legyünk megbirkózni, annak érdekében, hogy teljes mértékben kiteljesedjünk. Ez nagyon nehéz feladat, ha egyedül néz ezzel szembe az ember, ám egy (baj)társ jelenléte megkönnyíti a helyzetet, s nagyobb erőt ad a túlélésre.
Szóval, szerintem jó lett az írásod, gratulálok hozzá 🙂
Üdv: Anett
Köszönöm kedves Anett. Magam is úgy gondolom, hogy bármikor jól jön egy társ, akár bajtárs, mert együtt könnyebb.
Köszönöm, hogy olvastál és az értékelést is megköszönöm.
Szeretettel
Ida