A randevú

Kamilla izgatottan készülődött a találkozóra. Már a harmadik szoknyáját próbálta fel, de egyiket sem találta megfelelőnek. Az első túl szűknek bizonyult, a második rettenetesen rövid, ez az utolsó pedig egyszerűen ronda. Így nem mehet el. A legelőnyösebb oldaláról szeretne bemutatkozni, de nincs mit felvennie. Maga sem értette, miért fektet ennyi energiát a külső megjelenésébe, amikor megfogadta, hogy nem törődik az egésszel, ám váratlanul feltörő érzésein maga is meglepődött. Anyja egy héttel ezelőtt jelentette be vacsora közben, hogy apja látni kívánja.
– Az apám, engem? – rezzent össze Kamilla.
Az alig tizenöt éves kamaszlány nem véletlenül lepődött meg a hír hallatán. Apja ugyanis még óvodás korában elhagyta őt és édesanyját egy új szerelem miatt. A lány azóta nem hallott felőle. Rengeteget sírt abban az időben, nem értette mi történt, állandóan azon töprengett, mi rosszat tehetett vajon, amivel apja haragját kivívta. A környezetében élő felnőttek sejtették, min mehet keresztül a magába fordult gyermek, türelmesen elmagyarázták, hogy Kamilla semmiben sem hibás, csupán szülei egymás iránt érzett szeretete szűnt meg. A kislány egyetlen szavukat sem hitte el. Nap mint nap a bejárati ajtó előtt állt, várta, hogy a számára oly kedves férfiarc újra rámosolyogjon, és azt mondja, nincs semmi baj, visszajöttem. Az idő azonban Kamilla életében is jó gyógyítónak bizonyult, a sebek behegedtek, az apa képe egyre jobban elhalványult. Napjait iskolai gondjai, barátnői kötötték le. Néha, különösen akkor, amikor osztálytársait látta az apjukkal, újra hatalmába kerítette a fájdalom. Ilyenkor zokogva menekült szobája menedékébe, míg álomba nem ringatta a kétségbeesés. Ötödik osztályos korában megismerkedett Jolánnal, akivel hamarosan elválaszthatatlan barátnők lettek. Jolán szintén kettesben élt édesanyával, ő egy autóbalesetben veszítette el apját. A közös sors elválaszthatatlanná tette a két lányt, állandóan együtt voltak. Iskola előtt Jolán felugrott Kamilláért. A későn kelő Kamilla rendszerint még nem fejezte be a reggelijét, ezért Jolánt is megkínálták. Vidáman, fejüket összedugva, hatalmas titkok tudójaként érkeztek az iskolába. Délutánonként együtt tanultak. Kamilla azon kapta magát, hogy már nem is gondol az apjára. Szíve legmélyén tudta, nem jól van ez így, mégiscsak él valahol egy férfi, akivel közös vér csordogál az ereikben, de anyja soha nem szolgált semmilyen felvilágosítással apja holléte felől. A lány gyanította, hogy anyja eltitkolhat előle valamit, de nem erőltette a dolgot. Valójában félt is előhozakodni vele, mert az azóta is társ nélkül élő asszony rendkívül rosszkedvűvé egykori férjének említésétől.
Kamilla várakozón nézett anyjára.
– Igen – tette le kanalát az anya. – Téged.
A lány még mindig nem tért magához, csak ült tovább szótlanul. Anyja törte meg a csendet:
– Délután felhívott az irodában, és azt mondta, a városba érkezett, találkozni szeretne veled. Holnap háromkor várni fog rád a Rózsa cukrászdánál.
– Miért – kérdezte magában Kamilla. -Miért most? Annyi éven át vártam rá hiába, és most jön, amikor már elfelejtettem?
Dermedtsége dühvé változott.
– Hát nem – kiáltotta -, én viszont egyáltalán nem szeretnék találkozni vele!
– Ne feledd, hogyha el is hanyagolt téged, mégiscsak az apád.
– Nem – vágta rá Kamilla -, nem az apám. Ha az lett volna, legalább a születésnapomra küldött volna egy képeslapot. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi van vele.
Dúlva-fúlva állt fel az asztaltól, hogy szobájába vonuljon. Elhatározta, semmiképpen nem megy el a találkozóra. Olyan jó lett volna Jolánnal megbeszélnie, mit is tegyen, de Jolán egy másik város gimnáziumában tanult, emailben vagy telefonon pedig nem lett volna képes problémáját előhozni. Másnap matekórán, miközben a táblára írt bonyolult egyenletet másolta, szeme előtt megjelent egy kép. Három vagy négy éves lehetett, apjával kirándulni mentek a közeli erdőbe. A kis Kamilla hamar elfáradt, apja a nyakába vette, úgy mutogatta lelkesen a növényeket és bogarakat. Kamilla teljesen összezavarodott ettől az emléktől. Már nem volt olyan biztos abban, hogy nem akar találkozni apjával. Iskola után bezárkózott a szobájába, ruháit próbálgatta. Elmeséli majd, hogy színötös bizonyítvánnyal zárta az általános iskolát, meg hogy ezüstérmet szerzett az atlétikai versenyen. Hirtelen fontossá vált, hogy apja elégedettségét kivívja. Megfakult fotót húzott elő fiókjából. Vajon hogy nézhet most ki az apja? Milyen lesz, ha megpillantják egymást a cukrászda előtt? Egyáltalán, felismeri őt ennyi év után?
Várakozással telve indult el a délutáni napsütésben. Világoskék szoknyáján táncot járt a napsugár.