A rémálom

Hideg verítékben fürödve riadtam föl. Az óra ütemes ketyegését feleségem halk szuszogása törte meg. Tehát él és jól van, nyugtáztam magamban örömmel. A biztonság kedvéért megérintettem, arcának szelíd puhasága valóságosabb már nem is lehetett volna. A szívem vadul dübörgött, az éjszaka rémei visítva kúsztak elő gyomrom mélyéből. Szörnyű álmom teljesen letaglózott, légszomjam csak lassan csillapodott. Óvatosan felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és csalódottan vettem tudomásul, hogy alig múlt éjfél. Zavaros fejjel kibotorkáltam a konyhába, hátha egy pohár kóla magamhoz térít. Tapasztalatból tudtam, a rémálmok után nem szabad azonnal visszaaludni, mert a rettegés hangulatát magunkkal visszük, ami újabb borzasztó képzettársításokat eredményezhet. A szénsav kellemesen bizsergette a torkomat, már nem éreztem magam olyan nyomorultul. Még időnként felvillant a vérben fuldokló test látványa, de egyre halványabban. Tiszta pizsamában, az arcmosástól felfrissülten tértem vissza ágyamba.

– Kedves kollégák! Szeretném bemutatni az új történelemtanárunkat, John Black-et. Mától ő tanítja a történelmet a 11. és a 12. osztályban, azonkívül rábíztam a filozófiaórákat is. Eva, megkérhetlek, hogy vezesd körbe John-t, és mutasd meg neki iskolánkat?
– Természetesen.
Éppen becsöngettek. Nem baj, most úgyis lyukasórám van, ráérek. A dolgozatokat este is kijavíthatom. Hát akkor menjünk.
Micsoda jóképű fickó. Vajon hány éves lehet? Olyan 35 körülinek gondolom, persze lehet, hogy tévedek. Vajon nős? Hűha, már megint elszaladt a fantáziám, pedig nyolcévi házasság után már igazán tisztában lehetnék vele, hogy Michael kiszúr minden ilyen gondolatot, és féltékenységi jelenetet rendez.
– Kezdjük talán a földszinten. Ez itt az ebédlő, tizenkettő és három óra között lehet ebédelni. Bent eszel? Megbocsáss, hogy tegezlek, de nálunk a tanári karban ez a szokás.
– Semmi probléma, nekem is jobb, ha tegeződünk. Egyébként az anyámmal élek, és ő főz nekem mindennap.
Milyen bársonyos a hangja. A diákok élvezni fogják. Szerintem az összes lány belezúg.
– Ez a tornaterem. Most nem tudunk bemenni, mert éppen órát tartanak, de a szünetben visszajöhetünk.
– Nem köszönöm, azt hiszem, egy tornateremben nincs különösebb látnivaló.
Olyan édes, ahogy beletúr a szőkésbarna hajába. Na jó, ezt itt és most abbahagyom. Ettől a perctől kezdve csakis a tantermekre koncentrálok. Ellenállok a kísértésnek.

Közeleg az este, már előre reszketek. Mi lesz, ha az álom megint visszatér? Mit is olvastam a múltkor? A kellemes alváshoz meg kell teremtenünk a megfelelő feltételeket. Először is fogyasszunk könnyű vacsorát. Jó, megmondom Evának, hogy ma csak kiflit eszem felvágottal. Az biztosan nem terheli meg a gyomromat. Aztán ügyeljünk arra, hogy lefekvés előtt ne végezzünk nehéz szellemi vagy fizikai munkát. Ezt nem lesz bonyolult betartanom. Még jól ki is szellőztetek. Valami mégis szorít ott belül. A félelem, mint burjánzásnak induló bab szökken szárba, tudatalattim éltető napfényként táplálja. Nem gondolok rá. Azért sem gondolok rá. Bekapcsolom a tévét, hátha el tudja terelni a gondolataimat. Na, nézzük. Időjárás jelentés, most nem érdekel. A másik csatornán politika, most az sem tud lekötni. Na, végre, krimi. Ez jó lesz. Egész izgalmas. De jaj, a kés, a holttest! Nem, nem akarom! Ez pontosan olyan, mint az álmom. Inkább sétálok egyet.

Michael ma este nagyon furcsa. Alig szól hozzám, pedig én igyekszem élvezetesen elmesélni, hogy mi történt velem az iskolában. Talán haragszik rám valamiért? Nem hiszem, nem szolgáltattam rá okot. Máskor is csak belemélyed az újságjába munka után, de ma különösen hallgatag. Talán sejti, amit Johnnal kapcsolatban gondoltam? Á, még Michael sem gondolatolvasó. Azt mondta, ma nem kér pörköltet vacsorára, csak egy kis kiflit. Ő, a nagyétkű, aki már azért is veszekszik, ha nincs meleg vacsora. Na mindegy, ha kiflit kér, hát kiflit kap. Most meg mit csinál? Felveszi a kabátját, és sétálni megy. Értehetetlen, hogy miért viselkedik így.

Mit vétettem! Már megint álmodtam, és ugyanazt. A vér, a sok-sok vér, ami szerteszét csordogált. Eláztatta a szőnyeget, a padlót, talán még az alattunk lévő lakásba is befolyt. És az a velőtrázó sikoly! Még most is cseng tőle a fülem. Fel kell gyújtanom a villanyt, mert a sötétben képtelen vagyok megnyugodni. Feleségem a másik oldalára fordult, de szerencsére nem ébredt fel. Kínos lenne magyarázkodni, ugyan mit is mondhatnék neki. Az álmomról nem mesélhetek, elég, ha én szenvedek tőle. A legjobban attól félek, hogy ez a rémség valóra válik. Annyira élethű, annyira magam előtt látom minden egyes jelenetét, hogy még napközben is beleborsózik a hátam, valahányszor eszembe jut. Lehetetlennek tartom, hogy valaha is megszabadulok a hatása alól. Teljesen beárnyékolja minden percemet. Egyetlen vigaszom, hogy csak álom. Drága Evám békésen szendereg mellettem. De mi lesz, ha egyszer tényleg megteszem? Kérlek Istenem, óvj meg ettől!

Ma rettenetesen fárasztó napom volt. Különösen a kilencedikesek viselték meg az idegeimet. Annyira fegyelmezetlen osztály, képtelenek az órát végigülni. Trécselnek, esznek, olvasnak, mialatt én a táblánál megpróbálom őket a matematika rejtelmeibe vezetni. Hiába határozom el, hogy figyelmen kívül hagyom az alapzsongásukat, mégis zavarak a tanításban. Mikor az a James kölyök nagyokat pukkantott a rágógumijával, teljesen belezavarodtam az egyenlet levezetésébe. Még jó, hogy senki sem vette észre. Á, itt az új kolléga.
– Milyen volt az első napod?
– Még csak ismerkedem a diákokkal és a tananyaggal. Nehéz így évközben belecsöppenni, mert ti teljesen más tanrend szerint haladtok, mint amit én tanítottam a régi iskolámban.
– Igen, tudod, Richard egy kísérleti programban vett részt a tanítványaival, ami nagyon ígéretesnek mutatkozott.
Hát igen. Szegény Richard. Nem látszott rajta, hogy beteg, sikerült tökéletesen eltitkolnia, egészen addig, amíg az osztálya előtt össze nem esett. Többé nem tért magához. A temetésen az egész iskola sírt.
– Lehet valamit tudni erről a programról?
John olyan bájos, amikor kérdez. Túlságosan felviszi a mondat végén a hangsúlyt, akár egy kisgyerek.
– Én magam nem foglalkozom vele, mert a matematikát nem érinti, de nem kaptál róla anyagot?
– Csak egy felületes vázlatot. De nem igazán tudom hasznosítani.
Nem tehetek róla, de valósággal beleborzongok, ahogy a szőkésbarna haján megcsillan a déli nap. A bársonyos sugarak szinte táncot járnak a túlságosan rövidre nyírt frizuráján. Muszáj felajánlanom a segítségemet.
– Én egyszer valamikor kértem információt erről a programról, és kaptam néhány tájékoztató füzetet, amiben elég részletesen leírják a dolog lényegét. Ha akarod, holnap elhozhatom. Feltéve, ha megtalálom, mert valahová elsüllyesztettem.
– Ez nagyon kedves tőled- mondja John, miközben hazainduláshoz készülődik. Az ajtóban azonban megtorpan.
– Nem kaphatnám meg még ma? Tudod, holnap három órám is lesz, és szeretnék felkészülten menni.
Tulajdonképpen eljöhetne hozzánk. Michael nem örülne neki, de ő ilyenkor dolgozik. Meg különben sem csinálnánk semmit, csak odaadnám Johnnak a füzeteket, és kész.
– Jól van, ha ráérsz, megkereshetem neked, itt lakom az iskola közelében.

Behúzom a függönyöket. Nem, mégsem, maradjon inkább világosság. Megpróbálok ledőlni egy kicsit. Annyira álmos vagyok, szinte álló helyemben elalszom. Ez a sok rémálommal töltött éjszaka alaposan megcibálta az idegeimet. Elkéredzkedtem a munkahelyemről, hátha nappal elkerülnek a lidércek, és kipihenhetem magamat. Bár az igazat megvallva, félek egy kicsit, de muszáj aludnom… Mi ez? Zajt hallok a konyhából. Megnézem. A feleségem beszélget valakivel. Nem ismerem ezt a hangot. Ó egek! Egy szőkésbarna férfival fetreng a konyhakövön. A cafka, mindig is tudtam, hogy megcsal! De most aztán nem menekül. Hol a konyhakés? Először is kiszúrom mindkettejük szemét, aztán pedig végzek velük.
– Ne, Michael, ne tedd!- ordít Eva, de már késő, szemgolyói tehetetlenül fordulnak ki üregükből. Ez a nyámnyila pedig megpróbál menekülni, de késem elérte a nyakát, és egyetlen nyisszantással elmetszem az artéria carotist. A vér szökőárként buggyan elő. Iszonyatos szag és halálhörgés tölti be a konyhát.
– Most pedig te következel!- kiáltom Evának.
– Michael, kérlek, könyörülj rajtam- kéri a feleségem, de én nem kegyelmezek. Késem beleszánt az ő nyakába is. Földöntúli sikolyára fölébredek.

Szívem a torkomban lüktet, hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Hát már nappal sem hagy békén ez a kísértet? A rettegés beülte magát a csontjaimba. Olyan, mintha tényleg megtettem volna. Pedig csak álom, ugye csak álom?! Hát persze hogy az, hiszen itt fekszem a nappali díványán, az ablakon pedig besüt a nap. De akkor is! Egyre jobban a hatalmába kerít az érzés, hogy előbb-utóbb megteszem. Tudom, ez lesz a végzetem, pedig nem szabad. Mit tegyek? Elköltözöm hazulról. Mivel a konyhában történik ez a szörnyűség, többet nem teszem be oda a lábam. Biztosan hiányozni fogok Evának, de az ő érdekében csinálom. Ha nem találkozunk többet, akkor nem lesz rá alkalom, hogy gaztettemet elkövessem. Összepakolok.

– Gyere be John! A konyhaszekrényben tartom a régi papírokat, könyveket az alsó polcon. Ha nem haragszol, letérdelek, mert úgy kényelmesebb.
– Persze, csak nyugodtan.
Remélem, hogy ide tettem azokat a füzeteket. Legalábbis ebbe a szekrénybe szoktam szórni azokat a dolgokat, amik jelen pillanatban nem kellenek, de mégsem dobom ki, hátha valamikor szükség lesz rájuk. Ó, meg is van.
– Megtaláltam!- kiáltom diadalmasan.
John lehajol, én pedig felállok, útközben a homlokunk összeütközik. Bosszúsan dörzsölöm sajgó testrészemet, de nem haragszom nagyon.

Fáj, hogy el kell mennem, de úgy gondolom, ez a legjobb, amit tehetek. Mire Eva hazaérkezik, az üres lakás fogadja. Furcsa ütésre emlékezető hangot hallottam a konyhából. Talán leeshetett valami a polcról. Eva mindig olyan hanyagul rakja el a tányérakat. Még ezt az egyet megnézem, mielőtt végleg eltűnnék. Nem hiszek a szememnek! A szőkésbarna fickó, aki Evára vetette a hálóját! Eva meg idehívta. A cafka, mindig is tudtam, hogy megcsal! De most aztán nem menekül. Hol a konyhakés? Először is kiszúrom mindkettejük szemét, aztán pedig végzek velük…