A sámánnál

Vörösen izzik körülöttem a világ. A rózsák vad táncot lejtenek vázájukban, időnként sápadt arcomra sandítanak, gúnyosan figyelik, amint reszketve vergődöm az összehányt padlón. Iszonyatos remegés hatja át bensőmet. A csillár egybeolvadt a függönnyel, az ajtórésen valami furcsa, ragacsos lé folydogál befelé, egyre jobban közelítve felém. Remélem, nem ér utol. Menekülni próbálok, de moccani sem bírok, tagjaimat ólomsúly húzza lefelé. Bőröm koszos, mintha a ház összes szennye rám tapadt volna. Hahh! Egy hatalmas fenevad ugrott be az ablakon! Mi ez? Tigris vagy emberevő szörnyeteg? De hiszen nyávog. Inkább ne tenné, ez a vékony hang szétrobbantja az agyamat. A macska kíváncsian megszagol, majd méltóságteljesen elnyúlik a rozzant díványon. Csak odáig jutnék el, ugyanis rettenetesen fázom, majd szétvet az Isten hidege.
– Takarót! – próbálom mondani, de egy elhaló nyögésnél többre nem vagyok képes.
Hát nincs senki ebben a házban? Ilyen nyomorultul kell elpusztulnom? A halál fuvallata végigfut bőrömön, megborzongatja az amúgy is nyirkos hátamat. Gyilkos szomjúság kínoz, a nyálmirigyeim nem dolgoznak tovább, szám, akár a tapló. Csak van itt valahol egy mosdó. Az egész csapot egy hajtásra kiinnám. Óvatosan emelni próbálom a lábamat, de izmaim nem reagálnak. Még egyszer próbálkozom:
– Segítsen valaki!
Az erőlködéstől hangszalagjaim megfeszülnek, de csak rekedt suttogás hagyja el a számat.
Íme, elérkezett a vég. Ez az utolsó ítélet, legalábbis számomra. De miért vagyok egyedül? Hová lett Joe és a sámán? Magamra hagytak volna ilyen állapotban? Ezt nem hiszem.

Már ezerszer megbántam, hogy hallgattam Joe-ra. Amikor megpillantottam ezt a lepusztult helyet, akkor kellett volna sarkon fordulnom, és búcsút intenem ennek az egésznek. Csakhogy sajnáltam letörni lelkesedését. Nem volt szívem megfosztani ettől a lehetőségtől. Annyira átszellemülten, lelkendezve jött haza tegnap este. Mintha nem is ő lett volna, az elmúlt napok depressziója teljesen eltűnt róla. A homlokán lévő barázda kisimult, örökké mogorva tekintete mosolygóssá változott.
– Képzeld- újságolta-, találkoztam egy volt osztálytársammal a Kék Szitakötőben.
Kedvem lett volna belekötni, hogy mit is keresett a Szitakötőben, de tudtam, mostanában odajár felejteni.
– Legutóbb totál leégve láttam. Szakadt volt a ruhája, még fröccsre is tőlem kért kölcsön. Most meg, ha láttad volna! A legeslegjobb öltönyt viselte, amit a boltokban lehet kapni. Drága whiskyt ivott, csuklóján arany karóra. Kérdeztem, mi történt.
Legnagyobb meglepetésemre Joe mindezt irigység nélkül mesélte, amit azért is furcsálltam, mert három hónapja tartó munkanélkülisége alatt egyre növekvő féltékenységgel figyelte mások sorsát. Leült a fotelba, majd folytatta:
– Kiderült, hogy elment egy sámánhoz, aki jövendőmondó és gyógyító is egyben. Ezzel csípte nyakon a szerencséjét. Már egy éve nem volt munkája, állandóan betegeskedett, de a sámán meggyógyította és lett állása is. Most gazdag és boldog ember.
– Na és hogyan csinálta?- kérdeztem. Általában kételkedve fogadom az ilyesmit, de Joe szavai kíváncsivá tettek.
– Azt nem tudom, de az eredmény önmagáért beszél.
Hirtelen gyanússá vált:
– Ugye, te nem akarsz elmenni?
– De igen.
– Te hiszel ilyen marhaságokban?- döbentem meg.
– Miért ne hinnék!
Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak erre. Kapcsolatunk elején megpróbáltam egyszer-kétszer templomba csalogatni, de hajthatalan maradt. A hétköznapi dolgokban mindig gyakorlatiasnak mutatkozott, a természetfölöttihez való hajlandóságnak még csak a nyomát sem mutatta.
– Pont te, aki még a karácsonyi misét is csak hírből ismeri?
– Annak ehhez semmi köze.
Sajnáltam Joe-t. Mikor elbocsátották, bizakodva tekintett a jövőbe, abban a tudatban, hogy hamarosan úgyis talál valamit, sőt az eddiginél sokkal jobbat. Várakozása nem vált valóra, és az idő múlásával egyre kedvetlenebb lett. Úgy gondoltam, ha pénztárcánk megengedi, miért ne tehetne egy próbát. A fuldokló is megragad minden útjába kerülő szalmaszálat.
– Hát…-vonakodtam még egy kicsit.- Mennyit kér ez a híres sámán?
Életem párja zavarba jött.
– Többször is el kell hozzá menni. Az első látogatás kissé sokba kerül, de a többi már olcsóbb.
– Nevezetesen?
És megnevezte az összegeket. Ha nem ülök, bizonyára elestem volna. Ennyi pénzért akár egy tengerentúli utazásra is befizethetnénk. Természetesen így szóba sem jöhet. Joe azonban nem adta föl:
– Gondolj bele, már mióta kilincselek. Rongyosra jártam a lábamat, százezer önéletrajzot megírtam, de mindenhol visszautasítottak. Nem mehet így tovább, valamit tennünk kell.
– De erre rámegy az összes megtakarított pénzünk!
– Sebaj- legyintett. – Meglátod, meg fog térülni. Vedd úgy, mint egy jó befektetést.
Így aztán belementem.

A sámán egy elhanyagolt bérház földszintjén lakott. Az előszobában fojtó bűz és rendetlenség fogadott. Maga a sámán sem nyerte meg túlságosan a bizalmamat. Arca elnyűtt volt, már amennyi a zsíros szakálltól látszott belőle. Hosszú haja, ami szintén régen láthatott sampont, csapzottan lógott a szemébe. Fogatlan szájából két sárga csonk villant elő. Gyűrött ruháján meg sem lehetett számolni a pecséteket. A szoba gazdájára hasonlított. Törött csillár, fakó függöny, ajtó nélküli szekrény, háromlábú dívány. Egyedül a hatalmas csokor rózsa árasztott otthonosságot. Riadtan néztem Joe-ra, a környezet megijesztett, de nem viszonozta. A sámánnnal gyorsan megalkudtak, ám csak úgy vállalta el Joe-t, ha én eltávozom, és ők egyedül maradnak.
– Talán kritikus megjegyzéseim riasztották el? De nem, erről szó sem lehet! Ilyen kétes körülmények között nem hagyhatom magára. És egyáltalán! Mit tud egy ilyen alak? Inkább venne egy fürdőt. Ha a lelke is olyan, mint a külseje, akkor semmi jóra nem számíthatunk – kavarogtak bennem az érzések.
A sámán beleegyzett, hogy én is részt vegyek, de felárért, a pénzt pedig előre kérte. Unott arccal figyeltem a hókuszpókuszt, egészen addig, amíg egy furcsa főzetet tartott elénk. A szaga facsarta az orromat, színe, mint a vér, és annyira sűrű volt, hogy megállt benne a kanál.
– Lassan kortyolgatva fogyasszák!- adta ki az utasítást a sámán.
– Azt már nem!- kiáltottam.- Nem fogja velünk ezt a mérget megitatni. Mi ez?
– A legújabb találmányom.
A sámán arca teljesen átszellemült:
– Ha ezt megisszák, olyan élményben lesz részük, mint még soha. Találkozni fognak az istenekkel, és ők majd megmondják maguknak, mit tegyenek.
Ezzel a szöveggel nem tud megetetni.
– Mi van benne?
– Csak nem gondolja, hogy elárulom a titkomat?
– Már pedig én nem iszom belőle- kötöttem az ebet a karóhoz.
– Sajnálom, máskülönben nem tudok segíteni- tárta szét a kezét a sámán. -Ez az ital a szertartás része. Ha nem veszik magukhoz, nem lesz változás az életükben. Maguknak kell eldönteni, hogy mit választanak. A nyomort-e vagy a fényűzést.
Ha valóban ilyen csodákra képes, akkor miért lakik ilyen odúban, merült föl bennem a kérdés. Mintha olvasott volna a gondolataimban, a sámán így szólt:
– Magamnak nem kívánhatok vagyont, mert a világi dolgok elvonnák a figyelmemet, és megszűnne az erőm. Pénz, siker mind-mind hiábavalóság, ezt csak az érti meg, aki magasabb szellemi szinten él.
De hiszen ez az ember egy csaló. Szegénységről papol, és közben egy vagyont húz ki belőlünk. Ezt nem hagyhattam annyiban.
– Ha a pénz hiábavalóság, akkor miért nem ingyen foglalkozik velünk?
– De drágám, ne kötekedj már annyit!- torkollt le Joe.
– Hagyja csak- intett a sámán.- Mindent, amit kapok, a szegények megsegítésére fordítom. De ki fog hűlni az ital. Nos, kérik vagy sem?
Joe már kortyolt is egyet:
– Nem is olyan rossz.
Nagy nehezen legyűrtem én is. Egy negyed óráig nem történt semmi, majd szédülni kezdtem, és elveszettem az eszméletemet. Most pedig itt fekszem a saját hányadékomban. De mi lóg ki a dívány alól? Hiszen ez Joe karja. Ha belehalok is, odavonszolom magam. Na végre, megmozdultam. Jövök,drágám. Aú, fáj mindenem. Jaj, remélem nem…Nem, szerencsére lélegzik. Sőt, valamit motyog is. Úgy látom, hamarosan magához tér.

– Fú, ez rázós volt. Kicsit erősre sikerült az új szerem, meg kell változtatnom az összetételét. Az a jó, hogy nem haltak meg. A lakásba persze nem mehetek vissza többet, hátha feljelentenek, de akad máshol is nyomornegyed. Jean, vigye a kocsit a garázsba, és készítse elő a helikoptert. Elutazom egy időre a Bahamákon lévő házamba. Nem, mégsem, inkább Új-Zélandra megyek, ez a mai nap teljesen kikészített. Maga és George velem jönnek, a személyzet többi tagjának szabadságot adok pár hétre. Ja, és addig engedjék le a medencéket. Fuj, végre levehetem ezt a gusztustalan parókát. Mindjárt leveszem a ruhámat is, a szokásos módon hengergessék meg egy kis koszban.