I. Rész – Vizsgamunka
Sötét idő volt.
Sötét idők voltak. Sár volt mindenütt, sok-sok sár. Nem olyan egyszerű, hanem olyan igazi, olyan magába fogadó. Ami megfog és nem ereszt, vagy akár meg is öl, ha ahhoz van kedve. Neki mindegy. Van, aki ki tud mászni belőle, van, aki nem.
A kölyök óvatosan bújt a kis földbebúvó, zsúpfedeles kunyhó oldalához és meredt szemekkel leste a lovasokat. Meztelen lábujjai között kis kövér kolbászokként jött föl a hideg sár.
Nem érezte.
Nem érdekelte.
Mit bánta ő, hogy afféle igazán őszi idő van. Amikor minden olyan, mintha vége lenne a világnak, vagy már nagyon közel lenne. Látni ugyan lehetett, de csak úgy egy iramodásnyira. Mindent betakart a randa, nyúlós köd, melynek mintha külön élete lett volna. Nem olyan csillogós élet, inkább olyan vérszívós.
– „A lovasok, ó istenek, .. a lovasok!”
Fenséges közönnyel, mintha nekik nem számítana a sötét, a sár, csak jöttek és jöttek. Csillogó láncingek, fekete köpenyek, sisakok és kardok. Áradtak, mint egy csodálatos, gyönyörű folyó, mely úgy vág át a piszkos, földhözragadt világon, hogy szépségéből közben mit sem veszít. Erő áradt belőlük, egyfajta mindenen túli, bármit leküzdő hatalom.
Élükön a testőrök után, fenséges tartású Úr, a környék istene, kinek kezében minden halandó élete. Merev arcán végtelen hatalom, gőg és közöny. Nem is közöny, mert csak az az ember közönyös, aki néha-néha érez is.
Ő nem.
Agyában csak a még nagyobb hatalom és az intrikák szövevénye.
Másnak gyermeke van, neki Örököse, másnak otthona, neki Erődítménye, más ember, ő pedig az Úr, kinek joga és kötelessége a hatalom maga.
Sziklamerev arcán ezerszer begyakorolt póz: az Úr mindig Úr, és ennek látszania kell. Soha, senki sem láthat mögé, mert akkor meglátja az embert, aki esendő. Mellette egy kisebb termetű, de ugyanolyan úri ruhába öltözött lovas, talán egy kamasz lovagolt. Ő volt az Örökös, akiből egyszer majd Úr lesz. A falu népe ismerte őt is, ó bár ne ismerte volna!
A hosszú lovasmenet csendesen haladt a nyomorúságos falu ködbevesző utcáján. Látnivaló semmi, csak köd, sár és sötétség.
Távolban mintha komor hegyek sziluettje sejlene és valami enyhén rőt derengés. Talán fáklyák távoli lángja. A roskadt kunyhók között rőzseláng hitványul pislákoló fénye, és elvétve itt-ott gyertya csillanása. Csak egy kettő, mert nehogymá’ herdálják a drága jószágot.
Már persze akinek egyáltalán volt. És keveseknek volt.
Főleg az Úr embereinek, bár azok sem voltak sokan.
A belső cselédek nem ereszkedtek le a mocskos pórokhoz, de néhányan tudtak csippenteni a végtelen bőségben élő Váriak asztaláról. Ilyen-olyan szállítók, meg hát, akik a lányokat vitték.
Akiket nem volt túl nehéz találni, mert lám a mocskos Lingr is milyen sokra vitte. Módos asszonnyá lett a sok kurválkodással. Minden héten húst evett és négy széke is volt, pedig csak ketten laktak a nagy tágas kunyhóban, aminek két szobája is volt. Ő meg a kislánya.
Szerelemgyerek! … Na hiszen! … Persze! … Szerelem! … Aha! ..
De akkor is, minden héten húst eszik. Vannak tehát lányok, ha mértékkel is.
Szépen gyarapodott Vörös Korgh, a kocsmáros. Benne volt annak mindenben a keze! Néhányról tudták hogy ő csinálja, néhányról csak sejtették, vagy még azt se.
És nem mind volt szép dolog.
A Vár, a fényes, a csillogó, büszke vár mocska leszivárgott a kis kunyhók világába.
Voltak nyomok is itt-ott, vagy inkább csak maradványok.
Néhány dologról tudott a világ, mások eltűntek, mintha sohasem történtek volna meg. Aki ilyen közel él a sárhoz, jobb, ha keveset tud… Akkor talán tovább él … mondom, talán …
Nem kötötték az orrára senkinek, de azért hall az ember dolgokat. Sötét és mocskos dolgokat, melyeket nem kell tudnia a fényességben élő Linss asszonynak, az Úr fennkölt nejének és kifinomult társaságának. Főleg nem a gyönyörűséges Liahhnak, az Úr szépséges lányának.
De a fia, az egy másik dolog. Őt el kellett kerülni. Erőszakos vad kamasz volt és kemény, mint a Zissh távolban komorló sziklái.
Tizennégy tavaszt ért meg a nagy termetű, vad tekintetű fekete Úrgyerek. Olyan mint az apja, vagy még olyanabb.
Teste, arca, mint az angyaloké.
Minden leány szerelme….
Arca, mint egy angyalé, de a lelke …., a lelke ……?
Szerelmes volt a harcba, a vérbe. Kegyetlen volt és erős.
Szerette is próbára tenni az erejét, hajjaj, de még milyen gyakran!…. Nem csak a gyengéken, de az erős, jól verekedő majdnem-férfiakon is.
Kemény volt, ügyes és kíméletlen. Harcolt mindennel, amit talált. Karddal, tőrrel állandóan gyakorolt, és okította néhány sötét külsejű ember is, kiket az Úr hozott messziről. Profi harcosok voltak, ők tanították meg azokra a fogásokra, melyekkel mindig győzött. Nem néha .., nem sokszor .., mindig.
Harcos volt és gyilkos lesz ……. vagy Úr?
Netán mindegy?
Igaz, volt egy-két falubeli suhanc, aki majdnem elkapta. Ilyenkor azonban mindig előkerült valami rejtett fegyver, melytől nagyon gyorsan elment a bátorsága a legénykedő falusinak, aki nem akarta megérteni, hogy egy Úr sohasem veszít.
Nem veszíthet, mert ő az Úr!
Persze, ilyenkor már nem csak legyőzték, de beletaposták a véres sárba, és csak lassan talált vissza az eszére, ha visszatalált egyáltalán.
Kerülte is már minden legény a faluban! Nem volt már senki, aki megállt volna előtte. Inkább meghunyászkodva tűrték, bármit is tett.
Kicsike volt a falu – tán 300 lelket, ha számlált -, de jó volt itt élni, bár nem voltak védművei, mint más helyeknek, melyeket azonban mégis gyakran felprédáltak a rablók. Itt közel volt a vár. Ide világlottak a komor falakon lobogó fáklyák.
Az Úr megvédte a jószágát, mert az az övé. Itt csak Ő oszthat életet és halált.
Aki ezt nem akarta megérteni, az meghalt…
Hol gyorsan…, hol lassan…, de mindig véresen.
Erőt sugároztak magukból a vaskos bástyák, és úri öntudatot a büszke öregtorony, ahol az uraság élt. Füstöt pipáltak magukból a kémények, néha szikrákat is, mert a Várban, ahol az Úr lakott, mindig volt fa. Kemény és vastag…, tölgy és éger, melyekkel olyan jól lehet fűteni. Jó erős parazsat ad, ami soká’ tart, nem úgy, mint a pórok, a nemtelenek hitvány rőzséje és a kukoricaszár, melyet oly nehéz volt megvédeni a folyton szitáló esőtől.
Persze a koszos kölyök, ki végtelen áhítattal leste a menetet, mindezt nem gondolta végig. Nem tudott ő erről a távoli fényes világról semmit. Nem ért el a kocsmában kegyelemkenyéren cselédeskedő senkihez az ilyesmi. Ott élt ő, ebben a világban, de nagyon a szélén.
Könnyű volt ám ekkoriban a halál, míg az élet már nem annyira.
Bizonytalanul érezte ugyan, hogy ezek mások, mint Nikasz bátyó, aki gyakran meglapogatja fejét jártában-keltében, vagy Korg, a kocsmáros, aki sokszor vágja ugyan utána a felmosófát, de néha egészen sok maradékot ad, pedig azt a kutyák is megennék.
– „Nem, ezek mások, ezekről lepereg az eső és jó meleg köpenyük van…. Sohasem fáznak….. Biztosan minden este húst esznek…. Sok, sok húst és csak azért hagyják abba, mert bort isznak hozzá….Ami olyan finoman átmelegíti az embert. …Vajon milyen lehet hús után bort inni??”
Neki még sohasem sikerült . Húst tudott szerezni a maradékokból és a csontokon is akadt, amit a kutyáknak dobálnak, jól is lakott néha, mert nem volt ám válogatós, mint a finom népek és bor is akadt, ha nem is sok. De amikor csontot dobálnak, mindig megisszák a bort. Amikor pedig kiissza az otthagyott kupák aljából a bort, már nincs hús.
A kutyákkal is rossz verekedni, mert mindig megharapják, és bizony az sokáig fáj.
Pedig ha sikerülne, akkor biztosan ő is nagyon erős lenne, mint ott a lovasok.
Sokkal erősebb, mint a nagyfiúk bandája, akik néha el tudták csípni és eljátszadoztak vele. Persze, inkább csak ők játszadoztak, és mostanában már nem is olyan gyakran. Igaz, még csak tizenkét tavaszt látott, vagy tán tizenhármat – Nikasz bátyó nem volt biztos benne -, de erős volt és gyors. Ha egyedül találta némelyik nagy, már nem merte elkapni, mint régen. Érezte bennük a bizonytalanságot és meg is volt rá az okuk.
A Kölök, a maszatos, a kiéhezett kölyök, a falu senkije, végtelen vadsággal védte magát. Nem voltak neki olyan nagy mutatós izmai, de rendkívül harmonikus volt a mozgása. Vannak ilyen emberek, a véletlenül összerakott szerkezet, mely csodásan összehangolva ketyeg. Megvolt benne a halálraítéltek, a sarokba szorított állatok elszántsága is. Nem volt már igazán jó játék eljátszadozni vele és a keményebb verekedéseket nem engedték a felnőttek. Egy kevés vér az nem számított, de bottal, vagy késsel már nem engedték.
Persze ha látták.
De nem mindig látták. Mostanában már bottal mentek rá és mindig sokan.
Meg is tanulta a védekezést rendesen. Nem is hitte volna az ember, mikor látta.
Ütötték és már nem volt ott. Lendült és pördült, ütött és eltűnt, ott volt és nem volt ott. Hihetetlenül érezte a harcot. Persze inkább elszaladt, ha tehette.
Amikor tehette.
Ha tehette.
És hordta magával a Barátot, a követ, aminek olyan jó fogása volt. Mert ő botot nem hordhatott.
Hogyisne, agyon is csapták volna a felnőttek! Mert a bot már maga a kihívás. Akinek botja van, az támadni akar, és egy senki ezt nem teheti meg.
Van elég nyelni való ebben az életben, nehogymá’ egy ilyen kocsmapiszka…!!
De a Barát csak egy darab kő volt, azt hordhatta, az nem számít – gondolták ők.
Ha kezébe szorította, elölről alig látszott, bár alul kicsit kilógott a hegye.
Ha csak ütött vele – bár utána sokszor fájtak a bütykök az öklén -, nagyobb súlya volt az ütésnek, és az nagyon nem mindegy ám. Tudott úgy ütni mintha mellé találna, miközben végigszántott vele az arcukon és olyankor mindig megijedtek. Persze utána eltűnt a kő, azt sem tudták, mi történt. Igaz, meg is vadultak a vértől, de akkor már ügyetlenek voltak. Csak csapkodtak és akkor el tudott szaladni…
Mostanában már készült is ezekre a találkozókra. Kiment az erdőbe és kevés kukoricaszárat kötözött egy fára, azt ütötte, míg a szár péppé nem zúzódott. Na meg utána is, mert nehogy már megálljon, mert kicsit vérzik.
Egyre ügyesebb lett és gyorsabb.
Az Úr nézte a suhancot ott a kunyhó sarkánál. Nem is nézte, méregette: „Hmm, hmm.. Jó kötésű gyerek, erősnek látszik! Hmm,.. kicsi még? Á bírja már ez …, vagy nem…, oly mindegy… Kell egy ilyen is!”
Kissé oldalra fordulva ránézett a durva arcú, már idősebb lovasra, majd vissza a kölyökre és bólintott.
A lovas kivált a menetből és magához intette az út mellett álldogáló Korghot. Néhány halkan elsuttogott szó után, mintha valamit adott volna a vigyorogva bólogató kocsmárosnak, aki a kölyökhöz lépett.
Ismerős arca volt, párszor megfordult már a kocsmában. Ott röhögött a többi duhajkodó katona között, és mindig volt sok pénze. Örökké húst evett, és a kölyöknek is sokszor dobott jó csontokat, sok mócsinggal.
Csak mindig a kutyák közé esett. Biztosan véletlenül…
Ilyenkor verekedni kellett velük, de sokszor volt már győztes.
Féltek ám tőle a kutyák, és a nagyok is már néha.
– Hé, Kölök! Te szarzsák! Menj az urakkal, lenne egy kis dolog! Kapsz majd enni is, meg minden! Tán még egy kis pííz is kinéz, hát erigyj! Nem kell magaddal vinni semmit … hehe .. Csak menj!
A Kölök, kinek volt ám rendes neve is – csak senkit sem érdekelt és mindenki így hívta -, megdermedt….
„Menjek velük?! Én?! Akihez még sosem ereszkedett le egy ekkora úr?!
Lehet, nemcsak munka van, de elvisznek magukkal?! És én is ilyen fényes vitéz leszek?! Mindig ilyen vastag és jó meleg köpenyben fogok járni?! És talán egyszer majd kapok annyi húst, hogy meg sem bírom enni?!?! Nem félek ám a munkától, megcsinálok majd mindent, és sosem leszek fáradt…”
Lázasan rohanó gondolataival küzdve a Kölök, a maszatos, a kiéhezett kölyök, a falu senkije beállt a durva arcú, vigyorgó lovas mögé, és szaporán szedve lábait – elindult a sötéten komorló vár, az Úr Vára felé. Mellette katonáktól közrefogva három sötéten villogó szemű, láncra vert kezű, nyakánál fogva kötélre fűzött ember szedte a lábát. Nem voltak szép látvány. Kölök kicsit félt tőlük, de a katonák úgy is megvédik, oly mindegy hát, fél-e.
A menet lassan közeledett a vár felé, majd egyszer csak elkanyarodott, és a közeli kicsiny vízmosásba fordult. Az egyszerű lovasok szűk fele – talán féltucatnyi -, ügetésbe váltva továbbment a meredek oldalú völgyecske vége felé, jó néhányan pedig megálltak a bejáratnál, széthúzódva a nyolc-tíz méter széles bejárat teljes szélességében. Látszott rajtuk, nem először teszik. A testőrök, az Úr és a szélesen vigyorgó angyalarcú Úrgyerek lassan a vízmosás közepén lévő kicsiny tisztáshoz léptetett, majd megállt.
A testőrök villámgyorsan kiszabadították a három vad tekintetű fiatal férfit és az Úr elé taszigálták őket, a kölyökkel együtt.
A merev arcú Úr feléjük fordult, majd szólásra nyitotta száját.
– Hé ti dögevők!!!! Akartok-e szabadságot és méltó életet !?!?
Persze, hogy akartok! Alig várjátok már! Gyilkosok vagytok és rablók.
Ez a kis szar pedig … nos, ez a senki…, úgy sem hiányzik sehonnan…
A halált érdemlitek mindnyájan, de kaptok még egy lehetőséget.
Itt van az én fiam és örökösöm, aki lassan indulni fog a kiválasztott kevesek és méltók hadiiskolájába. Mielőtt azonban elindulna, le kell vizsgáznia az urak nemes tudományából, mert felkészületlenül mégsem mehet oda.
Nos, hosszú évek képzése után ma élesben mutatja meg, méltó-e a bizalomra.
Itt ez a völgy, melynek végeit hű katonáim vigyázzák, kik mindenkit levágnak, aki feléjük közeledni merészel. – intett a durva arcú lovasnak, ki néhány dorongot dobott a dermedten álló csoport elé.
– Íme a parasztok nemtelen fegyvere a bot … mert úgy sem értetek nemesb’ fegyverekhez… Bátor fiam egyedül fog küzdeni ellenetek, mert egy úrnak nincs szüksége segítségre. Ha legyőzitek, méltó és gazdag jutalmat kaptok. Ha vesztetek, … nos ha vesztetek, már nem lesz szükségetek semmire ezen a földön!!!
A könnyű láncinget és sisakot viselő „bátor fiú”, kinek neve Lars volt, köpenyét nyeregkápájára eresztve, lassan leszállt a nyeregből. Egy testőr átvette a kantárt, majd a lassan nagy kört formáló testőrökhöz és az Úrhoz csatlakozott.
Mámorosan csillogó szemekkel, arcán hatalmas vigyorral lassan kivonta kardját.
Bal kezében a hárító tőrt fogva, látványosan, kicsit roggyasztott vívóállásba ereszkedett, és diadalittasan végignézett az őt némán figyelő lovasokon.
Néhány óvatos lépéssel, kicsit pipiskedve, a még mindig dermedt csendben álló csoport felé fordult, majd felröhögött:
– Urak! Vagy szarevők! Sár „nemes” szülöttei!!!! … haha… Harcra fel!
A Kölök kinek neve, tudjuk hát meg, Urrs volt, iszonyodva hallgatta a környék vérgőzös vadállatának szavait, de nem mozdult.
Nem volt ő harcos, csak egy ügyes suhanc, aki egy kicsit talán már érzi a verekedést, de ez itt egy gyilkos… Egy begőzölt agyú, vérszagtól mámoros gyilkos!!!
– „Meg kell hát halni, hogy egy ilyen úri mocsok… És ő nem ért a bothoz…, sohasem értett… istenek az égben!! Ó istenek abban a beborult, szentségtelen, rohadt égben!! Most mi lesz….????? ”
A három villogó szemű, elvadult arcú férfi villámgyorsan a földön heverő botokhoz kapott, és laza félkört alkotva széthúzódott. Látszott rajtuk, nem először tesznek ilyesmit. Nem is, hisz a közeli város börtönéből kiváltott elítéltek voltak. Az utak megvámolói. Nem az úri népeké, mert őket védték a katonák, nem a módos kereskedőké, kiket a zsoldosok, hanem a kis emberek vámszedői. A védteleneké, a kis malackáját vásárba vivő megfáradt férfiaké, a hajnalban frissen leszedett salátát hátukon cipelő asszonyoké.
Nem voltak ők gyávák és sokszor támadtak meg nagyobb csoportokat is sikeresen, míg rajta nem vesztettek… Vadak voltak, mint a csikaszok, és ugyanolyan gyorsak is. Gondolkodás nélkül, ijesztésként és dühből ordítva vetették magukat a fölényesen vigyorgó Úrgyerek felé, ki alig mozdult.
Csak annyit, amennyit kellett.
Az egyik férfi mégis sikoltásba torzuló ordítással nézte, levágott kezét, mely botjával együtt lábai elé zuhant. Nem sokáig, mert a torkát átdöfő tőr hamar elhallgattatta…
Félelmetesen gyors volt a Lars Úrfi!
Semmi felesleges mozdulat, kapkodás, gazdaságos kicsi mozdulatok, ahogy azt kell. Szinte elegánsan ölt, ha ugyan egy ember életének kioltása lehet elegáns.
Kicsit megbiccentve fejét kérdően pillantott a merev arccal álló Úr felé, ki nem moccant.
A testőrök csoportja felől azonban elismerő moraj hallatszott. Nekik szakmájuk volt a halál, és egy szép munka megérdemli az elismerést.
A maradék két férfi óvatos körözni kezdett az angyalarcú ördög körül. Arcukon rettegés és düh.
Sajnálat nem, csak tompa és ravasz gondolatok.
– „Kellett neki, minek kapkodott az a barom…, hová rohant? El lehet kapni ezt a csicsás kis majmot, csak okosan kell csinálni… Csak nyugodtan…”
Öltek ők már sokat és néhányan pont ilyen szépen táncoltak. Szépen lefeküdtek, amikor a dorong véres ronccsá zúzta táncos lábukat.
Egyikük botját pörgetve, előre-hátra mozdulva kezdte becserkészni a démoni ellenfelet, míg a másik lassan oldalazva próbált kikerülni látószögéből.
Mikor az uracs utána fordult, villanásszerű sebességgel ugrott az úri suhanc felé, majd hátra, és még hátrább. Társa eközben teljesen mögé kerülve, pörgetve vágta dorongját, a társát szorongató úrfi lábába. Ezzel ugyan lefegyverezte magát, de Lars, ki közelharcra számított, csak félig tudta kivédeni a felé zúgó botot, mely combjába csapódott. Az eddig csalimadárként ugrándozó férfi óriás lendülettel vágott a sérült suhanc feje felé. Lendületéből érződött, hogy ez már a végső csapás …, ennyi volt és semmi tovább..
Az angyali szörnyeteget azonban lehetetlen volt meglepni. Kardját magasba rántva védte az ütést és vérmocskos tőrét, a most már védtelen támadó gyomrába döfte. Hihetetlen látvány volt, démonian gyors, balettszerűen tökéletes mozgássorozat. Tehetség és végtelen mennyiségű gyakorlás eredménye, igazi vizsgamunka.
Önmagát lefegyverző támadója kétségbeesés szülte energiával kezdett el rohanni a még mindig dermedten álló Kölök lábainál heverő bot felé.
A győztes, a kétszeres gyilkos győztes büszkén pillantott apja felé, aki picit biccentett fejével, sőt mintha – persze ez lehetetlen -, egy büszke mosoly árnyéka is átsuhant volna arcán, szinte már-már emberivé téve azt. A gyilkos állat …, a teljesítményére jogosan büszke gyermek …, lassan felállt és hirtelen támadt ötlettel tőrét és kardját a testőrök körén kívülre vetette.
– Majd én megmutatom, hogyan kell bottal verekedni! – rikoltotta.
Felkapva a lábát megzúzó botot és táncos léptekkel – az újonnan szerzett dorongját szorongató -, támadója felé indult.
Ellenfele most már tudta, hiába a sok-sok sikeres verekedés, a szétzúzott, legyőzött ellenfelek …, semmi esélye… se győzelemre, se menekülésre, még csak méltó halálra sem… Ez a pisis kölyök itt mellette szart se ér, nem fog segíteni, egyedül maradt egy olyan támadóval, akivel még összeszokott csapata sem bírt.
Megroskadt vállakkal, legörnyesztett fejjel, botját maga mellé eresztve lassan féltérdre roskadt… Diadalittas támadója közelebb érve a mindent befejező utolsó csapásra emelte botját, és még egy büszke pillantást vetett a győzelmétől most már megrészegülten vigyorgó apjára. Amit azonban kár volt tennie, mert a reményt sohasem feladó utolsó támadója egy kétségbeesett vetődéssel az elbizakodott suhanc ágyéka felé döfött. Ha nem is pontosan, de az ütés talált, megsértve vele az uracs csípőjét. Sokat ugyan nem ért vele, mert a lesújtó bot szétzúzta az utolsó rab fejét, vérrel és csonttörmelékkel szórva tele Urrs arcát.
És a kölyök, a kiéhezett.., agyonalázott Kölök.., aki még sohasem lakott jól rendesen – és aki oly borzasztó szenvedéllyel szeretett élni, még ha az ily végtelen megalázó élet volt is -, most nekilódult…
– „Elég volt ebből a nyomorult, rohadt életből!!!! Elég volt ebből a vérgőzös gyilkos bandából, kik nyálcsurogva lesik, mikor döglik már meg ő is!!!!
Elég az apából és Úrból, aki mindezt megteheti!!!!!
És főleg legyen elég ebből a gyönyörű arcú, beteges állatból, akiből majd Úr lesz, minden lélek ura, és kinek duzzadó nadrágján látszik a közeledő élvezet jele, mert neki már élvezet a halál!!….”
E L ÉG ! ! !
Elmosódott árnyként villant Lars felé, ki még gyönyörűséges ütését ünnepelte. A meghitten markába simuló Baráttal hihetetlen erejű ütést vitt be a leendő Úr gyönyörű arcába, véres maszattá mázolva az önelégült vigyort…
A démoni suhanc nagy ívben zuhant az áldozatai vérével feldúsított mocskos sárba ….., silány ronggyá alázva úrias ruháját…
A döbbent nézők és az Úr iszonyodva felhördültek.
– Földön az Örökös, …… sárban a becsület, ….
– Ez a szaros kis senki, hogyan merészeli!?!! ….
– Felborult a világ rendje ….
Lars kigurulta az esést, hisz oly ügyes volt és gyakorlott ….., de a vigyor örökre eltűnt az arcáról, állatias vicsornak adva át helyét.
– „Hogy ez a senki! … Hogy ez a mocskos senki!!!! ….
Szaros kezével, az Ő úri arcát illetni merészelte, … Hogy Ő a sárban, …. ebben az lóganéval kevert mocskos sárban fetrengjen????
Ennyi nemtelen pór és nemes atyjaura szeme láttára?! … ”
– Megdöglesz paraszt! ….Megöllek! ….. Véged! ….
A végsőkig alázott úrfi, kinek még új volt az alázat, ilyen és hasonló szavakat sikoltva, pörgő bottal vetette magát Urrsra. Elvakultan ugyan a dühtől, de a végtelen gyakorlás adta erővel és pontossággal ütötte és zúzta a szerencsétlen gyereket.
Illetve zúzta volna, mert a kis kocsmapiszka az ilyen elvakultan támadó világmegváltók között élt mostanság, és nem nagyon hatódott meg a „jogos” haragtól. Ütött és pördült, fordult és rúgott, ott volt, és nem volt. Mintha egy elmosódott macskaszerű árny vette volna körül az uracsot, akinek a megalázástól egyre görcsösebbekké váltak mozdulatai és egyre több találatot kapott. Nagyon sok ütése zúgott most már a levegőbe bár sok – kicsit már túl sok is -, betalált az egyre véresebb Urrs testére…
Az úrfi érezte, hogy ennek már véget kell vetni…, bármily módon, mert rossz vége lesz, megalázóan rossz vége…
Végső erőfeszítéssel hihetetlen módon felgyorsulva meghátrálásra kényszeríttette Urrsot, majd botját hatalmas erővel annak arcába vágva előrántotta védett és rejtett tokjaiból mérgezett tőreit…
– „Mert egy Úr, mindig győz, ..
Mert egy Úr mindig Úr, …
Azért lesz ő mindig Úr !!!!
És ezen tőrök élei mocsári vipera mérgével voltak bevonva… És elég egy karcolás, a görcsök azonnal lecsapnak… És mindenki meghalt, akit eddig elért
Mert ezekkel a tőrökkel oly végtelen sokat, oly hihetetlenül sokat gyakorolt
Nincs ember, aki őt ezekkel a tőrökkel ……”
És volt egy ember…., egy mocskos és szerencsétlen kis emberke, egy kocsmapiszka …., egy nemtelen sárból fakadt suhanc, kinek neve most és már örökké …
Urrs az Ember és a Férfi !!!
Ki már soha többé nem lesz gyerek .. Ki egyetlen barátjával, e mocskos, rohadt, vérgőzös, iszonyú világon, a Baráttal – melynek hegye kilógott kicsit – vérben úszó, borzalmasan szétzúzott ökléből végighasított Lars Úr angyali szépségű arcán….!!!
És az eltorzult állatias vigyor – immár rettenetes roncsolt seb formájában -, örökké e démon arcának része lesz….
És megállt a világ !!!! Néma csöndben véget ért ez a fajta világ !!
Amikor annak, kinek hatalma és ereje van, bármit megtehet!!
Vége, Végeee, Véééggeeeee !!!
És…….. Urrs a sárban vonagló, halálosan megalázott, szétzúzott Lars szemébe
k ö p ö t t !!!!
– Hé!! Te nemesenszülött! Mi mindig ebben élünk, kóstold meg hát te is milyen ízű ez az élet! – rikkantotta és jókora adag ganés sarat rúgott – az angyalból groteszk démonná vált – uracska hitetlenkedő arcába.
Felkapta a botot, majd hatalmas lendülettel a Lars úrfi lovának kantárját szorongató testőrhöz vágta, aki még a hihetetlen események hatása alatt állva már nem tudta kivédeni és elengedte a kantárt.
És a nemtelen senki ….., a vérben úszó …, összetört.. – de magában már végtelen erőt érző Urrs, a „sár nemes szülötte”, aki még sohasem ült lovon …és aki most úgy vágtatott, mint az istenek -, áttört a röhécselve álldogáló külső őrök során majd hihetetlen tempóban távolodva eltűnt a lassan leszálló köd és éjszaka homályában.
Közel voltak Zissh meredek sziklái, bonyolult útvesztőjű szakadékai, sötét erdei.
Volt hát remény …
Akár sikerülhet is mielőtt a zavarodottan álló harcosok magukhoz térnek, a hirtelen piszkos senkivé alázott, mocskot köpdöső „harcművész” és az összedőlt világát dermedten „gyászoló” Úr észbe kap és „jogosan” rettentő haragjában üldözésére indul.
Lesz talán új élet … Lesz talán egy szebb és emberibb, egy méltóbb új élet …!!
De most, csak fuss!! Most csak menekülj gyerek!!
Soha ne nézz többé hátra!! Soha…. Soha …. Soha!!!
2 hozzászólás
Csak annyit tudok írni amennyit kell…idéztelek.
Vajon jó szó az értékelésre?..hogy lebilincselő élmény volt?
Remélem..
Üdvi: d.p.
Köszönöm szépen, megtisztelsz vele. Nagyon sok benne a hiba, de sajnos nem lehet szerkeszteni. Keresem az utamat, tanulom a "mesterséget". Van bennem egy bizonytalan elképzelés, mit is akarok és azt hogyan kellene, de még minden ködös. Köszönöm még egyszer a hozzászólást, nagyon jól esett!