A sirályba ragadt gyár

Átlagos gyár volt. Füstös falakkal, karcsú kéményekkel a keleti szárnyában. Kapuja felett vasból öntött évszámmal, alatta a cégérrel: 1911, Milton & Fia Co. A gyár minden reggel, pontban hatkor, éleset fittyentett – kicsit olyanformán, hogy az ilyesmihez szokott, csinosabb nők felkapták párnájukról a fejük a korai órán, s fülüket hegyezték, merről hozza majd tengerészek dalát is a sós, keleti szél. Álmaik szárnyán libbentek ki a nyomorból, a város fölé feszített köd párnáin szökellve, s találtak megnyugvást vattaszemű, keménykarú matrózok bozontos mellkasán, az ópium és ürüm meleg ölelésében. Kincseket vártak és fügét, vérveres narancsot. De mire kinyitották a szemük, a tengerészek nem voltak sehol, s a part is majd egynapi járóföldre távolodott a várostól; és csak széles karimájú, mocskos kalapokban szédelgő alakokat mosott az utcákra a fehér hajnal, s rugdalta tovább őket a csípős szél, be a régi gyár kapuján, a Milton & Fia Co.-nak teremteni elő mindennapi betevőjét. Majd a fütty elhallgatott, a kutyák felvonítottak, s az élet elborította a sáros utakat, szárítókötelekkel összetartott sikátorokat; a földhöz lapította az éjszaka folyamán városukba tévedt kecskefejőt; mialatt vörös-koszlott korong emelkedett ki a házak mögül, s a tornyokra ült a reggel.

A gyár mit sem törődött az emberek nyomorával, a tört tengelyű szekerekkel, a zöldellő vidékbe széndarabként ágyazott város mocskára gyémántként tapadó, csillogó ablakokkal. A Milton & Fia Co.-nak volt egy titkos ajtaja, épp az öntöde alatt – ahol a mozdonykéményeket gyártották -, melyről közvetlen ajtó nyílt az óceánra.
Igen. Nem egy alagútra, ami a vízhez visz. Nem. Nem is egy végtelen hosszúságú létrára – álomszerűre, mely a mesék birodalmára nyílna. Mágikus kapu volt az, melyet ha sarkig tárt, az hideg szelet szabadított tégláira, s melyből láthatta a sirályokat, mint keringenek a halászatból megtért, rongyos, cetszagú sapkák körül; a kutyákat, amint a csizmák mellé vetett koncokra vetik magukat; az érdes tenyereket, melyekről kellő óvatossággal nyalták le az ebek a még meg nem alvadt vért. Durva köteleket, hosszú, nehéz viharkabátokat is láthatott, melyek kordélyukat vonszolták a macskakővel lerakott, nyálkás utakon; és sugarakat is, megtörni a parton, s vitorlákat, korai délibábként a horizontra ragasztva. Ezt látta – a szabadságot.
Ám, ha önnön mélyére nézett – el a parttól, a halászbárkák fájától -, a bőre alatt, a gyomrában csak ott volt a gyári lét, a maga füstös falaival, a szédítő hőséggel, az üstökből kicsapó párával, az izzadt testekre feketedett mocsokkal. Így a kaput senki sem láthatta. A gyár hosszú éveken át őrizte titkát. Hosszú éveken át, mígnem egy alkalommal túl soká szellőztette a nappal izzásig hevült csöveit, s hagyott átbucskázni egy madarat az éjszakai holdat tündöklő szemként csodáló, fátyolba vont ajtaján.

Közeledett a reggel. Nem volt már sem ideje, sem ereje elhessegetni a sirályt. Lezárta a mágikus kaput, oldalba bökte az éjjeliőrt, a szelepekig húzta a félálomban lebegő kart, majd éleset fittyentett. Alig egy röpke pillanatra maradt el a hat órától, de az arra érdemes nők már nem kapták fel a fejük, és nem gondoltak a partra szálló matrózokkal. Már szemeikből törölgették az álmot, vagy ablakaikban könyököltek, és tervezgették, miképp vetnek véget egyszer életüknek. Egyesek a méregre, míg mások a kötélre esküdtek. Páran gondoltak házasságra, és egyetlenegy gondolt a szebb karcjövőre is. És egy ételt csomagolt az urának és nyolc éves fiúknak, hogy legyen mivel csillapítani az éhük a Milton & Fia Co.-nál, ha délután majd újra fittyent a karcsútornyú gyár.

S apát és fiát az utcára mosta a reggel, és besöpörte a gyár kapuján a szél. Az apa a munkásaival együtt lapátolta a szenet, a gyerek tálcákon hordta a frissen öntött alkatrészeket. A Milton & Fia Co. izzott, zakatolt. Sziszegtek, morogtak a rozsdás csövek, s csalták a sirályt egyre feljebb és feljebb az üzemben. Füstcsíkok tekergőztek a szűk járatokban, homoki angolna módjára, s a madár csak ugrált, s kerregett, míg a fiú rá nem terítette sapkáját, s kabátja alá nem gyűrte a reszkető testet. És akkor, megmozdult a gyár.

Sikítottak a kazánok, megremegtek a Milton & Fia Co. falai. Az ifjú Milton egyszeriben rémült, mindenre elszánt emberi masszában találta magát. Hömpölygött a lármás, izzadó hús, hangszálak százai üvöltötték egyszerre teli torokból: Fel fog robbanni! A fiú – amíg tudott – úszott a tömeggel, de egy fordulóban földre tiporták, és nem volt ereje őket követni. Mire feleszmélt, a folyosó beomlott, s csak a mellette vergődő madár maradt neki társul.
Jobbra – sziszegte a Milton & Fia Co., és tetemes darabot szakított ki magából, felfedve a mágikus kaput, mely közvetlenül nyílt az óceánra. Az ajtón túl, a szikla peremén, egy másik sirály várakozott.
Most – dübörögte a gyár, és az ifjú Milton érezte, ahogy kifordul sarkaiból a világ, és lelke kicsavarodik testéből, s feltekeredik a madár hátára.

Repültek. A két sirály. Egész délután, s majd' egész éjszaka. Kora reggelre elérték a kikötőt.
Egy cölöperdőre ereszkedtek, s nézték, mint ellenőrzik a halászok toldott-foldott felszerelésüket a tengerre szállás előtt.
Az anyám biztosan aggódik – csipogta az ifjú Milton.

A másik nem szólt semmit, csak élesen fittyentett, olyanformán, hogy felkapták párnáikról fejük az arra érdemesebb asszonyok, s szemükkel a tengerészt keresték, aki elhozza nekik az igaz szerelmet, a fügét, a narancsot, s a jómódúságot.