A székely királyfi 3. – Fűszál selyme, ég szerelme

Már sokat törtem rajta a kobakomat, hogy az Isten, úgy lehet Ádámot rögtön fölnőttnek teremtette. Hogy Évával mi lehetett a helyzet, addig még soha nem jutottam, de hogy ősapánk gyerek sohase volt, az olyan biztos, mint a bogáncs akaszkodása. Mert amíg egy gyermek akkora megértéssel viseltetik a világ dolgai iránt, hogy nocsak, addig az apák képesek a legtermészetesebb gyermeki igazságra is akkora szemeket mereszteni, mintha helyet tudna cserélni a tenger meg a szárazföld egy-egy kis fínom incidens miá.
Már elsőként a kakasokat sem igazán értem, mert hogy istentelen korán tele bírják kiabálni a világot már a hajnal szagára, az addig tán menne, no de hogy a derék szárnyas úgy rázza ki a házakból a gyerekeket is, akik még takaróznának édes meleg álmokkal, az végképp égrekiáltó bosszúsága a dolgok menetének. Jó természetű helyeken az emberfi ébredésébe az édesanya szöszölése és a csiklandozó reggeli illatok lopják bé előbb magukat, csak úgy suttyomba, azok is csak iskola napokon. Mert hát muszáj tudósnak lenni, bár épp ott nem tölti meg a koponyát az értelem, ahová erőszakkal parancsolja az illem: az iskolapadban. De meg képes tölteni a lelket.
Hanem az a veszedelmes igazság, hogy a gyerek, mivel évekkel még nem számol, mert minek, kisebb távokban méri a szokásokat. Teszem azt szombatokba meg vasárnapokba, de még az is nagy szó, hogy a gyerek meg a öregember veszi egyedül észre hogy vannak évszakok az emberen kívül is.
Hanyatt feküdtem a fűben, illattal, színekkel és csönd mindent ellepő lármájával telten hasalt körül a rét.
Emlékszel, milyen volt gyermeknek lenni? Tegeztünk minden kavicsot és magáztuk a sólymokat. Beszélgettünk a természettel, mintha éreztük volna, mennyire részei vagyunk s mennyire elfogad bennünket annak, akiknek látszani akartunk – tudta, kik vagyunk. Becéztek bennünket a buktató füvek és vigasztaltak a vonuló felhők.
Így volt ricsaj a csönd és víz alatti világ minden percbuborék egy méterre a föld felett.
Emlékszel? Fájt a fájdalom és sós volt a könny íze. Felcsapott az égre a szegénysoron is a kacagás, mint a füst. Azok voltunk mi is: lábnyomaink a telek és hálóköntösünk a tavasz, sipkánk az ősz és gatyátlan nyár az őszinteségünk.
Emlékszel? Voltunk gyermekek, aggódás nélküli eleven hitek, megmártóztunk a mában és felvetett a holnap, szemeinkben csillagok, ajkainkon Nap íze, de sosem féltünk tovább három lépésnél: egy volt az otthon, még egy az anyai öl és harmadik…ahhoz nem kellett megemelni a lábainkat. Az volt a Himnusz.
Az írkánk hátán az egyszeregy, a könyv borítóján az ABC és a szívünkben az a legislegelső komoly, gyönyörű tudomány, amit megtanított az élet.
Most kicsit szomorú lettem. Ha az emberek megpróbálnak néha-néha gyermekek lenni újra, hanyatt feküdni a fűben, ha szívük terhe a zsombék közé húzza nagy magányukat, ha őszintén úgy szólnak, ahogyan éreznek és … de mindegy is.
Én bizony itt fekszem a réten és bambulok bele a gyermekkor egébe. Szen tó ez, nem is égbolt!
Azt mondod, éjszaka van?
Ej már te, hát minek kinyitni a szemed, hogy láss?
És külömben is, minek rázni az álmodót, csak mert neked nincs látható mennyországod?