2010 augusztus
Zsombor valami édes mézeskalácsálomban lebegett. Ott volt vele Betti, aki jóval pajkosabb volt, mint rendesen. Nincs ezen sok csodálni való, ha figyelembe vesszük, hogy ez a Betti a fiú fantáziájának szülötte volt, a valóságosnak egy felturbózott változata. Zsombor meg-megütközött a lány ledérségén, aki az aktuális öltözetét is mintha egy szex shopból kölcsönözte volna, de végül is tetszett neki a lány rendületlen közeledése, és beadta a derekát.
Betti érintése rendkívül kellemes volt, semmi általa addig ismeretes érintéshez nem tudta hasonlítani. Ahogy a törékeny lány hozzásimult, átölelte és valósággal ráfonódott, Zsombor furcsamód nagynak és erősnek érezte magát. Ez is furcsán ismeretlen érzés volt. De a fiú könnyen megbarátkozott a dologgal, nem fogta fel, hogy mindez csak egy álom.
Betti a valóságban nagyon félénk lány volt, eleinte a kezét is alig merte odaadni a fiúnak, mintha attól félne, soha nem kapja vissza. Ami félig-meddig igaz is volt, mert Zsombor legszívesebben valóban soha nem engedte volna el a kezét, sőt a legboldogabb akkor lett volna, ha kézen fogva sétálhat bele a lánnyal az örökkévalóságba. De mivel az örökkévalóság túl hosszú idő, Bettinek pedig elég közel van az otthona (ahol a fiatal lány a szüleivel él), s mivel minden nap alkonnyal zárul, a kapu meg kulccsal, így minden sétának végeszakad egyszer és a lányka finom kis kezét rendre vissza kell adni. Zsombor ilyenkor mindig egy kis puszit nyomott a lány tenyerébe. Nem egy mohó, forró csókot; nem szerette volna kellemetlenül benyirkosítani a legfinomabb kis kezecskét az izzó, szerelmes leheletével.
Eddig hát eljutottak. Sétálnak, éspedig kézen fogva. De aztán eltelt így bizonyos idő, és Zsombor attól félt, hogy Betti kihátrál a kettejük kapcsolatából, ha ő, a férfi nem mutat fel valami újat. Mivel jobb nem jutott eszébe, így hát egyik este, Betti szülei házának kapujában nem a leányka tenyerébe nyomta a szokásos pusziját, hanem a szájára. Nem számított azonban akkora csillaghullásra, ami ekkor bekövetkezett. Ottfelejtette a száját az elkerekedett szemű lány puha ajkain néhány időtlen másodpercig, és erősen behunyta hozzá a szemét, mintha pofonra számítana. Azt gondolhatnánk, hogy a félénk Betti ennek eredményeképpen ijedt őzike módjára és persze a meglepetéssel feltoluló érzelmektől kissé zavarodottan beszaladt a házba. De nem ez történt. Mert Zsombor volt, aki elszaladt. A lány kétszer is utána kiáltott, de a fiú tán meg se hallotta.
Zsombor bajban volt. Telefonálni nem mert, a lány szeme elé kerülni nem mert, az utcára kimenni nem mert. S mindezt azért, mert nem tudta, hányadán is áll most Bettivel. Tetszett neki a csók, vagy nem tetszett? Kedveli még őt a lány, vagy megbotránkozott a pimaszságán? Aztán néha elhessegette aggályait: hiszen a mai világban a tizenévesek előbb hemperegnek, aztán kérdezik meg, hogy hívják a másikat. Kézen fogva sétálás meg egyetlen spontán csókocska… A tinédzserek a buszon, a padokon, a ház falának dőlve mindenhol nyalják-falják egymást, hogy nézni is rossz. És már nem is szeretkeznek, hanem csak közösülnek, néha azt sem tudják, miért. Csak, mert mindenki más is ezt csinálja, és mert aki nem csinálja, az egy nyomorult vesztes. Na, és persze, mert a társadalom és a szülők mindezt rájuk hagyják, mondván, úgysem lehet őket féken tartani. Ő meg hosszú hetek óta egyetlen kis csókot lopott. Ennyi a bűne. Jó! Ha Betti ezért megveti, az legyen az ő baja!
Azután mindig vissza szállt gondolatban ahhoz a csókhoz, és úgy érezte, a XIX század egy füstös városában, egy esőáztatta utca macskakövén ácsorog és onnan áhítozik fölfelé, a zord szülők zárt ajtajú házának manzárd ablakába, ahol Betti a finom kis kezeit tördelve pislog le rá, és mindketten arra az egyetlen röpke csókra gondolnak, ami nekik mindösszesen megadatott s amivel talán a sírig kell beérniük. Aztán mindig fölébredt. Bárcsak ilyen erkölcsös volna a világ! S bárcsak ebben a mostani, való világban értékelnék az olyan félszeg, de tiszta indíttatású fiatalembereket, amilyen ő.
Tomival sokat beszéltek lányokról mindig is. Miközben mindketten tudták, hogy még sokáig nem lesz közük egyhez sem. Zsombornak a gátlásai, Tominak pedig a szilárd elhatározásai miatt. Mint minden normális fiatalember, közben persze állandóan fantáziáltak. A mindenható hormonoknak köszönhetően, a fejükben egy külön világ volt megalkotva és elkülönítve, amit az erotikus képzeletnek szenteltek. De mindez csak a képzelet szabadsága volt. Játék. A valóságba ebből soha semmi nem lett átültetve. S így tudott ez voltaképpen izgalmas maradni és valahogyan ártatlan is. Egy pajkos megjegyzés ide, egy nagyfiús tréfa oda, móka, kacagás, saját maguk lesajnálása, miközben ők egyáltalán nem feleltek meg annak a férfiképnek, amit ezáltal nyújtottak. Valójában ők született jófiúk voltak, akiket elrontani is nagyon nehéz feladat lett volna. Mindez bizonnyal jelentős mértékben közrejátszott abban, hogy ők ketten valamikor, valahogyan barátok lettek, s mind ez idáig azok is maradtak.
Most, hogy Bettiben testet öltött a nő, és át kellett volna ültetni a valóságba a leghőbb álmokat, minden lépés ólomsúllyal húzta a lábát. Még az Eszter és Julcsi által biztosított tréning dacára is így érezte. Pedig a két istennő alapos kurzusban részesítette őt a női természetet illetően: mi tetszik a nőnek és mi nem, mire vágyik egy nő és mire nem, milyennek szeretne egy férfit és milyennek nem, satöbbi. De Zsombikából egyvalamit nem lehetett kigyomlálni: Zsombikát.
S ha Zsombika tudta volna, hogy ő úgy, ahogy van, igaz valójában, mennyire imponál a félénk kis Bettinek, akkor nem vesztegetett volna el egy teljes hétvégét az életéből. Végül Betti hívta fel vasárnap este. A lány következetesen végigfuttatott magában néhány forgatókönyvet a másnapi közös munkanapra, amikor is mindketten egy időben azonos térben fognak mozogni, és egyik sem végződött jól. Tehát arra jutott, jobb volna elejét venni a kínosabbnál kínosabb szituációknak. Rátelefonált a fiúra.
Fél óra elteltével Zsombor szerelmes Rómeóként csimpaszkodott egy gázvezetékbe a lány ablaka mellett, és úgy csókolóztak. A csókok meglehetős jól sikeredtek, pedig a halálra rémült Zsombor minden alkalommal kétségbeesetten menekült, amikor a tréning folyamán Eszter vagy Julcsi felajánlotta, hogy gyakorolnak vele. Hogy komolyan gondolták-e a lányok ezt a nagyvonalú felajánlást (amiért, valljuk meg, sokan sok mindenre képesek lettek volna), soha nem derült ki, mert soha nem került rá sor. Bezzeg, ha mondjuk a túlfűtött Kevinnek tesznek ilyen ajánlatot… Biztos, hogy Esztert sem hagyná ki a fiú, de Julcsi ajkairól valószínűleg szikével vagy légkalapáccsal sem lehetne leválasztani, ha egyszer rácsatlakozna. Zsombor azonban, minden vad és szabadjára engedett erotikus képzelgése dacára sem volt erkölcstelen a valóságban. Ha megcsókolta volna a barátait, úgy érezte, azzal megcsalná Bettit, és ő olyat sohasem tenne. Ebbe persze az adott pillanatban bele sem gondolt, csak menekült, attól félve, hogy Eszter vagy Julcsi csókját túl sem élné. A bettié azonban… maga volt az élet.
Eljutottak tehát a csókig. S lopott helyeken megbújva, romantikus összebújással, távol a kíváncsi vagy bosszankodó tekintetektől, ezután nagy kedvteléssel hódoltak ennek a szenvedélyüknek. S ezt élte át most újra Zsombor, csak valahogy Betti mintha ezúttal többet akarna. Pedig ő meglehetősen büszke volt arra, hogy már tud kellemetlenkedő és kínos merevedés nélkül is csókolózni kedvesével. Azelőtt mindig ügyesen úgy helyezkedett, hogy a lány abból semmit ne észleljen, nehogy kinevesse, vagy ami még rosszabb, nehogy megundorodjon tőle. Most azonban Betti olyan öltözetet viselt és úgy közeledett hozzá, hogy érezte, ezúttal ismét följebb fognak lépni egy szintet. Megtörténik… igen, most meg fog történni…
S a pajkos kis Betti kacéran nevetett, ujjaival ingerlőn csiklandozta a nyakát, majd éles kis fogaival beleharapott a fiú fülcimpájába. Zsombor fölszisszent, de nem bánta, mert tudta, hogy valami csodálatos következik. De Bettit mintha kizárólag a fiú füle érdekelné, újra beleharapott, és… te jó ég! Mintha szopogatná! De hát, miért!?
S végre Zsombor kinyitotta a szemét. Kicsit kábán próbált körbeészlelni. Abban a pillanatban tudta, hogy a kosztümös Betti sosem volt valóságos és soha nem is lesz. De… akkor mi ez a pihe-puha, izgága melegség a nyakán? És ki harapdálja a fülét?
Odakapott.
Julcsi kilöttyentette a kávéját a hátborzongató sikoltozásra. Összenéztek Eszterrel, majd szó nélkül rohantak fel az emeletre. Útközben Eszter magához ragadott egy kósza és gyanútlan partvist, Julcsi pedig a keresztrejtvényét kapta fel, abból formázott futtában valami hengert. Zsombika ajtaja elé érve megtorpantak.
Eszter lenézett Julcsi „fegyverére”. – Mégis kit akarsz azzal agyonütni!?
Julcsi megvonta a vállát. – Zsombikánkat ismerve, lehet az egy méretes pók is.
Eszter megrázta a fejét, mintha nem akarná, hogy pók legyen az illető, aki miatt szegény fiú ilyen horrorisztikusan sikoltozik, mint akinek legalábbis a beleit tépdesi épp egy fenevad, azután felszívta magát. – OK! Akkor háromra!
Julcsi összevonta a szemöldökét. – Miért épp háromra? Ez nem egy SWAT-os behatolás! Csak nyomd le a kilincset és kész!
Eszter összeszorította a száját, Julcsi a magasba emelte a félelmetes rejtvénymagazint, és… az ajtó nem nyílt.
– Úristen! Be van zárva!
– Igen – bosszankodott Julcsi. – Zsombika mindentől fél. Leginkább attól, hogy éjjel bemegyünk hozzá.
– Ez nem túl hízelgő. Ennyire rusnyák vagyunk?
– Eszter! Most nincs idő az önértékelési problémáidat megvitatni. Zsombikánkat épp nyúzzák, nem hallod? Állj félre!
Eszter félreugrott, mert Julcsi már lendítette is hosszú, izmos lábát. De… az ajtó berúgása, ami nagyon jól mutat egy filmben, a valóságban nem mindig sikerül elsőre… Sem másodikra… Sem harmadikra… Végül Julcsi sántikálva tántorodott neki a falnak. – Miből van ez az ajtó!?
– Szívem, ez egy puccos kégli. Itt nem spóroltak semmin – simogatta a vállát Eszter, majd hirtelen ötlettől vezérelve egy közeli virágállványra mutatott: – Masszívnak tűnik.
– És ha eltörik? Tomi megöl.
– Julcsi! Zsombikánkat épp nyúzzák odabent!
– Gyerünk! – kapott új erőre Julcsi. Ketten megragadták a virágállványt (virágok, földestől kiömölve, le a padlóra), és őrült huron csatakiáltással nekizúdultak az ajtónak. A rögtönzött faltörőkos támadásának a hős ajtó már nem tudott tovább ellenállni, és a két mindenre elszánt amazon bejutott a szobába. A szobába, amely időközben véres pokollá változott.
2 hozzászólás
Tetszett a szerelmes Zsombi-gyerek morfondírozása. Hogy mi történt vele a végén?… Én a macskára gyanakszom, a nevére már nem emlékszem, régen találkoztam vele. 🙂
Ahogy a két amazon betöri az ajtót, az haláli! Hát igen, jó fiatalnak lenni, fiatalság-bolondság… s abba minden belefér.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Garfield ebben most ártatlan. ☺ Bár, ha ő ott van, biztosan rendezi a dolgot. De épp ezért szerencse, hogy nem volt ott. 😼
Laca