A tehénszekér

A korareggeli órák hűvös borongósságát legyőzte a napsütés. Az udvaron szétterült, mint egy aranyháló. Kiszínezte az előkert rózsáit, a veteményes kert paprikáit, a nyári orgona virágait, a hátsó kert fáit, a ház oldala melletti kavicsokon a kukacvirágokat. Még a mély kútba is jutott egy sugár belőle. Az udvar és a kert sokféle színe, szaga, illata életre kelt.
Rozika a reggeli vajas kenyerét majszolta az udvaron. Körülnézett, és amikor nem látta a nagymamáját, a tyúkoknak dobta a maradékot. Drága kincs volt az ötvenes évek végén a házilag sütött kenyér és az otthon köpült vaj. Mind a kettővel sok munka volt és haragudtak érte a felnőttek, ha elprédálta a drága ételt. Rozika tudta, hogy a vajat az ő kedvéért köpülte a nagymamája. A nála nyaraló nyápic városi kis unokája kedvéért dolgozott vele, aki olyan nehezen barátkozott meg a vas megyei ételeikkel. A tyúkok egy pillanat alatt nyomtalanul eltüntették a kis darab kenyeret és fejüket oldalra billentve nézegették Rozikát, hátha még akad nekik egy darabka kenyérke.
Rozika azonban nem törődött a tyúkokkal. Amíg a tejet itta a konyhában, a nagypapája kitolta a fészerből a szekeret, most kinn állt az udvar közepén, a nagy fagereblye és a vasvilla már ott feküdt benne. Kíváncsian bekukucskált az istállóba és látta, hogy a nagypapája leakasztja a falról az íves marhajármot, és már hozza is kifelé. A jármot beleillesztette a szekérrúd villájába, és hozzákapcsolta. Rozika imádott szekerezni.
– Nagypapa! Vigyél magaddal! – kérlelte a nagyapját. A vékony kis öregember, ránézett a csepp kislányra, feltolta oldalt a sapkáját egy kicsit és megvakarta a fejét. Aztán megfordult, visszament az istállóba, de nem mondott semmit.
Pár perc múlva megjelent újra az ajtóban, kötélen vezette az egyik tehenet. Odairányította a tehenet a szekérrúd mellé és a kötelet lazán ráhurkolta a rúdra.
– Ugye elmehetek veled nagyapa? Ugye el? – könyörgött Rozika. A nagypapája most felnézett az égre, gondosan szemügyre vett minden felhőpamacsot, aztán visszament az istállóba. Nem szólt egy szót sem. Rozika nézte a békésen álldogáló tehenet, akin nem látszott, hogy sajnálja-e amiért kihozták a jászol mellől.
Nyílt az istálló derékig érő lengőajtaja és a nagyapja kivezette a másik tehenet is az udvarra. Odaállította a rúd másik oldalára, aztán megemelte a szekérrudat a járommal és a fakeretet ráemelte előbb az egyik tehén nyakára, majd a másik tehén nyakát is beirányította a járom másik oldalán lévő fakeretbe. Aztán oldalt is lezárta a tehenek fejét körbefogó kereteket egy – egy fémrúddal, amiket fölülről csúsztatott be a helyükre.
– Hóha! – mondta a biztonság kedvéért, bár a tehenek meg sem mozdultak.
– Papa! – rángatta meg Rozika a nagypapája kötényét – Papa úgy szeretnék elmenni veled szekerezni! Majd őrzöm a teheneket jó? – a kislánynak kipirult az izgalomtól az arca.
– Kérdezd meg a mamát. – küldte a nagymamájához a gyereket.
Rozika, mint a szélvész száguldott előre a gazdasági udvarból. Nagyot csattant a kis fakapu, mögötte a gazdasági udvar kerítésén. Felszaladt a három lépcsőfokon, ami a bejárathoz vezetett és már kiabált is befelé:
– Elmehetek a papával? Ugye mama, elmehetek a papával a mezőre? Ugye elengedsz?
A nagymamája kijött a konyhából, ránézett az izgatott kislányra, aztán felnézett a napsütötte égboltra, majd a férjére. Termetes asszonyág lévén elfoglalta az egész ajtónyílást. Megbiccentette fejkendős fejét egy picit a férje felé, aztán lenézett Rozikára:
– Eridjél, na! Nem bánom. Aztán szót fogadjál a papának! – mondta a kislánynak és már ment is befelé a konyhába ebédet főzni.
A nagypapája kinyitotta a gazdasági udvar széles, kétszárnyú kapuját és kivezette az első udvarba a teheneket. A szekér megállt és Rozika látta, hogy a deszka ülésére már rátett a papája egy pokrócot és a viharkabátját is az ülés alá tette.
– Na gyere! – hajolt le az öreg Rozikáért és felemelte, feltette a szekérre.
A nagypapája visszaterelt néhány előre kalandozott tyúkot és becsukta a gazdasági udvar kapuját. Kinyitotta az utcai nagykaput és kivezette az udvarból a teheneket. Rozika büszkén ült fenn a szekéren, az ülésre tett pokrócon. Kivette a tartójából az ostort, ami nem volt igazi ostor, csak egy hosszú, egyenes bot volt, aminek a végére madzagot kötöttek. Amíg a nagyapja becsukta az utcai nagykaput, a tehenek békésen álldogáltak. Rozika meg úgy tett, mintha ő hajtaná a szekeret. Fellépett mellé a nagypapája, leült az ülésre, és most jött az, ami Rozika számára maga a csoda volt. Mert nem volt a teheneknek gyeplője, mint a lovaknak, nem lehetett őket azzal irányítani. Szavakkal irányította a nagyapja őket, és a tehenek megértették, hogy mit kell csinálniuk!
– No!- mondta a papa és a tehenek elindultak. Rozika, akárhányszor látta ezt a csodát, mindig elámult rajta. A tehenek békésen ballagtak végig a Fő utcán és Rozika büszkén ült a deszkaülésen. Alig várta, hogy az utca végére érjenek.
– Csálé! – mondta a nagyapja és a tehenek nagy ívben balra kanyarodva, felhúzták a szekeret a patakon átvezető széles fahídra. A hídnál véget ért a falu. A patakon túl már a mezők következtek. Nekiindultak a tehenek a göröngyös földútnak és szép komótosan cammogtak egyre távolabb a falutól. Rozika élvezte a szekerezés minden percét. Amikor a nagypapája megszólalt:
– Hajsz! – és a tehenek jobbra fordultak, egy másik dűlőútra, felkacagott örömében. Jó napja volt, mert messzire mentek a szekérrel. Amikor befordultak a kaszálóra, a nagyapja annyit mondott:
– Hóha! – és a tehenek szépen megálltak az első sor lekaszált és a napon megszáradt széna mellett. Az öreg lelépett a szekérről és leemelte Rozikát. A széna illata betöltötte a mezőt, pacsirta énekelt valahol magasan fenn a tágas égen, néha ráfelelt egy feketerigó valahonnan a mező szélén álló öreg körtefáról.
– Grábláznál, vagy őröznél? – kérdezte komolyan a kicsi lányt. Rozika nem szerette a nagy fagereblyét, túl kicsi volt hozzá, ezért inkább a tehenek őrzését választotta:
– Őröznék!- mondta és már nyúlt is az ostorért.
Oda állt a tehenek elé, egy jó méterre az orruktól, az ostorral a kezében.
Közben egyre melegebb lett, a legyek rajokban lepték el a teheneket. Amennyire a hosszú farkuk engedte, csapkodták vele a legyeket, de a nagy, nedves, rózsaszín orruk feketéllett a legyektől. A szemüket is rajokban támadták a legyek. Az igától nem tudták mozgatni a fejüket, hogy a nyakuk egy-egy rántásával elűzzék a kínzóikat. Rozika óvatosan oda – oda suhintott az ostor madzagjával, hogy a teheneket ne érje el a madzag, csak a legyeket kergesse el róluk. Ezt aztán percenként ismételhette, mert a legyek felszálltak, de már repültek is újra a marhákra.
Rozika biztosan tudta, hogy a tehenek nagyon okosak. Hiszen lehet velük beszélgetni. Nagypapája csak megmondja nekik, hogy merre menjenek és megértik. Igaz, hogy valami tehén nyelven mondja meg, hogy mit kell csinálniuk. Nem azt mondja, hogy jobbra, vagy balra, hanem azt, hogy csálé, vagy azt, hogy hajsz.
Ha nem tudta volna biztosra, hogy a tehenek nagyon okosak, oda sem mert volna állni eléjük. Hiszen nagyon nagyok voltak, Rozika fel sem érte a széles hátukat. Busa fejükön két nagy szarv volt, amiknek a végeik hegyesek voltak és eléggé félelmetesnek látszottak. A hasuk, mint egy hatalmas hordó, izmos lábaikon nagy félkör alakú vastag, kemény paták. A kislány mégis bizalommal nézett a tehenek egykedvű, barna szemébe, ami akkora volt, mint egy kisebb alma. Amikor hosszú, fehér szempillájukat megrebbentették, Rozika úgy gondolta, hogy megköszönik neki, hogy elkergeti róluk a legyeket.
Türelmesen álldogált a tehenek előtt a tűző napon. Néha arrébb – arrébb mentek, ahogy a nagyapja összegereblyézte a szénát és feldobta a vasvillával a szekérre. Ahogy telt a szekér, úgy fogytak a földről a megszáradt széna csíkjai. A hőség egyre nagyobb lett, a madarak elhallgattak, a kislány kockás kartonruhája átizzadt a hátán és az izzadt, meztelen lábszárát csípték a legyek. Már nem csak a tehenekről, saját magáról is egyre reménytelenebbül üldözte a legyek felhőit. A nagyapja kék munkásinge is sötétkékre színeződött a hátán és az oldalán az izzadtságtól.
Néha megpihent az öreg, levette a szekér ülése alól a piros, bádog vizes kannát, és nagyokat ivott a kannatetőből. Rozikát is megkínálta, de a víz meleg volt és nagyon furcsa volt a kanna bádog tetejéből inni, így aztán a kislány, csak a fejét rázta. Nem kért vizet.
Már az utolsó csík szénát dobálta fel a nagyapja a megrakott szekérre, amikor a tehenek nyugtalankodni kezdtek. A mellső lábukkal a földet kezdték kapálni és nagyokat dobáltak a fejükön, csak úgy zörgött rajtuk az iga.
– Hóha! Hóha! – kiabált rájuk a nagyapja, de a tehenek abbahagyták a nyugodt álldogálást. Egy–egy lépést tettek előre, miközben a földet kapálták. Ahogy a tehenek előre léptek, Rozika önkéntelenül is hátra–hátra lépett, megtartva a távolságot.
Hirtelen egy apró meleg fuvallat támadt, a rekkenő hőségben. Kisvártatva egy másik, hosszabb fuvallat érkezett, majd még egy, még egy. Egyre erősebb, egyre hosszabb fuvallatok érkeztek.
– Nagyapa, fúj a szél! – jelentette Rozika, de a nagyapja nem válaszolt semmit. Sebesen dobálta fel a maradék szénát, az arcán patakokban folyt az izzadtság. Végül a rakott szekérre, széna tetejére dobta a nagy fagereblyét és a vasvillát is elfektetve beleszúrta a széna tetejébe.
– Gyere hamar!- intett Rozikának, aki már nagyon örült, hogy eljöhetett az egyre nyugtalanabb tehenek elől. Már szinte egyfolytában rázták a fejüket, a járom csörgött, a szekérrúd nyikorgott, és lépésről – lépésre haladtak előre, a kislány nem győzött hátrálni előlük.
Ostorostól felkapta a nagyapja, feltette az ülésre és ugyanazzal a lendülettel, korát meghazudtoló fürgeséggel felugrott a szekérre, Rozika mellé.
– No, haj! – kiabálta és a tehenek máris nekiindultak. Abban a pillanatban valahol a hátuk mögött távoli morgás hallatszott.
– Kapaszkodj erősen! – szólt rá a kislányra. – Nagyon fog rázni a szekér!
Azzal kivette Rozika kezéből az ostort és felállva az ülésről, a tehenek füle felé csapkodott vele.
– No haj! No haj! – kiabálta egyfolytában.
Rozika ámulva nézte, hogy a hatalmas jószágok, akiket eddig csak komótosan ballagni látott, nekilódultak és szaladni kezdtek. A földút barázdái között a szekér is neki lódult, hatalmasakat döccenve, nyikorogva a nagy súly alatt. Annyira rázott a szekér, hogy nem tudott ülve maradni. Felállt és két kezével markolta a szekér szélét.
A szél most már vad rohamokban fújt, az ég elborult, egyre hidegebb lett.
– Mássz be a széna és az ülés közé! – kiabálta túl a szelet és a szekér nyikorgását a nagyapja.
– Mi a baj?! Nagyapa! Mi a baj?! – kiabált vissza a kislány, akire átragadt az állatok és az öregember feszültsége.
– Jön az idő! A Rábáról, jön az idő! – a kiabálást már félig-meddig elsodorta az egyre erősödő szél.
Rozika beügyeskedte magát a széna és az ülésdeszka közé. Itt is nagyon rázott a szekér, de már nem kellett annyira kapaszkodnia, hogy le ne essen.
– No höj! No haj! – kiabálta állva a nagyapja, egyre a tehenek füle mellett csapkodva az ostorral. A hatalmas jószágok elképesztő látványt nyújtottak, ahogy teljes erejüket megfeszítve, rohantak a földúton a rakott szekérrel. A széles hátuk hullámzott, hordó hasuk, ide – oda ingott, a fejüket leszegték, hatalmas tőgyük himbálózott a hátsó lábuk előtt.
A szél egyre erősebben fújt, néhány kövér esőcseppet sodorva magával és időközönként a hátuk mögött hatalmasat dördült az ég.
– Ezt vedd fel hamar!- az ülés alól kirángatta a nagyapja a viharkabátot, és Rozika felé nyújtotta.
– Fogod? – kérdezte, és csak akkor engedte el, amikor meghallotta Rozika igenlő válaszát.
A kislány elkínlódott egy darabig a zötykölődő, dülöngélő szekéren, amíg magára ráncigálta a felnőtt emberre való viharkabátot. Amikor felvette, hirtelen biztonságban érezte magát. A kabát elfogta az egyre hidegebb szelet, a sodródó esőcseppeket és olyan nagyapa szaga volt. A viharkabát biztonságából Rozika kinézett oldalt a széna mellett, a szekér háta mögé. Mögöttük az ég koromfekete volt, hatalmas cakkos villámok cikáztak rajta, amik a földnél villaszerűen több ágra szakadtak. A dörgés egyre közelebbről hallatszott.
A tehenek versenyt futottak a viharral.
A nagyapja a szekér elejében állva, átizzadt ingében előre dőlve, egyre csak kiabált:
– No haj! No Höj! Csálé! – bár a süvöltő széltől nem valószínű, hogy a tehenek hallották. A kanyarban a rakott szekér, veszélyesen megingott, de aztán egy zökkenéssel újra ráfeküdt az útra. A dűlő utakról kiértek a faluba vezető útra, ez már nem volt annyira hepehupás, gyorsabban haladt rajta a megrakott tehénszekér.
Egyre közelebb értek a patakon átvezető hídhoz, miközben szinte egyfolytában dörgött már az ég, szinte a szekér végében.
– Hóha! Hóha! – kiabálta torkaszakadtából a nagyapja, de a rohanó tehenek mintha nem hallották volna. Aztán amikor a fahídhoz értek egy hatalmas döccenés, egy hatalmas roppanás és már fenn is voltak rajta. A fapallókból összerakott, az évek súlyától megkopott, megviselt öreg fahíd, nyikorgott a rázúduló hatalmas súlytól. Rozika látta, hogy a nagyapja leguggol és érezte, hogy egyik kezével erősen átkarolja őt, szinte felemeli a szekér deszkáiról. Aztán egy újabb hatalmas döccenés, amitől a kislány szinte felrepült volna, ha a nagyapja nem szorítja erősen, egy hatalmas reccsenés és túl voltak a hídon.
– Hajsz! – kiáltotta a nagyapja, de abban a pillanatban a fejük felett hatalmasat dördült az ég, túlharsogva minden hangot. A tehenek, akik már rengetegszer megtették ezt az utat, maguktól is befordultak jobbra, és utolsó erejüket megfeszítve végig robogtak a falu főutcáján, hogy az utca végén remegő inakkal megálljanak a házuk kapuja előtt. A még mozgásban lévő szekér rúdja kicsit még előre taszigálta őket, mire remegő lábakkal megálltak. A fejüket lehajtva álltak, a széles hátuk gőzölgött a hideg szél ellenére. Az iga kidörzsölte a nyakukat, kis vér patakocskáktól volt csatakos a szőr a nyakukon.
A nagyapja leugrott és leemelte Rozikát a szekérről.
– Szaladj be gyorsan a mamához! – kiabált a kislány fülébe, akit már majd fellökött a szél.
Az utcai nagykapu kitárva várta őket. Rozika már messziről látta, hogy a nagymamája az ajtó előtti lépcsők tetején áll és az utat nézi.
– Megjöttünk nagymama! Úgy szaladtak a tehenek! A szekér rázott nagyon! – botladozott oda az óriási viharkabátban a kislány az asszonyhoz.
– Add csak ide ezt gyorsan! – hámozta ki a kabátból a kislányt, és ugyanazzal a mozdulattal betolta az ajtón a házba a gyereket. Az erős szélben csapkodó kabáttal a kezében odasietett a férjéhez, akinek a hátát már hosszú csíkokban verte az eső, amíg megfordult a gazdasági udvaron a tehénszekérrel, és sűrű hökk! hökk! kiáltásokkal betolatta a megrakott szekeret a pajtába a holt fáradt, reszkető tehenekkel. A szél már nem hullámokban, hanem egyenletesen, erősen fújt, a fák keservesen nyögve hajladoztak.
Az öregember belebújt a viharkabátba a pajta védelmében és nekiállt kifogni a teheneket.
– Kör ki! Kör ki! – mondogatta, bár az ömlő eső és a szüntelen mennydörgés hangjától semmit sem lehetett hallani.
Bevezette a teheneket az istállóba, aztán leszerelte a jármot, a rudat a szekérről, a helyére tette, és csak utána ment be a házba.
Rozika már a levesét ette a konyhában. A konyha ablakon át olyan sötétnek látszott az ég, mintha már beesteledett volna, csak a villámok szaggatták szünet nélkül a sötétséget. A villámokat kísérő dörgés állandó, szűnni nem akaró morajlása rázta az ablaktáblákat. Az eső olyan erővel esett, hogy szinte füstnek látszott.
A nagyapja kibújt az előszobában a viharkabátból, felakasztotta az ajtó melletti fogasra és bement a konyhába. Leereszkedett egy székre és nagyot fújt. Rozikára, nézett, elmosolyodott, amitől ezer ráncba szaladt az arca, és azt mondta:
– Nagyon féltettem a, a, – szénát… -.