A tenger

A fiatal házaspár csak hosszú idő után házasodhatott össze. Nagyon szerették egymást, odaadták mindenüket, amilyük csak volt, hogy egybekelhessenek. Egy magas, sziklás tengerparton építettek házat, hogy ha a férj kitekint a mélykék vízre, a kedvese gyönyörű szemei jussanak eszébe.
– Gyönyörű szemed van! – Mondogatta mindig. – Ha a tengerre nézek, téged látlak, s ha a szemeidbe nézek, magam előtt látom a végtelen vizeket! – Az asszonyka rettentően örült ennek, boldog volt, hogy ennyi mindent jelent férjének, és efféle képpen kedveskedett neki:
– Én pedig a tenger minden hullámában szíved dobogását hallom, mely kettőnkért zúg!

Ebben a békés egyetértésben teltek el a szerelmes évek. Évszakra évszak jött, s bizony idővel a házaspár megöregedett, de nem kevésbé voltak elválaszthatatlanok. Az idősödő feleség megbetegedett, és férje ápolni kezdte. Ám hamar kiderült, hogy nem tudják meggyógyítani. Érezték mindketten, hogy már nem sokáig lesznek együtt, de megpróbáltak nem gondolni erre. A néni tekintetéből hamarosan kiveszett a fénylő kékség, csupán a könnycseppek csillogtak benne. Eljárt felette az idő. Egy viharos este, amikor már tudta, hogy végleg el kell válniuk, erőtlenül megszorította a férfi kezét, s ezt kérdezte:
– Mondd, még mindig… még mindig a tengert látod a szememben? S ha ránézel, emlékezni fogsz rám? – A férj szomorúan bólintott, és megcsókolta az asszonyt. Amikor lehunyta szemeit, könnyei végigszaladtak mindkettejük arcán…
Az apóka másnap eltemette feleségét, és megrendülve gyászába menekült. Néhány nappal később megnyugodott a tenger, s elcsitultak a zúgó hullámok is.