A Terv

2009. június 24., szerda

1

Foci megy a tévében. A kedvenc csapatom játszik a legnagyobb ellenfelével. 1-0-ra vezetünk, de tudom, mennyi lett a végeredmény, mert ez ismétlés. Végül az ellenfél kapott egy tizenegyest, azt a maga rendje-módján belőtte, és ezen a gólon kívül nem született több a rangadón.
Nem nézem végig, mert amit már egyszer megnéztem, nem fogom újra, még ha nagyon izgalmas és helyzetekkel dús is, akkor sem.
Kimegyek a szobámból és egy doboz sörrel térek vissza, amit nem rég vettem az itteni kis üzletből. Nem vagyok még tizennyolc, de hát eladtak. Ezt nem veszik komolyan, viszont a keményebb alkoholokat már igen. Azt szigorúan ellenőrzik.
Hirtelen unalom fog el. Magam vagyok otthon, a szüleim elmentek egy bálba, de én nem akartam menni, így hát hosszadalmas veszekedés után végre kimondták, hogy otthon maradhatok. Csak egy baj van: ők csak valamikor hajnalban fognak hazaérkezni.
Hogy miért döntöttem így? Mert nem szeretem az esküvői bálokat, se semmiféle rokonsági összejövetelt. Nem arról van szó, hogy rühellem az együttlétet a rokonaimmal. Nem. Csupán nincs kedvem tettetni a szent gyereket, a jófiút, aki apucika és anyucika segge mellett van mindig. Na ebből elegem van.
Most dönthetek úgy is, hogy felhívok pár havert, és kimegyek szórakozni. Jó is lenne, de valami visszafog ettől. Nem tudom mi ez, de finoman arra kényszerít, hogy csak maradjak szépen otthon.
Őszintén bevallom, hogy félek a sötétben. Nem is, inkább rettegek. Mindig arra gondolok, hogy valaki van a házban, és csak a megfelelő pillanatra vár. De legbelül tudom, ez baromság. A tudtom nélkül nem juthat be senki.
Rendesen megvílágítottam a lakást, hogy ne tűnjön úgy, mintha vakondlyukba élnék. Meg hát így kicsit elbújt a félsz feelingem is. A rádiót is bekapcsoltam, viszont csak halkra állítottam, mert a tévé is ment.
Azon gondolkodom, hogy át hívjak-e pár itteni ismerőst. De pár pillanat múlva el is vetem a gondolatot, mert nem lett volna túl jó ötlet. Ahogy ezeket ismerem, biztos nem elégedtek volna meg egy egyszerű dumálással, hülyüléssel. Eleinte még ez is belefért volna, de utána már fejükbe szállt volna a tömény alkohol – amit nyilvánvalóan akaratom ellenére is hoztak volna -, és kitört volna a hangos zeneakarás, csajfelhozás, kiabálás. A vékony falak miatt a szomszédok egy-kettő meghallják az ordibálást, és nem nézik jó szemmel. Átjönnek, és hamar egy balhé kellős közepébe csöppennénk. Arról nem is beszélve, milyen mocsok maradna a lakásban utánuk.
Egyet kortyolok a sörömből és leteszem az asztalra. Átkapcsolom a tévét egy másik sportcsatornára. Snooker megy. Egy-két percig némán bámulom a képernyőt, azután rájövök valamire: ezek rohadtul profin lökik a golyókat.
Nézem még öt percig, aztán kiszaladok a konyhába bekapni valamit. Találtam a hűtőben egy szendvicset – anya külön csinált nekem hatot, meg aztán ráírta egy kis cetlire, hogy legkésőbb tíz órakor már ágyban legyek. Ezen egy jót röhögtem magamban. Elkezdem enni a szendvicset. Pár harapás és már el is fogyott. Közben azon töröm az agyam, mit kéne csinálnom, hogy elüssem az időt. Szívem szerint kimentem volna csavarogni, de valami itt tartott. Tudatosan nem érzékeltem, de jelen volt.
Bekukkantok a hűtőbe, nincs-e valami édesség. Találtam Kinder Bueno-t. A szendvics meg sem kottyant a gyomromnak, így hát ezt is befalom. Várok egy kicsit, addig elmegyek vécére, majd a konyhába visszaérve a mikró fölötti polcra nyúlok – ez nálunk az édességpolc. Amiben persze nem csak édesség volt, hanem sok egyéb más is.
Lekapok egy csomag chipset, és beviszem a szobámba. Felkezdem, kiöntöm egy tányérra és falatozok belőle.
Unatkozom. Egyfolytában. Egyedül este nem jó lenni. Igaz, hogy a lakás fénylik, nincs sötét, de így magányosan azért kicsit rémisztő. Fekszem, gondolkodom, hogy vajon mit is csinálhatnak anyuék a menyegzőn. Szerintem jól érzik magukat, jobban, mint én itt, biztosan. De mégsem bánom, hogy nem mentem el. Ránézek a gépemre a szobámban. Chatelés haverokkal, na az elüti az időt. Mindjárt megyek, gondoltam.
Ekkor hirtelen elkezd a fejem fájni, úgy érzem, majd szétveti magát. Szúrást érzek odabenn, erőset, törekvőt, aki ki akar szabadulni, de nem megy neki. Nem tudom honnét jött, mert eddig nem éreztem semmi furcsát. A fejfájásomba pár másodperc alatt szinte beleőrülök, annyira elviselhetetlen. Nagyon fáj. Hasít, és nem tudom, meddig bírom még.
Vajon honnan kaptam ezt? Mert az nem lehet, hogy egyik pillanatról a másikra zakatolni kezd az ember feje. De nagyon nincs időm ezen rágódni, ugyanis egy rekedtes, halk hangot hallok, valahonnan a fejem mélyéről:
meghalsz…
meghalsz…
meghalsz…
A szemem kitágul, hátamon végigfut a sokk érzete. Gondolatok ezrei cikáznak agyam egyik végéből a másikig. Nem tudom mire vélni a történteket, de azt tudom, hogy egyáltalán nem véletlenek voltak.
Ekkor újra megszólal a hang:
gyere…
jövök…
Szívem zakatol, de én engedelmeskedem a szavaknak, és felállok, majd az ablakhoz sétálok. Pedig nem akartam. Úgy érzem, mintha valaki manipulálna engem. A fejem már egyáltalán nem fáj, s ezt furcsállom a legjobban. Mi történik velem?
Már koromsötét van kint, a fáknak már csak a széleit lehetett látni, ahhoz is nagyon éles szem kellett. Szakad az eső. A hold még egészben világít, egy kis részét a felhő takarja el. A fák lombjai között esőcseppek kukucskálnak, majd pottyannak le újra és újra.
Elég csendes a város északi része. Pár autó néha elhalad az utcán, vonatok annál inkább. Egy fekete öltözetű férfit látok kint. Sapkája nincs. Hosszú és lapos haja fel-alá leng a gyenge szélben. Gyorsan lépked, mintha sietne valahová, aztán hirtelen felnéz rám. Megdöbbenek. A szívem újra elkezd zakatolni, a hátam tizedmásodperc alatt felborsózik. Ő még mindig ott áll és vicsorog rám, majd hangos, félelmetes nevetést hallat, amit még az üvegen át is hallok és felszáll hozzám. Erre eltátom a szám és a szemem, a szívem vadul dobog, és én csak bámulok, ahogy rugaszkodás nélkül azaz ember elkezd szállni, szállni, mígnem megáll egyenesen az ablakom előtt.
A kezében egy aranyszínű kör alakú fémtárgyat tart, amit direkt felém nyújt, hogy láthassam a rajta levő már félig-meddig megkopott betűket: I.T.
Csak bámulok rá leszobrozva, ő meg tovább vigyorog, egyre gúnyosabban, mintha várná, mit reagálok erre a nem hétköznapi helyzetemre. Amikor közelebbről szemügyre veszem a fickót, hátrahőkölök. Tisztára hasonlít rám! Ugyanolyan hosszú, lapos, koszos szőke haja van, mint nekem. Az arcvonásai is számomra ugyanolyanok, amilyenek nekem vannak. Csak egyvalami más: a tekintete. Sötétebb. Gonoszabb. A többi ahogy elnézem, tök egyforma az enyémmel. Azt a tárgyat a kezében nem tudom mire vélni. De ekkor ő hirtelen megszólal ugyanazon a rekedtes hangon, mint amit a fejfájásomkor hallottam.
– Helló, tesókám.
Várt pár másodpercet, mire végül kinyögtem.
– Ki vagy te? – Erre ő csak felkacagott, majd egy
pillanat alatt visszatért sötét tekintete.
– Hát nem ismersz? – kérdezte vigyorogva, nyájasan. Újra várt pár másodpercet, majd folytatta. – Az ikertesód vagyok, James.
Lefagyok. Csak hebegni tudok valami értelmetlent. Pár perccel ezelőtt még erre a mostani helyzetemre a legmerészebb álmomban sem tudtam volna gondolni. Sőt, ha valaki egy héttel ezelőtt megmondta volna az utca kellős közepén, hogy pár nap múlva egy harmadik emeleti ablakon egy ugyanolyan kinézetű fiú csakúgy felszáll hozzám rugaszkodás nélkül, és azt mondja, hogy az ikertesója vagyok, azt az illetőt biztosan kiröhögtem volna, és még azt is hozzátenném neki, hogy pihenjen le egy kicsit, biztos nagyon fáradt, hogy ilyeneket mond. És most lám, egy ugyanilyen helyzetbe vagyok én is, és alig találok szavakat. Úgy érzem, nem is vagyok való, hogy csak egy kitalált személy áll a szobában.
– De… nekem nincs…
– De van – vág közbe a szavamba. Az arcán kaján vigyor uralkodik. Pár másodperc újra eltelik szó nélkül.
– Ütött az utolsó órád, James – tette hozzá nem kis gúnnyal az arcán. – Az én sorsom ezzel beteljesült. A tiéd meg befejeződik.
Ezután elkezd nagy robajjal, félelmetes nevetést hallatni, de még mielőtt hátratántorodnék, valaki megfogja a nyakamat, lekényszerít a földre, és elkezd fojtogatni. A másik idegen megfogja a kezemet és próbálja hátrakötözni, de kapálózok össze-vissza. Lassan, szakadozva tudom csak venni a levegőt, elég erősen szorítanak.
Még mindig hallom a hátborzongató nevetést, de lassan kezd elhalni az is, mint ahogy a többi hang. Nem tudok mit csinálni, túlerőben vannak. Az utolsó körüli lélegzetvétel erejéből próbálom levenni a kezét a nyakamról, de sehogy sem megy.
Itt a vég, pár másodperc és meghalok. A szemem beeresedett, vért látok mindenütt, így nehezen tudom kivenni, hogy kik a betolakodók. A fojtogató fölöttem van, így ha véres is a szemem, akkor is ki tudom venni, hogy ki az, már ha ismerem. De ismerem, nagyon is. Barna, kócos haja van. Szeme is barna, mint nekem. Fekete öltönyén egy zöld fénycsóva van áthúzva. Büdös a lehelete, és nagy erővel szorítja a torkomat: apa az. Már nem tudok meglepődni rajta.
Utoljára még megfeszítem az izmaimat, csakhogy lássam, ki a másik betolakodó. Nem is sejtem, ki lehet az. Ő rajtam ül, és közben a kezem után kapkod, próbálja összekötözni, és sikerül is neki. Ahogy dülledt szemekkel oldalra fordítom tekintetemet, megpillantom a fojtogató társát is: anya az.
Ekkor lassan behunyom a szemem, végtagjaim végképp ellazulnak, izmaimat nem erőltetem többé, már nem is kapálózok, és lélegezni sem lélegzek. Az utolsó hang, amit hallok az életemben, az a félelmetes nevetés, de már azt sem.
Meghaltam.