A türelem tövisei

Szerette a napot, annak minden színárnyalatát, ahogy játszadozik este, reggel. Mindig is természetközeli életmódot élt, így nap mint nap jutott ideje megfigyelni a természet csodáit. Jutott ideje, mert szánt rá, mert komolyan vallotta, hogy minden egyes földi jelenség egy-egy kódolt üzenet az ember számára, amit meg kell fejtenie.
A hétfőket nem szerette, de nem azért, mert akkor a fénysugarak nem festik be pompázatos színeikkel az eget, a fűszálak üde zöldjén nem gyöngyöződnek a harmatcseppek, nem fodrozódik a cirmos szellőben a rét ezernyi pozsgás virága, nem csilingelnek az erdei lombok, mintha kis harangokat ringatna a reggeli szél,- a hétfőknek megvolt az a sajátosságuk, hogy a hét első munkanapjaként egy csettintésre szét tudták törni az álmait.
Ahogy a külvilág minden rezdülését figyelemmel kísérte, úgy itatták át bensőjét az emberi sorsok. Nem tudott egy gesztus, egy kurta szó vagy legalább egy gondolat nélkül elmenni a fájdalom, a harag, a düh mellett, mint ahogy egy csillogó szem, egy mosolygós, boldog arc mellett sem. Talán álmodozott, talán hitt. Mindegyre arról próbálta meggyőzni önmagát, hogy a zord hétfők után érdemes várni, érdemes hinni a keddben, hogy ismét gyönyörködhet egy új napkeltében, s amely nem azért olyan csodálatos, mert csodálatos akar lenni, hanem azért, mert az a természetes.
Törődött, remélt és szeretett. A maga módján csak, de teljes odaadással. Lelkiismeretét ugyanúgy ápolta, mint azt a kis kertet a rezidencia mögött a szúrós, de kecses rózsabokrokkal, melyek illatukkal mindig ugyanúgy rendelkezésükre álltak mindenkinek, a kertésztől a titkárnőn át a nagykövetig. Valahol ő is rózsa volt. Igyekezett megszínesíteni mások túlpörgetett, alulértékelt fekete-fehér életét, bájosan, a maga kedvességével, érdek nélkül; szótlanul tündökölt és szüntelenül vágyott a napfényre. Egy vigaszt hozó, egyszerű kertész volt a metszőollójával, akinek nem volt szíve belevágni a jóindulatból elkövetett tévedésekbe és a rosszindulatból elkövetett nagylelkűségbe. Mégis szúrt, és nem azért, mert fájdalmat akart okozni, hanem azért, mert az tűnt természetesnek.

****

Kedd volt. A sarki kis rózsabokor azon vette észre magát, hogy a víz, mellyel őt ápolták, túl sós. Mit tehetett volna egy rózsabokor, amelyik amúgy is olyan edzetlen még, pici és suta. Úgy vélte, csak képzelődik, biztos az egész a véletlen műve, ezért gyökereivel lassanként beszippantotta a sós vizecskét, és a nap felé tárta telt, élénkvörös szirmait.
Másnap sokkal több vizet kapott, de sokkal sósabb is volt. Már kezdte elveszíteni az erejét, levelei néhol összezsugorodtak, virágai elfonnyadtak, színük megfakult, illatuk szertefoszlott. Úgy gondolta, ez azért van, mert öregszik, ezért még inkább várta a másnapot, hogy akkor majd észreveszik őt, és gyorsan meglocsolják egy jókora adag friss, hűs vízzel. Most is felszippantotta a nedvességet.
Az elkövetkezendő nap, csak néhány piciny kis cseppet kapott. A nap erősen tűzött, az árnyékot adó szomszéd gesztenyefát is kivágták, pedig egyre közelebbi barátságba került a gyökereivel. Úgy gondolta, zsugori leveleivel, fonnyadt virágaival, fakón és szagtalan már nem lehetnek barátai. Ki szerethetne egy ilyen hervadt teremtést? Azok a tarka lepkék és kecses, szőrös kis hernyók a tövében,- értük gyűjtögette a cseppeket.
De péntekre a hernyók és a lepkék is elhagyták, elpusztultak a száraz, forró kert égisze alatt. Pokolian szenvedett. Legalább egy kis sós vizet kapna! De nem kapott, és már nem volt mit magához vonzania gyenge gyökereinek. Egyre satnyább lett, de látta a kókadt lombokat, a sárguló fűszálakat, a kócos sövényt a kerítés mellett, és megsajnálta őket.
Szombatra esőt mondtak. Nagyon várta már, hogy adhasson a szikkadt földnek belőle, hogy szétoszthassa barátainak,- elfelejtetve velük az elkerülhetetlenül közeledő kórt, az öregedést. Az égi ború, a szürke fellegek azonban csak ijesztgették a kis kertet. Már ő is nagyon megijedt.
Elérkezett a hét utolsó napja. Ebben a riadt tespedésben, kétségbeesésében hirtelen újból nedvesség borította el a földet. Sós vízcseppek záporoztak rá, amiért nagyon hálás volt; majd kicsattant leveleiből a zöld, szirmaiból a színek, s gyökere, mintha elérte volna a kivágott gesztenyefát.
A kertész könnyeivel játszadozott a vasárnapi naplementében. Ó, ezek az emberek…? – gondolta.

****

A kertész könnyeivel játszadozott a vasárnapi naplementében. Ó, ezek az emberek! – gondolta, és látta, hogy a rózsa tüskéi még mindig ugyanúgy épek, mint hétfőn. Akár egy kőszikla, meredtek a horizontra.