A Végzet Angyala 1

I.
Furcsa ügyfél

Fagyos, decemberi napon érkezett a városba. A városka lakói gyanakodva figyelték a kiborg- lovon érkező, fekete ruhás, köpenyes, kalapos férfit, akinek hátán keresztbe vetve egy kard volt, derekát muníciós öv fogta körül, nyakában egy kék medál, melynek láncát eltakarta a köpeny nyaka. Hideg szél söpört végig az utcán, meglebbentve az utas hosszú, hátközépig érő gesztenyebarna haját, és fekete köpenyét. Nem sok volt látható az arcából, mivel egyik felét a széles karimájú kalapja, másik felét egy fekete-fehér kendő takart, s csak gyönyörű, kék szemét engedte látni, melyben hideg nyugalom és szigorúság tükröződött. Látszott rajta, hogy nem érdemes kukoricázni vele. Az utca közepén megállította a lovát, s körülnézett. Nem látszott semmi az arcának azon a részén, ami a kendőből és a kalap alól látszott. Egy fiatal lány jött vele szembe. Mikor a férfi mellé ért rámosolygott, amit ő egy apró bólintással viszonzott.
– Mondja csak, hol találom a Sinclair-házat?
Hangja kellemesen mély volt, ám a bámészkodókat megzavarta a hang élvezetében a nyers, hideg csengés. No meg a ceremóniátlanság.
– Az utolsó ház a város másik végén. Meg fogja ismerni a kőkerítéséről, és a hatalmas vaskapujáról.- szólt a lány, és észak felé mutatott.
Az idegen egy néma bólintással mondott köszönetet, megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott. Amint elnyelte alakját a maga mögött hagyott porfelhő, megindult a gyanakodó susmus és a találgatás.
– Ki ez az idegen? Hogy kerül ide, és mit akar a Sinclair-házban?
Az utas tíz perc múlva ott állt a háznál, melynek nyitva volt a kapuja. Látta a vele szemben lévő dombtetőn álló fehér, földszintes takaros kis házhoz vezető köves utat, melynek két oldalán megsárgult füvű előkertet. Békés látványt nyújtott. Lépésre bíztatta a lovát, s bement a nyitott kapun. Alig haladt tíz métert, mikor a ház verandájáról mérges csaholással egy fekete, farkasszerű kutya rohant felé, és körbeugrálta őket. A kiborg-ló megriadt, felágaskodott, ám lovas biztos kézzel megzabolázta.
– Dark! Vissza!- hangzott egy éles, parancsoló hang, mely a fagyos levegőn át úgy csattant, mint az ostorcsapás.
A kutya megállt, morgott még egy kicsit, majd visszaszaladt a tornácra, ahol a gazdája kiadta az újabb parancsot:
– Feküdj le! Fekszik!
Aztán odakiáltott az út közepén ácsorgó lovasnak:
– Jöjjön, ne féljen!
Az utas ismét lépésre fogta hátasát, majd a veranda előtt megállította és leszállt. A félhomályos tornácon végre láthatta a ház tulajdonosát, egy hosszú, fekete hajú, 18-20 év körüli lány személyében, akinek ölében egy hosszú kard feküdt, amit egy piszkosszürke ronggyal tisztogatott. Az előtte lévő asztalon egy tiszta rongy, és egy palackban valami tisztítószer, valamint a kardhüvely, és az erős bőrből cserzett kardkötő feküdt. Ruhája fekete volt, kezdve lapos sarkú csizmájától, a fekete rövid kabátjáig.
– Üdvözlöm! Kellemes volt az útja? Nem érte atrocitás a városban?
– Nem történt semmi, ne aggódjon.- szólt az utas, és elvette a kendőjét.
Meglepte a lány hangjában lévő nyugalom, hidegség és színtelenség. Vendéglátója most se nézett fel, de ha mégis, láthatta volna jóképű vendégének vastag szemöldökét, csillogó szemeit, orrának lágy ívét és szája kemény vonalát, mely vasakaratról és kegyetlenségről árulkodott.
– Foglaljon helyet, kérem.- szólt ismét a lány, s fejével a vele szemben lévő nádfonatú szék felé intett.
– Inkább állok.- szólt a férfi, majd kis szünet után hozzátette:- Köszönöm.
– Ahogy gondolja.- vont vállat közönyös, nemtörődöm módon a másik.
– Mit akar tőlem?- kérdezte az utas, ám jó ideig nem kapott választ.
– Először is szeretnék bemutatkozni. A nevem, Charlotte Sinclair.
– Hívjon csak D-nek.- halotta a másik bemutatkozását.
– Isten hozta, Mr. D!- bólintott leendő ügyfele, majd oldalba rúgta a mellette fekvő kutyáját.
– Kuss!- mordult rá, mivel az állat még mindig acsarkodott a férfira, ám a rúgás után a morgás szűköléssé vált, s végül csend lett. Végül D volt az, aki elunta a hallgatást.
– Szép kard.
– A magé szebb.- hangzott a válasz, majd a férfi vállánál látható markolat felé bökött, de még mindig nem nézett fel.
– Tudja is használni?
– Ha nem tudnám, gondolja, tisztogatnám? Vagy csak dísznek hiszi, ami a falon lóg?
– Sose láttam még ilyen kardot nő kezében.
– Ne becsüljön le csak azért, mert a gyengébbik nemhez tartozom! Attól nem érek kevesebbet!
D némán figyelte a másikat, de gondolatban fejet hajtott Charlotte egyenessége, egyszerűsége és szókimondása előtt.
– Megnézhetem?- kérdezte, mikor a lány végzett a tisztítással. Miss. Sinclair most nézett fel először. Zöld szemben magasan lobogott az élet lángja, de a tekintetében hűvös nyugalom, szomorúság és keménység volt.
– Parancsoljon.- szólt, és a markolatot a férfi felé nyújtotta, aki elvette és megsuhogtatta a feje fölött. Nehéz volt, pengéjének hosszát pedig legalább 70 cm-esre, szélességét pedig 5 cm-esre becsülte.
– Remek kard!- jegyezte meg, s visszaadta.
Charlotte Sinclair figyelmesen vizsgálta a vadászt, majd ennyit mondott:
– Maga nagyon hasonlít rá.
A vámpírvadász felkapta a fejét, és megkérdezte:
– Kire?
– Valakire a múltamból. Olyan volt, mint maga.
A férfi nem értette mit akar a másik, de ez nem is rátartozott.
– Még nem felet a kérdésemre, kisasszony.- mondta csendesen.
– Hogy miért kérettem ide? Egyszerű. A város lakóinak meggyűlt a baja a vámpírokkal.
„Ezt én is gondoltam.”- húzta el a száját a vadász, majd kissé türelmetlenül vágta oda.
– Kifejtené a problémát bővebben?
– Minden azzal kezdődött, hogy a környékbeli denevérek furcsán viselkedtek. Senkinek sem tűnt fel egészen novemberig. Novemberben ugyanis az ezen az éghajlaton honos denevérek rovarevők, és a tél beálltával mély álomba merülnek, mert csak így tudják átvészelni az élelemhiányos időszakot. De mostanában minden este mikor leszáll a sötétség egy hatalmas kolónia kap szárnyra, és kirajzanak a barlangból.
– Milyen fajhoz tartozó denevérek élnek abban a barlangban és hol van?
– Látja keleten azt a nagy hegyet? A barlang pont ide látszik.- szólt a lánya kezével balra intett. D bólintott.
– Hogy milyen denevérek lakják a barlangot? Nos, mint mondtam rovarevők, kis és nagypatkósdenevérek, hosszúfülű denevérek, rőt korai denevérek, nyugati piszedenevérek.
– Más?
– Nincs.
– Értem. Tehát ilyenkor csendes volt a barlang környéke.
– Igen, de lassan két éve megváltozott a helyzet. Ekkor észlelték a kolóniát először. Nézzen hülyének, ha jól esik, de nekem az a sanda gyanúm, hogy ezek a denevérek nem is denevérek, hanem vámpírok. Először a Kuplerájvárosiakat irtották ki.
– Kuplerájváros?
– A városunktól néhány kilométerre található szajha negyed neve. Honnan érkezett a városba?
– Nyugat felől.
– Akkor nem látta, mert ez keletre fekszik. Pedig valamikor sok utazó megcsodálta, mert tényleg szép. Fél éve azonban itt garázdálkodnak a városban.
– Teljesen kiirtották az utcalányokat?
– Majdnem. Az életben maradtakat féltették a madámok meg a stricik, így elhagyták egy napon a várost.
– Mit tud az áldozatokról?
– Nos, eddig a városban harminc embert öltek meg, többségében hajadonokat és asszonyokat, de vannak köztük férfiak is.
– Hol találták az első áldozatot?
– Egy sikátorban. Ő egy velem egyidős lány, a neve Vivienne Silverthorne. A halott utcalányok számát nem tudom. Aztán jöttek a többiek.
– Mekkora a kirepülő denevérek száma?
– Nem tudom, nem számoltam őket, de annyit mondhatok, hogy elsötétítik az eget kirajzáskor. A szó legszorosabb értelmében.
– Akkor beszéljünk a dolog üzleti oldaláról.
– Elvállalja az ügyet?
– Fogalmazzunk úgy, hogy felkeltette a kíváncsiságomat. Nos, jobb, ha tudja, hogy nem dolgozom olcsón. Mennyit tud nekem felajánlani?
– Tízezer dollár, plusz koszt és kvártély. Mást nem tudok Önnek biztosítani.
– Az a pénz kevés lesz.
– Sajnálom, de ez minden pénzem. Nos, kell vagy nem? Ha igen, akkor maradjon, ha nem, akkor igyekezzen, mert nemsokára besötétedik, és nem fogják kiengedni a városból.
A vadász fejében megfordult, hogy tényleg nyeregbe száll, és tovább megy, ám aztán meggondolta magát.
– Maradok.- szólt.
– Rendben.
– Még egy kérdés. Elmondta valakinek ezeket az információkat?
– Igen. A városban él egy denevér szakértő, akinek szintén feltűnt a dolog. Ha gondolja, holnap elviszem hozzá.
– Jó, és ha belefér az időnkbe a barlangot is szeretném látni.
– Rendben, ám jobb, ha tudja, hogy este nem hagyhatjuk el a várost, mivel kijárási tilalmat hirdetett a polgármesterünk, és ez most lép érvénybe.
– Az baj.
– Már miért volna baj?
– Mert ha menekülni kell, nem tudnak. A polgármester a városiakat bezárta, mint a birkát az akolba. Tálcán kínálja fel a vámpíroknak az áldozatokat.
– Magam is így látom. Akkor készüljön úgy, hogy holnap korán kelünk, és irány a barlang. Most pedig, megmutatom a szobáját, helyezkedjen el, addig beviszem a lovát az istállóba.