A Végzet Angyala 5

V.
A terv

– Jobb, ha tőlem tudod, a vámpírok nem ostobák, és ha a gyanú legkisebb árnyéka is rávetül a csapdára, inkább otthagyják, sem hogy botor módon belesétáljanak.
– Tudom. Elég okosak, ezért kell nekünk okosabbnak lennünk. Mondd meg nekem mi a gyanús egy falat támasztó utcalányban, aki épp a kuncsaftjait várja?
– Szajhaként akarok elkapni őket? Ez úgy nevetséges és gyanús, ahogy van!
– Már miért lenne gyanús? Gondolkozzon! Nem indíthatunk nyílt támadást, mert fogalmunk sincs az ellenfelek számáról! Viszont, ha egy szajha bőrébe bújok, biztosan ki tudok belőlük szedni valamit.
– Ja, ők meg belőled szedik ki az életerőt! Ostoba! Nem látod mekkora a kockázat?
– De abba is gondoljon bele, hogy ha nyílt támadást indítunk ellenük, akkor mekkora lesz a kockázat! Lehet, hogy vannak, teszem azt, ötszázan, mi meg csak ketten! És nekem meg nincs sok vámpírölős gyakorlatom.- tette hozzá csendesen.
– Nincs?
– Nincs. Csak két vagy három éve vettek be a szüleim a vállalkozásukba, de akkor se dolgoztunk éjjel-nappal.
– Értem, tehát ezért választod inkább ezt a módot, sem mint a nyílt támadást.
– Igen, nem bízok magamban.
– És hol akarod „árulni a tested”?
– Hát mivel mindig keletről jönnek, így a város keleti végében kéne dolgozni. Meg az a rész tele van sötét sikátorokkal, így jól el tudnánk mindketten rejtőzni.
– A városban nem tilos ilyen „mesterséget” űzni? A Kuplerájváros nem ezért épült néhány kilométerrel arrább, mert az itteniek nem akarták beengedni őket?
– De igen, valóban. A város lakói kissé merevek az ilyen dolgokban.
– Nem félsz, hogy a szájukra vesznek?
– Miért féljek? Nem nappal dolgozom, hanem éjjel, és amúgy is itt mindenki tudja, hogy milyen vagyok.
– De ha jól emlékszem itt éjjel folyik az élet nem nappal.
– Akkor se jönnek ki az utcára, szóval nem kell félnem tőlük.
– Azonban ne felejsd el, hogy a kíváncsi szem mindent lát.
– És? Kit érdekelnek a kíváncsiak?
– Ők hordják leghamarabb szét a kellemetlen híreket.
– Nem érdekel, majd ha valaki kérdez, kimagyarázom magam.
– Úgy legyen. Szóval te vagy a szajha.
– Igen, maga pedig „a futtatóm”.
– Hogy én? Kikérem magamnak!
– D, figyeljen egy kicsit, hát nem érti? A futtató a maga védjegye. Tulajdonképpen nem is futtató, hanem védelmező. Becsalom a vámpírokat a sikátorba egy kis szeretkezés ürügyén, és maga, pedig levágja a torkukat.
– Ügyes kis terv, csak ott hibázik a dolog, hogy nem vagyok híve a hátbatámadásnak. Alantas dolognak tartom.
– Jó, akkor elszórakozik velük egy kicsit, mit bánom én, csak kijussak a sikátorból élve egy ilyen összezörrenés után.
Ezek után egyikük se szólt, csak néztek némán egymásra. D agyában vadul kavarogtak a gondolatok. Egyik fele helyeselte a tervet, a másik viszont a tisztesség nevében tiltakozott.
„Bolond ez a lány! Ilyen vad ötletet még nem is hallottam! Még hogy szajhának áll, és úgy kapja el őket? Nevetséges!
„Nem is annyira őrültség, mint amilyennek hangzik! A vámpíroknak és a te fajtádnak, a félvámpíroknak is fontos lételeme a szerelem, és ő erre alapozta a tervét!”
– Remélem működni fog a terved, mert ha nem, és életben maradsz, kitekerem a nyakad, megértetted?- szólt pár perc után D.
– Ne féljen, nem megyek fegyvertelenül oda. Ha úgy érzem, fenyegető, amit az illető akar velem tenni, akkor hátba szúrom! Van néhány remek ezüst kés a házba, még a szüleim hagyták rám!
– Jól van. Mikor kezdünk?
– Holnap, már ha addig el tudom érni a polgármesternél, hogy engedjen „strikkelni” a keleti negyedben.
– Rendben.
– Na jó, én eszek valamit, majd elteszem magam holnapra, mert korán kelek, és fárasztó lesz a napom. Gondolom, maga nem eszik.
– Nem, egyél csak nyugodtan.
Vacsora közben D-nek eszébe jutott Iason mondata, miszerint a lány szülei is vámpírok lettek.
– Mi lesz akkor, ha annak a Iason nevű fiúnak igaza van, és a szüleid is vámpírok?
– Semmi.
– Ha ők is felbukkannak a terv végrehajtásakor?
– Akkor meghalnak! Ők már nem a szüleim, így nem fogom sajnálni vagy kímélni őket!
D csak bólintott erre a kegyetlen mondatra.
Másnap Charlotte elment a polgármesterhez és megosztotta vele a tervét, aki elszörnyedve hallgatta. A polgármester egy alacsony, ötven éves, ősz hajú, kövérkés emberke volt, akibe első látásra nem sok értelem szorult, de milyent beszélni kezdett, kiderült, hogy a látszat csal.
– Miss. Sinclair, kérem, legyen esze, és mondjon le erről a tervéről!
– Nem tehetem! Ez a legegyszerűbb mód arra, hogy megfizessek a vámpír társadalomnak a szüleimért! Kérem, értse meg, kell nekem ez az engedély!
– És a társa?
– Érte kezeskedem! Ő a kollégám, azért hívtam ide, hogy segítsen rajtam és a városon! Ha elkapnánk a vámpírokat, akkor a város is megszabadulhatna a lidércnyomástól, amivel már évek óta küzd! Gondoljon csak arra, hogy újra normálisan élhetnénk, és a legközelebbi választásokat ismét Ön nyerné meg!
A mézes madzag hatott. Charlotte nem véletlenül emlegette a választásokat, hisz jól tudta, mivel lehet meggyőzni ezt a kis emberkét.
– Jól van, megkapja, de vigyázzanak!- mondta kényszeredetten.
– Köszönöm, ne aggódjon, nem leszek hálátlan, néhány fejet elhozok magának bizonyítékként. Vagy inkább megelégszik pár hamuval megtöltött urnával is?
– Nem, köszönöm, arra nem lesz szükség!- morogta a férfi rémülten.
Charlotte elégedetten hagyta el a polgármesteri hivatalt. Otthon beszámolt D-nek a dolgokról, aki gondolatban kalapot emelt a lány talpraesettsége előtt. Kora délután egy barna hajú Charlotte-tal egyidős lány érkezett hozzájuk.
– D, ha megengeded, bemutatom neked Melinda Siegel-t. Az egyik legjobb barátnőm.
– Örvendek.- bólintott hűvösen a férfi.
– Viszont.
– Na, akkor gyere, mert sok a dolgunk.
A két lány bevonult a fürdőszobába, ahonnan hamarosan nevetgélés, és beszélgetés zaja ütötte meg D fülét. A vadász kiment a teraszra, s nézte a kora délutáni napsütést, és a délről jövő fekete felhő sávot.
„Remélem nem fog esni.”-gondolta.
„Szerinted mi csinálnak odabenn a lányok?”- hallotta Balkéz kérdését.
„Honnan kéne azt nekem tudnom? Nő vagyok én?”
„Oké, oké! De szerinted beavatta a tervébe az a lányt?”
„Nem tudom. Talán igen, talán nem, de az a legjobb, ha nem avatta be.”
Ezután csend lett, s csak a szél zúgott a fák között. Charlotte és a lány két óra múlva jöttek ki a fürdőszobából, majd bezárkóztak Charlotte szobájába. Tíz perc múlva Melinda behívta D-t egy kis kritizálásra. Charlotte megjelent és megállt a vadásszal szemben. A haja, mely fekete volt, most sötétvörösben pompázott, hosszú szárú fekete csizmát, vörös szoknyát, és vörös blúzt hordott, mely nem sokat takart a lány bájaiból.
– Na, mit szólsz? Elég utcalányos?
– Igen- mondta a féri, alapos szemlélődés után.
– Akkor rendben. Este azt hiszem így melyek dolgozni.
– Miért festetted át a hajad?
– Miért ne? Feltűnő akarok lenni. Szeretném, ha szemet szúrnék a vámpíroknak.
– Te tudod.- morogta a férfi.