Mély levegőt vett, hogy kövér alakjával kitöltse pillanatait. Közben a kezében levő kék tollat néhány mulatságos és furcsa mozdulattal a pirkadat színeihez érintette. Majd várt. Kis idő múltán felhőszerű betűk jelentek meg körülötte, amelyek azonnal szertefoszlottak, hogy csengő hanggá változva a Végzet Hegyére szaladjanak. Földjéről, amelyet csak belülről ismert, így vitte el a hírt Középföldjére arról, hogy a nagy nap eljött.
– Nos, akkor ezzel is megvolnánk – mosolygott egyet magában, a toll pedig visszakerült kalapjába.
Vidám énekszó közeledett feléje, valósággal egyszer csak melléje cseppent.
Miben mesterkedel Gazda,
Öregerdőd földjén csapda?
– Tudod te azt – jött erre a válasz.
Ez mindig is így volt közöttük, változatosabbnál különfélébb jelenetbe csomagolva.
– Igen, most az imént szívtunk egy kis friss levegőt Fűzfa-apóval. Megvitattuk egyetértéseinket, és arra jutottunk, hogy a harag tűzében a megbocsátás szikrája pattog. A fa Ég.
A bennük élő bizalom szerves része volt az, hogy a Gazda vidám énekszava, meglévő évszaka, egy lépéssel, olykor hárommal, előtte járt gondolatainak, ez pedig rendjén is volt, mert ezáltal háborítatlan csendben létezhetett a feledés forrásánál. Hiszen nem is volt mit véka alá rejtenie, és ha mégis, akkor mindig gondoskodott arról, hogy az jól látható helyre kerüljön. Persze kivételek akadtak, de ettől eltekintve a bennük levő bizalom köztük maradt.
Elégedett vagyok,
bajomnak arasza.
Nyári zivatarnak
áradás tavasza.
Látom a kettétört
elnyerte jutalmát.
Egyetlen gyűrűben
hatalmas zálogát.
Csendült fel ismét a vidám énekhang, és ha már így alakult, akkor folytatta.
Ugrálunk, szökellünk,
jelenben forogva.
Szerelünk magunktól,
szívünkben dorongfa.
Hogy a talpunk alá
keveredett égből
aláhulló pernye
milliónyi virág
lehessen. Azt hiszem.
És tényleg. A Gazda barna szakálla összeölelkezett a széllel, ahogyan ugrándozásra hajlott sárga csizmájában, és a mellette cseppenő arany fürtjeiben napsugarak fogócskáztak, mialatt zöld ruhája friss gyepszőnyegként terült szét kis házikójuk tájékán, ahogyan a patak csörgedez.
Eljött a mi napunk.
Az alkonyat egén
keletnek fénye kél.
Itt van a nagy napunk.
Uralkodj, tán uralj.
Szemedből teremjél.
Te pedig most pontot
fogsz tenni a még meg
nem írt dal végére.
– Mit? – jött Gazdától a kérdésből fakadó megoldás. – Ja, hát persze, az üdvözlő – és a tollat, amelyet ujjcsettintéssel kalapjából a kezébe repített, párszor ismét meglegyintette.
– Nos, akkor ezzel is megvolnánk – mosolygott egyet magában, a toll pedig még egyszer bejárta útját.
"Drágaszágom" hoztad magad.
oltárköved istene vagy.
Köztünk legyen nem nagydolog,
mindenestül létvándorok.
Micsoda egy örök élet,
Fényezd tovább dicsőséged.
– Állj! Biztosan ez az, amit akartál?
– Nem, de mit tegyek?
Ekkor ajtónyikorgásra lettek figyelmesek, aztán mindketten hangosan felnevettek, mert már pontosan megtapasztalták, hogy mi fog következni. Szméagol lépett ki a kis házikó ajtaján.
– Bondamil Toma és Aranymag. De jó újra látni titeket. Sokáig aludtam? Képzeljétek nagyon különös álmot láttam, de már alig emlékszek rá.
– Ne fogd vissza magad. Mesélj!– mondták egyszerre.
– Egy gyűrűről álmodtam, amely megőrjített. Szméagolból szörnyeteggé váltam, magamra öltve Gollamot ocsmány féreg lettem, aki Nőszirom földjéről a Ködhegységen keresztül eljutott a Sötét Úr birodalmába, ahol egy Frodó nevezetű félszerzet ujjáról leharapta élete értelmét, amely mindig is vissza akart térni gazdájához.
– És? – érdeklődtek tovább azok ketten, és szintén ugyanúgy, mint az imént, tehát együtt.
– Csak ennyi maradt meg. Szerintetek vajon mit jelenthet?
Bondamil Toma és Aranymag egymásra kacsintott, majd kérdések sorával halmozták el Szméagolt.
– Érdekes, mi több, módfelett különös. Tényleg. De mondd, ebben az igazán lebilincselő álomban nem volt esetleg valami a gyűrűre vésve? Teszem azt, hogy „A Fény mindig együtt rezeg a Sötétséggel”? Vagy „A Szellem vonzódik a Testhez, a Test kívánja a Szellemet, de a bennük levő Lélek mindig arra törekszik, hogy önmagát élje”? Illetőleg „A Forrás tengere forrás, A Tenger forrása tenger”? Esetleg ez „Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen”?
– De, igen – kiáltott fel Szméagol. – Szóról szóra ez volt rajta Bondamil Toma és Aranymag. Képzeljétek el, betűről betűre.
– Ugye?
– Most lett számomra világos, hogy ti ezt mindig is tudtátok, tisztában vagytok vele. Miért történt meg mindez, miért szenvedtem annyit? Válaszoljatok – izzott fel Szméagolban a gyűlölet.
– Ugyan-ugyan. Nyugalom Szméagol. Az Öregerdő béketürő, és ez a hely a te otthonod is – válaszolta ismételten neki Bondamil Toma és Aranymag, akik innentől fogva egymásba forrtak. – Látod, itt van ez a gyűrű, ami miatt Középfölde lényei gyilkolni kezdtek. És látod, mi békésen hordjuk, mert ugyan ki fölött is lehetünk mi hatalmasabbak.
Szméagol nem hitt a szemének, de szíve nem vezette félre. Megnyugodott.
– Mennyi ideje van rajtatok? Századok, inkább évezredek óta?
– Jó kérdés. Mi ebből születtünk, ezért vagyunk egyek. Az összhangot nem lehet kettétörni. Azt nem lehet senkivel megosztani. Látod, rajtam a gyűrű, és mégsem vagyok láthatlan számodra. Azért nem, mert nem akarok felette hatalmat gyakorolni, és ezért ismerheted valódi arcomat. De, ha úgy döntenék, hogy megtartom magamnak, mert ez a gyűrű az enyém, hogy másokra döntő hatást mérjek, akkor álarcként szorulna szívemre, és idővel nem bírnám elviselni, sőt meg kellene tagadnom önmagam, ugyanis ez válna az igazi arcommá, mint szégyen pecsétje, amit nem láthat senki, ami tekintetektől mentes. Most már érted Szméagol, hogy mi miért történik mind a mai napig?
– Aha. Méghogy álmodtam.
– Nos, akkor ezzel is megvolnánk, és ha szabad egy jótanáccsal szolgálnom, akkor az álmokat sose becsüld alá. Az életet nem választhatod szét. Az egész világ egy folyamat, még úgy is, hogy szakaszok tarkítják. Jut eszembe, várnak rám a vízililiomok. Velem tartasz, vagy sem, én nem cselekedhetek helyetted – és már indult is, lélegzetét hangjegyek visszhangozták, és kalapjából a toll tovaszállt.
Eljött a mi napunk.
Az alkonyat egén
keletnek fénye kél.
Itt van a nagy napunk.
Uralkodj, tán uralj.
Szemedből teremjél.
8 hozzászólás
Kedevs eferesz!
HU…ez nagy munka lett!
A gyürük ura jut eszembe.
Nagyon ötletes és egyéni szinezetben
Gratulálok:sailor
Szép estét
UI MÉG LESZEK
Kedves sailor!
Legyél.
🙂
Várlak és üdvözletem!
Kedves eferesz!
Ezek az énekhangok csodásak!
…csak csendben izlelgetem öket!
Nagyon különösek és titokzatosak!
mint:
"Eljött a mi napunk.
Az alkonyat egén
keletnek fénye kél.
Itt van a nagy napunk.
Uralkodj, tán uralj.
Szemedből teremjél."
Gratulálok csodás beleélésedbe!
Szeretettel:sailor
Szép estét!
Kedves sailor!
Köszönöm szépen és üdvözletem!
Kedves eferesz!
Ötletes és kitűnő történetet írtál.
Tetszett, gratulálok!
Szép napokat kívánok jó egészségben:
Zsuzsa
"Eljött a mi napunk.
Az alkonyat egén
keletnek fénye kél.
Itt van a nagy napunk.
Uralkodj, tán uralj.
Szemedből teremjél."
Kedves Zsuzsa!
Nagyon szépen köszönöm.
Szeretettel: Szabolcs
Szia Szabolcs! 🙂
A címet látva megtorpantam (a végzet miatt), aztán mégis úgy döntöttem, hogy ezt a prózát választom ma esti mesének. Kellemes olvasmány, főleg azért, mert Gollam az egyik kedvenc hősöm. Nagyon jól sikerült megalkotni animált karakterét, személyiségét. Imádom, A Gyűrűk Urát miatta néztem meg többször is.
Olyan béke sugárzik soraidból, amilyen belőled is árad. A záró gondolatsor tanulsága megfogott, illetve többet is találtam benne. Az egyik legfontosabb üzenet: "az álmokat sose becsüld alá".
Igenis, értettem. Már indulok is Álomországba, hogy megálmodjam az életet.
Köszönöm a pihentető, szép történetet! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Köszönöm szépen soraidat, és remélem, hogy szerencsésen megérkeztél.
🙂
A Gyűrűk Ura nekem is nagy kedvenc, szeretem és kész.
Szeretettel: Szabolcs