A vödör

– Nagyúr, könyörgöm az égre, legalább most ne dobja le a ganéba azt a finom étket! Meglátja, megáldja az Úr, befogadja a mennyekbe, talán még a jobbjára is ülteti, ha kötélen engedi le a vacsorát. Hisz tudja, hogy holnap felkötnek! Megérdemlem a halált Nagyjóuram, nagyok az én vétkeim, elfogadtam sorsomat, de megáhítottam némi emberi eleséget. Ne egyek már disznó módján, a földről! – A rácsos börtöngödör mellett álló férfi elégedetten hallgatta a könyörgést. Tekintélyes emberhez méltón kidüllesztette a hasát, harákolt, nagyot köpött a hang irányába, majd leereszkedő hangon leszólt a mélységbe.
– Aztán mond má’, mér’ tenném én eztet veled, te ganéember! Inkább odaadom a disznaimnak, jól meghizlalom őket, oszt karácsonytól vízkeresztig húst fogok zabálni, mint az urak.
– Nagyjóuram, eldugtam egy igazi aranypénzt az alsó nyílásomba, azt kegyelmednek adom. De akkor tegyen valamennyi bort is a kenyerem mellé, meg sódart, könyörgöm! Itt van a kezemben a napszínű gyönyörűség, nézze csak! – A börtönőr hitetlenkedve nézett le a sötétbe, de csak a felfelé tartott kezet látta, ami valamit szorongatott. Nem igazán hitte el, amit Motyka, a lent raboskodó fogoly állított, de úgy gondolta, vesztenivalója csak a rabnak van. Elhozta a kút mellől a vasabroncsos, keményfából összerótt, köteles vödröt, kevés bort löttyintett egy mély tálkába, szalonnát, kenyeret tett mellé és visszament a gödör partjára.
– Ide figyejjé’, te takony! Ha becsapol, lepisállak, sőt leöntelek híg disznósz.rral, aztán idehívom a cimboráimat és addig ütünk, amíg mozogsz. Esküdj meg lelked üdvösségedre, hogy igazat mondasz!
– Örökkön tűzben égjek, ha hazudok Nagyúr! Csak eressze már le azokat a jófajta ennivalókat, mert elepedek!
A poroszló kinyitotta, félrehajtotta a rácsot és kezdte leengedni a nehéz, keményfa alkalmatosságot.
– Jaj, Nagyuram, nagyon drágán mérte ezt a finomságot, tartsa távolabb a faltól, nehogy belehulljon valami mocsokság!
A vödör súlyától szuszogó strázsa mélyen a lyuk fölé hajolva tett eleget a kérésnek.
– Aztán má’ elegem van abból… – kezdte mondani, majd rémülten a levegőbe kapott, mert egy hatalmas rántástól elvesztette egyensúlyát. A szűk gödör oldalának csapódva az ütközés belefojtotta a szót, majd nagyot nyekkenve, hason ért földet. A torzonborz árny azonnal rávetette magát és belenyomta az őr fejét a börtöne alját borító híg sárba. A porkoláb. fuldokolva rángatózott, próbált az oldalára fordulni, levegőt venni, de mindhiába. A bivalyerős gyilkos minden erejével nyomta lefelé, sőt többször is tarkón fejelte.
– A kezembe kerültél mocsokbarompatkány, szétverem a pofád! Még hogy én ganéember? – Hörögve marcangolta áldozata nyakát, harapta, szaggatta a kemény nyakizmokat, míg végül elérte az oldalt húzódó ütőeret, és bőséges véráradat jutalmazta fáradozását. Mohón beleszürcsölt a vérbe, majd megvetően visszaköpte a haldokló, hiszékeny börtönőrre.
– Híg a véred és fosízű, te istenbarmajószág, nem iszom belőle. Te fogsz engem lepisálni? Disznósz.rral leönteni? – A hátára fordította még lélegző áldozatát, és a nehéz, abroncsos favödörrel ütötte, verte. Csak akkor hagyta abba az eszeveszett csépelést, amikor a véres masszává változott fej teljesen eltűnt a sárban. Elégedetten nézte az alaktalan kupacot, le is köpte néhányszor, majd hirtelen ötlettől vezérelve felemelte pendelyét – egyedüli öltözetét –, és vastag sugárban levizelte a szerencsétlen strázsát. Az utolsó cseppeket is alaposan kirázta hímtagjából, majd munkához látott. Nagy lendülettel feldobta a nehéz vödröt a magasba, de az nem érte el a felszínt, visszazuhant. Majdnem sikerült félreugrania, de megbotlott az őr tetemében és csúnyán megütötte az idomtalan alkalmatosság. Hangtalanul szitkozódva megtaposta a húgytól bűzlő akadályt, újfent leköpte néhányszor, majd tovább próbálkozott. Először is félrehúzta, sőt fel is ültette a tetemet, nehogy láb alatt legyen. Aztán jól meglengette a vaskos meregetőedényt és hatalmas erővel felhajította. Büszkén bámulta diadalmas ívelését, de szerencsétlenségére ráállt a kötélre, visszarántotta vele nagysúlyú ellenségét, ami alaposan oldalba vágta. Dühében néhányszor a földfalba öklözött, de harmadik csapásával gyökeret talált, megroncsolva bütykeit. Hangosan nyögött kínjában, rázta, nyalogatta sebzett öklét, dühében újra belerúgott párszor a hullába. A halott őr bordái azonban túl keménynek bizonyultak meztelen lábujjainak, ezért kis idő után abbahagyta. Óvatosan eligazgatta a kötelet, jól belengette a vödröt, és ismét útjára küldte. Az el is érte a gödör szélét, pihent egy keveset, majd visszazuhant. Ezúttal azonban nem fogott ki Motykán.
– Nehogy má’! – dörmögte vigyorogva és kecsesen oldalra lépett. Sajnos azonban a porkoláb hullája időközben eldőlt, és újra elgáncsolta. Ezúttal nem tudta megállni, hangosan felordított. Nem sokáig hangoskodhatott, mert a keményfa ellenség megérkezett és leütötte. Olyannyira, hogy jó ideig nem tudott magáról. Mikor eszméletére tért, felkapta a masszív holmit, a falhoz vágta, de most sem volt szerencséje, mert az visszapattant. Ügyesen elkapta, viszont a makacs hulla újra a lába alá keveredett, így hanyatt vágódott. Úgy érezte, beleőrül, ha nem tehet valamit, ezért jó ideig ugrált a tetemen. Jobb szerette volna rugdosni, de lába még mindig sajgott az előző bosszútól, ezért bölcsen lemondott róla. Jóleső érzéssel hallgatta, ahogy a porkoláb bordái recsegve összetörnek. Sajnos a hulla hasa is megrepedt az ugrálástól, és a felszakadt belek tartalma kiömlött a nyíláson. A friss ürülékszag meglehetősen erőteljes egyveleget eredményezve adódott hozzá a régihez. A falnak dőlve lihegett, és törülgette homlokát. Kimelegedett a fárasztó munkától. Vett néhány nagy levegőt, és annyira megnyugodott, hogy szája vigyorra húzódott „Az istenverte indulatom fog a végén sírba vinni. Hogy lehetek ekkora vadbarom? Ócska vödörrel, meg egy döggel viaskodok, amikor már régen az erdőben lehetnék, és zabálhatnám a szarvashúst!”
Munkához látott, de most már átgondolta előtte a teendőket. A hullát átvonszolta arra az oldalra, amerre dobálni szándékozott, hogy ne legyen láb alatt. A kezéhez tapadt ocsmányságok nagyját lecsapta, a maradékot ledörgölte a földfalon, és megragadta a vödröt, ami néhány hajítás után megbízhatóan megakadt a kinyitott rácsban. Finoman meghúzogatta a kötelet, majd mikor nem engedett, lassan, csak karizmai segítségével, felhúzódzkodott rajta. Nagyon vigyázott, nehogy felesleges rángatással kilazítsa a mentőeszközt. Amikor fölért, hangtalanul kiszuszogta magát, körülnézett. A városszéli börtöntelepen nyugalom honolt, csak az őrök kunyhójából szűrődött ki kevés fény és halk beszélgetés zaja. Ónos eső szemerkélt, vastag, síkos rétegben borítva a talajt. Vacogós november lévén, a sár felül megfagyott, alul tocsogós maradt. A hold hidegen világította meg a kietlen telepet és a távolabbi városfalat. Ha azon átjut, bevetheti magát az erdőbe. Indulni készült, mikor tekintete a vödörre esett. Elöntötte az indulat. – Az agyonhágott anyáddal huzakodj, ne velem! – hörögte, és bevágta a mélybe. – Úszkálj a gazdád beleiben, rohadjatok meg… – Beleszakadt a szó, amikor meglátta a merőedény után kígyózó kötelet. Villámgyorsan utánakapott, de sajnos a falmászásra kiválóan megfelelő készség – mintha élt volna –, ügyes csellel elkerülte a kezét, és a gödörbe suttyant. Dermedten bámult maga elé, majd fejét néhányszor a földbe verte, őrjöngve marcangolta a fagyos rögöket. Eldobta magától a menekülés eszközét, pedig ezt a kötelet az isten küldte hozzá, hogy szökésében segítse. A börtön palánkját sem tudja megmászni, és kötél nélkül a városfalra csak lépcsőn tud feljutni, ahol viszont láncinges, sisakos őr strázsál. Fegyver nélkül, vagy holmi karóval nem tud vele hangtalanul végezni. Kötelet kell szereznie! De honnan az istencsudájából? Bármikor felfedezhetik a szökést, nem szabad keresgélni. Nincs más megoldás, mint…
Visszamászott a börtöngödör széléhez, és irtózattal nézett le a mélybe. Hetek óta kínozták itt a börtönőrök. Unalmas óráikban kövekkel hajigálták, ennivalóját beleszórták a mocsokba, némelyik még a szükségét is itt végezte. Hiába, nincs más megoldás – gondolta –, és félig csúszva leereszkedett. Nem ütötte meg magát, mert puhára érkezett, a porkoláb tetemére. A vértől és béltartalomtól sikamlós hullán megcsúszva feje újra találkozott a vödörrel. Bár most ő volt a támadó fél, nem fájt kevésbé, mint előzőleg. Kis ideig kimerülten hevert arccal az iszapban, majd nehézkesen hanyatt fordult. „Nyugodtan, türelmesen, te barom, vagy itt döglesz meg! Pfuj, de büdös ez a görényszukafattya! Mi a szentséget zabálnak ezek, hogy ilyen szaguk van?”
A szeméből kitörülte, szájából kiköpdöste a sár nagyját, és újra munkához látott. Már az első dobása sikerült – gyakorlat teszi a mestert –, és könnyedén kapaszkodni kezdett. Félútig se jutott, mikor eszébe ötlött, hogy pendelyben készül az erdőbe menekülni novemberi fagyok idején. Ruha kéne! De honnan?
Eszébe jutott!
Újfent leugrott, és ingerülten nézegette az ürülékkel, sárral vastagon borított kupacot, melyben ott rejtőzött valahol leendő öltözéke. Elege volt a balszerencséből. Keserűen röhögve újra elátkozta indulatosságát, majd lecibálta és magára húzta a poroszló felsőruháját, lábára bocskorát. Jócskán öklendezett a különböző testnedvektől, melyek átáztatták a ruhát, ami így inkább hűtötte, mint melegítette, de nem akart kényeskedni. Büdös, de meleg, lesz ideje megszáradni, ha futok – hitegette magát bizakodva. Lelke mélyén tudta ugyan, hogy a novemberi ónos eső nem a legalkalmasabb idő szárogatásra, de elhessentette kételyeit. Ráér akkor megoldani ezt a problémát, ha az erdőben lesz, most még sok a dolga. Felkapaszkodott a kötélen, és hason fekve körülnézett. Továbbra is nyugalom volt, az őrök kunyhójából hangos horkolás szűrődött ki, de semmi mozgás. Leoldom a kötelet a vödörről, és hipp-hopp, kint vagyok – gondolta bizakodva. Igen ám, de a vízmerő istenátkát gondos mesterember készítette, nem csomózta, hanem visszafonta a kötelet. Ezt alkalmatos szerszám nélkül ember ki nem bontja. Elvágni el lehet, de nincs kése. Ha belopózna az őrkunyhóba, talán szerezhetne. Viszont ha felébrednek? Remegett az idegességtől, megragadta a kötelet, minden erejével próbálta elszakítani, de hiába. Szájába kapta, hogy elrágja, de ez sem sikerült. Undorodva nézett a vaskos meregető edényre. Úgy érezte, mintha ez az élettelen tárgy haragudna rá. Szinte már félt tőle. Vigye magával? Ormótlan, nehéz, balszerencsét hozhat, de nincs más megoldás. Elvigyorodott. „Félek egy nyomorú’ edénytől, ami megmentheti az életem? Ennyire tulok nem lehetek!”A kötelet belekarikázta a vödörbe, jobb kezével megmarkolta a fülét, és meggörnyedve futni kezdett. Első lépéseivel gond nélkül átszakította a vékony jégréteget, de utána talált egy köves részt, ahol hatalmasat zuhant. Természetesen elejtette az idomtalan istencsudáját, ami valahogy a feje alá gurult, és törött orra vérével gyarapította a rajta lévő vastag szutykot. Ezúttal nem törődött ennek az undorító tárgynak a nyilvánvaló rosszindulatával, megedzették az eddigiek. Közönyösen szétmázolta arcán a vért, és jóval lassabban továbblépkedett. Szentül elhatározta magában, hogy ahány vödröt meglát ezután, annyit fog összetörni. Ellenszenves, ördögi csinálmányok, meg kell tőlük szabadítani a világot. Keres majd egy éles peremű sziklát, és odavágja. Jó magasra fölemeli, és sutty. Ugrálni fog a darabjain, kegyetlenül beletapossa a földbe. Az elképzelt bosszútól megkönnyebbülve ért oda a kétembernyi palánkhoz. Szorosan összeillesztett, csúcsukon kihegyezett cölöpökből készítették, ami életveszélyes a hétköznapi halandóknak, de nem ám annak, kinek ilyen remek szerszáma van – gondolta erős hittel. Hiszen, ha ügyesen dobja fel, ráborul a hegyes részre, simán átmászik rajta, és huss, már kint is van. Majdnem sikerült, de ráborulás helyett visszazuhant. Kénytelen volt elkapni, hisz vigyáznia kellett a zajjal. Egykedvűen vette tudomásul az újabb zúzódásokat, melyeket az idomtalan edény okozott. Óvatosan körülnézett, semmi mozgás. Újra próbálkozott, bár fáradtnak érezte magát.
Szinte már nem is volt kedve megszökni. Visszamegy a kuckójába – ábrándozott egy pillanatig –, ráfekszik a finom, puha porkolábra, és hajnalig nyugta lesz. Közben gépiesen dobált, és szerezte az újabb sebeket. Nem érdekelte. Dobott, visszaesett, elkapta, felszisszent a fájdalomtól. Dobott, visszaesett, elkapta…
– Eszednél vagy te agyatlan jószág? – Hüledező, láncinges fegyveres állt mögötte, hangos röhögéssel díjazva mutatványát. – Mi a jó istenért hajigálod azt a vödröt? Tőled zeng az egész telep. Felvered a kapitányt, aztán jön majd ugatni. Meggárgyultál, vagy berúgtál? Adjál hamar abból az itókából, akkor nem jelentelek. Okádék szagod van, tiszta sz.r mindened, beleestél a pöcébe, vagy…
A dermedten álló, megviselt szökevényben derengeni kezdett, hogy őt bizony összekeverik a börtönőrrel, akkor viszont… Hatalmasat lendítve a dög nehéz jószágon letaglózta a jókedvű katonát, akit védett valamennyire sisakja, de különleges fegyverének súlya buzogányéval vetekedett. A biztonság kedvéért még párszor lecsapott, és közben elgondolkodott. Nem volt babonás, de okos ember megérti a felsőbb hatalmak üzenetét. Van ez az átkozott vödör, amit, ha eldob magától, ha elhagyja, bosszút áll, ha viszont a kezében tartja, segít. Egymásnak rendeltettek, mintha házastársak lennének? Furcsa kicsit, de ki ő, hogy felülbírálja a fensőbbség akaratát. Ha ezután nem hagyja el, ha hű marad hozzá, talán újra segíteni fog.
Villámgyorsan kizsebelte a katonát, majd vödrét lóbálva, bizakodva elindult. Kiment a most már őrizetlen kapun, fütyörészve ballagott a várfal felé, és hányaveti léptekkel felment a lépcsőn. Az itt vigyázó strázsa is felismerni vélte a mindig büdös porkolábot, és a vödörben bort remélve, közel engedte magához. Megkapta a maga csapását, és szintén nyugovóra tért. Motyka lemászott a falon, leügyeskedte abroncsozott barátját is, és féltő gonddal magához ölelve azt eltűnt az erdőben.

A szökevényről azóta nem tudni semmit, viszont elterjedt a híre egy távoli, nagyforgalmú fogadónak, melynek gazdája a Szerencsehozó nevet adta. A pult díszhelyén megviselt vödör trónol, melyet reggelenként a különc tulajdonos gondosan letörülget, beolajoz. Eleinte páran kigúnyolták érte, de ezeket annyira megverte az indulatos gazda, hogy azóta a vendégek tiszteletteljes csöndje övezi a szertartást. Nem hinné az ember, de állítólag aki megsüvegeli a korhadó alkalmatosságot, annak bőkezűbben méri a bort.