ABC pályázat

Nyilván a meleg volt az oka. Még az öreg fűz árnyékában sem mondhattam volna hűvösnek a levegőt. És persze a pára. Szóval fülledt meleg volt, s még a Tisza is állt a medrében, bár ennek nem annyira a hőség, mint a közeli vízlépcső volt az oka, de ilyen időben, ilyen kicsiségekre nem adunk. Elheveredtem hát a fűz alatt, élvezve a tavaszi hidegeknek a szúnyogok jól érzékelhető hiányában megnyilvánuló emlékét, s vártam a csodát. Mert amit nagyon vár az ember, előbb utóbb eljön. Hanem ott a fa alatt csak egy szürkeszárnyú, vöröses barna hasú, fehér pihékből fekete farktollakat fakasztó madárka látogatott meg. Ahogy néztem, azon tűnődtem, vajon ő lát-e, s ha igen milyennek lát engem.
– Nagydarabnak – hallatszott hirtelen, inkább idebenn a fejemben, sem mint odafenn a zöldellő ágak között.
– Tessék?
– Jól hallottad. Innen fentről túlságosan is megtermettnek látszol.
– Te érted, amit mondok?
– Hogyne érteném. Ti két lábon járó okostojások azt hiszitek, az állatok ész dolgában messze elmaradnak mögöttetek, s van úgy, hogy igazatok is van, ám ez egyszer emberedre, vagy inkább madaradra találtál.
– Ez idáig soha egyetlen madár sem szólt hozzám.
– Fogalmazzunk úgy, hogy szóltak, csak nem értetted.
– És most miért értem?
– Mert a nyelveden szólok. Unatkozom, te pedig lassan elszunyókálsz. Amilyen lusta vagy kora estig ki sem nyitod a szemed, a végén még a nap is a fejedre süt majd, s valami rossz álomnak tulajdonítod az emlékemet, s vele ezt a beszélgetést. Ilyenek vagytok ti emberek. A legszebb dolgok mellett is úgy mentek el, mintha nem is létezne. Nem veszitek észre a legnagyobb csodát, aztán apróságokban gyönyörködtök, s képesek vagytok megsiratni egy tavaszi virágot.

Erre igazán nem volt mit mondanom. Nem is igen kellett, mert a madárka beszélt helyettem is. – Mihálynak hívnak – fűzte tovább a szót, de ti csak szajkónak neveztek. Nem mintha bántana. A Mihály névvel ugyanis azóta nem vagyok kibékülve, amióta a vén Tóth Mihály rendszeresen jár vadászni a Tiszahátra. Tudod, a „Kannibálok földjére”. Van ott egy les. Biztos emlékszel rá, tavaly az árvízkor ott kötöttél ki a csónakkal.

Emlékezni emlékeztem. Nagy víz volt akkor tavasszal, nem is látszott ki semmi a Tiszahátból, csak a fák, no meg a les. Mondtam is volna, de az én Mihály nevű mátyásmadaramnak nem volt szüksége ilyesfajta bíztatásra. Ő csak öltötte tovább egyik mondatát a másikba…

Szóval ott fenn volt ma hajnalban is. Szép kerekre hízott a Hold az éjjel, s szinte nappali világosságban fürdött a tisztás, meg mellette a kukoricás. De azt hiszed, látott belőle valamit az a habókos vénember? Hogy látott volna! Aludt a lelkem, mintha azért fizetnék. Pedig egy egész rudlira való őz motozott körötte, s még az ős öreg kan is kioldalgott a kukoricás szélére. No de tehették, mert a vénember alig tette le az ülepét a deszkára, már aludt is. Szembe vele a Luka túlpartján a kis Szemán gyerek bezzeg egész éjjel várta, hogy valami puskavégre való arra kóboroljon. Hiába. Rossz hely az, én mondom. Mindössze két őz indult volna felé, ők is csak napkelte után, de erről lebeszéltem szegénykéket. Jobb hely a Szederkény mélye, mint a bogrács feneke. Így aztán a vadászat eseménytelenül telt. Alig szállt fel a harmat, a fiú indult vissza a Tiszahát felé. Az öreg épp akkor ébredt, amikor a les alá ért.
– Láttál valamit Mihály bátyám?
– Én ugyan semmit, hiába meresztgettem a szemem egész éjjel…
Meresztgetted te a hajad szálait, azokat is csak álmodban — jegyeztem meg jó hangosan, de biza meg se hallották. El voltak telve a maguk dolgával. — Menjük haza fiam, ma itt számunkra nem terem babér – vetette oda az öreg foghegyről, ahogy ereszkedett alá a rozoga létrán. – Még hozzáfűzött valamit a böglyökről, de a fiatalabb azt már nem igen halotta meg. Az utolsó szavak gyökeret vertek az elméjében, szárba szökkentek, s virágot is hoztak hamarost:
– Megfogadtam ám a tanácsodat, Mihály bátyám.
– Melyiket a sok közül?
– Hogy ne csak az asztalfióknak írjak. Beléptem a Napvilág íróklubba. Fel is raktam pár írásomat. Az egyikhez kaptam is néhány biztató szót.
– Nem lesz belőled semmi, fiam – legyintett erre az öreg. – Nem klubba kellett volna jelentkezned. Mit érsz azzal. Annyit se, mintha a kocsmába olvasnád fel a firkálmányaidat. Én pályázatról papoltam neked. Ami jól fizet. Ami hoz a konyhára ezt, azt. Ösztöndíjat legalább, vagy néhány forintocskát, esetleg hírnevet, amit aztán aprópénzre válthatsz…
– Az is lehet belőle. Van ott pályázat is. Persze nem valami pénzes dologra kell gondolni. Ahhoz nem nőttem még elég nagyra…

Csak megmérik az embert, és szólnak hozzá. A magam fajta kezdőnek ilyen pályázat való. De ez sem egyszerű, mert adott szóra kell írni valamit.

Erre az öreg megállt, megigazgatta a puskáját, ránézett az öccsére és elnevette magát. – Adott szóra? Hol itt a nehézség. Anna mondotta volt, hogy a minap a Duna-Tisza csatornáról írtál tanulmányt. Ott is csak egy szó köré kellett formáznod a gondolataidat. – aztán rántott még egyet a puskaszíjon, s indult tovább ki az útra, a fiú elgondolkodva követte. Lassan bandukoltak a kukoricás mellett, én meg ott repdestem köröttük a gyalogakác sövény fedezékében, hogy jól halljam őket. A fiatalabb, mintha megkukult volna. Már azon voltam, rárikkantok, amikor összeszedte magát.

– Itt van például az ernyő. Most gondold csak meg, mit írhat az ember egy ernyőről?
– Ami azt illeti – nézett fel a napra az öreg Mihály – egy napernyő nem ártana ilyen dög melegben. De még jobb lenne, ha lejönne Jóska, oszt betúrná végre a zúgót, s akkor egész a les alá állhatnánk a Bimbóval. Fene azt a kocsit, hogy nem bírja átugrani az árkot…
– A napernyő nem jó. Az már nem az a szó.
– Ugyan! Ne kukacoskodj! Az ernyő, az ernyő. Nem olyan nagy "vasziszdasz" írni róla. Ja jól emlékszem, Mikszáth egy egész regényre valót összeszedett az apropóján.
– Az meg esernyő volt, de amúgy sem nyúlhatom le. Plágium lenne. Aztán meg…

Beleolvastam mások műveibe. Valaki egy régi módi ernyővel sétáló fiúról írt. Szép volt. Arra gondoltam, én soha nem tudnék olyan jól írni…
– Kicsinyhitű vagy, mint apád…
– Apát ne keverjük ide. Hasonló helyzetben másnak sem lett volna több hite. Különben is most az ernyőről van szó. Az ernyőről, egy szóról, mellyel nem lehet mit kezdeni, ha csak nem Mikszáth Kálmánnak hívják az embert, s amely köré olyan szép játékos történetet kerített Kalina. S az én kissé kopott szavaimnak vele kellene versenyezniük.
– Kalina? Sose hallottam ezt a nevet.
– Ő is ír a klubba. Egyébként Juditnak hívják…
– Akkor mért nem azt mondod?
– Mert amikor ír, akkor Kalina. Nekem is van álnevem. Licaj Vuv. Így jelentkezem be.
– A fene sem érti ezt a világot. Ha valakinek ilyen szép nevet adott a keresztapja: Tibor, miért szégyelli. Ez a Vuv, vagy mi a szösz, semmit nem mond…
– A név nem számít. Az íróknál egyébként is divat az ilyesmi. Még a legnagyobbakkal is előfordulhat. Ott van Rejtő Jenő. P Howard néven írt…
– Ő nem épp a legnagyobb…
– Én odasorolom. Kevés művet olvastam, amely olyan szívbemarkolóan, mégis szelíd szeretettel szólt az emberi természet kettősségéről, az emberben tanyázó fenevadról, mint a Csontbrigád. Meg aztán a kávéházi jelenetei. Beavatják az olvasót a ponyvaírás kulisszatitkaiba. Mindig is szerettem azokat, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy kifigurázzák magukat. Bár e téren Cyrano a főpéldakép. „Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el” — s szavainak vívótudománya ad nyomatékot. Ráadásul egy halálos párbaj közben…

legalábbis a filmen…

Mire idáig jutottak, elfogyott mellettük a sövény, s nekem odébb kellett repülni. Nem mintha féltem volna tőlük. Nem, dehogy. Csak a békesség okán. Elébük vágtam a Zúgó mellé, ahol a kiserdő rejtekéből hallgattam tovább a beszédet…

– Nomen est omen. Ez a címe és arra épít, hogy az Ernő összecseng az ernyővel. Nekem ilyesmi soha eszembe sem jutna…
– Ez a baj veletek, fiam. Túl sok értelem szorult belétek, így aztán mindent addig bonyolítotok, amíg teljesen el nem vesztek benne. Lassan félórája másról sem beszélsz itt nekem, csak erről az ernyő-Ernőről, akiből a mutatványos nagybácsi valódi ernyőt fabrikált. Közben panaszkodsz, hogy ilyesmi nem kerülhet ki a tollad alól. Na és! Hallgass Anna nénédre. Amit délelőtt olvasol, délután írd meg!
– Azt nem lehet…
– Nem, ha ügyetlenül fogsz hozzá, de igen, ha ügyesen csavarod a szót, amúgy jogász módra. Hát nem ezért taníttattunk? Leírhatnád ezt a beszélgetést. Hanem ha megteszed, a nevem változtasd Mihályra. Nem mintha szégyelleném a sajátom, de ha felismerne téged valaki a faluból, csak jobban esne, ha a komámon nevetnének, s nem rajtam.
– Nem lenne tisztességes megírnom. Nem dolgoztam meg azért az ötletért, de hála Istennek, nem is fenyeget már ez a veszély. A szó minden hónapban változik…
– Most nem ernyő?
– Nem bizony.
– Akkor mi a fészkes fene?
– Füge…