(Egy kislány naplójából)
Bede-puszta, 1946. augusztus 17. szombat. – Ebéd után egy könyv társaságában kivonultam a rétre, olvasni és napozni. Kellemes helyet találtam, körülvéve magas bokrokkal. Alattam puha pázsit, sok virág köröskörül – és csend. Hanyattfeküdtem, szemem félig lehunyva néztem a bokrok fölött a világoskék égen gomolygó fehér felhőket, és hallgattam a madarak dalát.
Olyan jó így pihenni, semmire sem gondolni. Semmire? Oh dehogy, szó sincs róla! Ábrándozni! Eszembe jutott és százszor ismételtem magamban, állandóan, refrénszerűen előjöttek gondolataimban azok a szavak:
„Ha valakit szeretünk, igazán szeretünk, arra mindig gondolnunk is kell, annak gondolatai, ügyei, problémái a miénk. Orcája elkísér bennünket mindenhová. Éjjel és nappal tudatunkban hordozzuk annak valóságát, talán álmatlan éjszakák vívódásaiban is. Szóval: Nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle…”
Ezt nekem mondta, tudom. Igen. Csak én nem mondhattam, hogy értem. Ő mégis tudta, érezte. Milyen szép mindez, egyben fájdalmas. Lelkünkkel szeretjük, igazán szeretjük egymást. De ezzel az érzéssel nem szabad foglalkozni. Úgy van, ahogyan ő elsuttogta: Szóval: „… nem tudunk, és nem is akarunk szabadulni tőle”.
Estefelé kisétáltam az erdőbe naplementét nézni. Olyan szép, oly csodálatosan szép a tanyai est. A fák közül látni a sötétnarancsszínű napkorongot, ahogy lassan halad, megy lefelé a láthatáron. Először egészben látszik, mindig lejjebb, lejjebb ér, már csak a fele van meg, majd alig egy vékony ív látszik, – most pedig hirtelen eltűnik egészen, csak a felhők emlékeztetnek rá, amint tűzpiros színben kergetőznek fölötte…
Szép volt az alkonyat. Ott ültem a fűben, fejemet egy fának támasztva, némán, mint akit megigéztek. Néztem a csodát. Láttam a csodát. Aztán – a mámorból fölébredve – továbbsétáltam, emlékembe idézve Őt. Behunyt szemmel magam elé parancsolva arcát: „… orcája elkísér bennünket mindenhová…” Megjelent előttem, de csak elmosódottan. De én erősen, élethűen akartam látni! Talán kétszer sikerült, de csak egy-egy pillanatra. Azért van így, mert mindig oldalt ültem mellette, nem akartam felnézni rá, mert féltem, attól féltem, ami úgyis bekövetkezett…
Később hazafelé indultam, közben dúdolva hozzá szállt a dalom. „Mért hideg a lelked forró nyári este, mért bolyong a lelkem, lelkedet keresve… Könnyeim utánad miért is peregnek? Ilyen bánatosan, ilyen halálosan, miért is szeretlek?” Úgy éreztem, mintha ezt a slágert nekem, egyedül csak nekem írták volna.
Kedves volt a mai csendes este, – fölöttem a csillagos ég… Egyszerű, romlatlan, tanyai est.
Augusztus 20-án találkoztunk. Látni akartam Őt, arcvonásait örökre magamba zárni.
Amikor búcsúzásul kezet fogtunk, mindkettőnké remegett, még egyszer szemébe néztem, s találkozott a tekintetünk. Láttam, Ő is nagyon szomorú. Bánatos arcát örökre szívembe zártam.
14 hozzászólás
Szép. Láttam magam előtt a naplementét…. Gratulálok!
Kedves Marika!
Akkor is nagyon szép volt az a naplemente, de általában nagyon szeretem nézni, most is a folyosónkról gyönyörű naplementéknek lehetünk tanúi. Szeretem a természetet.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Barátsággal: Kata
Nagyon szép történet! 🙂
Kedves Tamás!
Igen, szép, és fájó visszaemlékezés, mert igaz történet.
Köszönöm, hogy meglátogattál.
Kedves Kata! Szívből gratulálok!
Nagyon szép történet, s ahogy leírtad, olyan lágyság, olyan tiszta érzelem sugárzott szavaidból, hogy valóban minden látható volt.
Szép! Mégha szomorú is!
Kedves S!
Igaz, szomorú történet, mégis szívesen gondolok vissza arra a szép időre.
Köszönöm, hogy meglátogattál és elmondtad véleményedet rövid történetemről.
Elkísér bennünket mindenhová, hisz akit igazán szeretünk, bennünk él, bárhol van a földön…vagy már nem…a fájdalmat az idő megszelídíti. Ezt érzem az írásodon is…fájdalom, ami még előjön, de nem olyan kínzó már…
Ez egy nagyon régi történet, s ma már nem olyan fájó, inkább egy szép románcként maradt meg emlékezetemben. Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata
Igen azt hiszem mindenkinek van egy gyönyörű naplementéje a szíve mélyén.
A távolból meg csak szépül és csak szépül. De azt hiszem leírni és még gyönyörübbé tenni az az igazi szépség.
Gratulálok Elizavetta
Kedves Elzavetta!
Köszönöm kedves szavaidat és azt, hogy elolvastad a rövid történetemet. Jól láttad a lényegét. Igen, csak tovább szépülnek az emlékeik.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nagyon közelről érintett írásod, maga a történet is, a képeid pedig lenyűgöztek. Jólesett a napi munka után Téged olvasni. Bevallom, időnként bóklászom régi írások között, keresem azt ami közel áll hozzám. Most is sikerült megtalálnom, Nálad. Köszönöm!
Szeretettel: pipacs
Kedves Pipacs!
Kedves, dicsérő szavaid köszöm, jól estek, s megtisztelve érzem magam, tekintve a Te kiváló érzékedet az alkotásodhoz.
Köszönöm, hogy nálam jártál
szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Erről a szívmelengetően megírt, ábrándozós vallomásodról egy Máté Péter dalszöveg jutott az eszembe.
"Az első szerelem olyan, mint egy álmodás,
Az első szerelem legfeljebb egy kézfogás,
Az első szerelem mégis szebb a többinél,
Az első szerelem mindhalálig elkísér…"
Azt hiszem ez az alkonyatban ábrándozó kislány is az első szerelem idejét élte… 🙂
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy megtiszteltél jelenléteddel. Számomra öröm és megtisztelő az elismerésed. Köszönöm, hogy meglátogattál és a Máté Péter dalszövegét is.
Szeretettel: Kata