5. Az első emberpár gyermekei
Ádám és Éva gondtalan boldogságban élt paradicsomi körülmények között. Ahogy szerelmük szorosabb lett, Éva különös dolgot figyelt meg szervezetében. Szerelmük gyümölcsöt érlelt, amely kilenc hónap múlva világra jött. Megszületett elsőszülött fiuk, akit Káinnak neveztek el.
Az idők kezdetén az emberek még sokáig éltek. Ádámnak és Évának hosszú életük alatt több gyermekük született. Elsőszülött Káin, második Ábel, és a harmadik szülött is fiú volt: Sét. Ádám 130 éves elmúlt már, mikor utóbbi gyermekük született.
KISFIUK SZÜLETÉSE után Ádám elhatározta, hogy kunyhót épít, ami megvédi őt az időjárás változásaitól. Az erdő fáiból egyenletes darabokat faragott, azokat vastag háncsokkal kötözte össze, a tetejére ágakat, arra a hatalmas levelű növényekből tetőt készített, majd ringó bölcsőt ácsolt neki, amit puha levelekkel béleltek ki.
Nem győzték csodálni a pici emberpalántát, szeretettel vették körül; dédelgették, becézték. Éva nézte, amint a csöppség kebleiből mohón szívja az anyatejet, amitől szépen gyarapodott. Igaz, sokszor okozott fájdalmat telhetetlenségével. Telt-múlt az idő, a kicsi ember elindult, nemsokára egyedül lépkedett kunyhójuk körül, de nagyon kellett rá vigyázni, mert kárt tett a természetben. Amerre járt: letépdeste a virágokat, összetaposta a bogarakat, a kisebb állatokat nyakuknál fogva emelgette. A kismacskát, amely nemrég’ jött a világra, farkánál fogva huzigálta, s megforgatta a feje körül, Éva alig bírta kiszabadítani a kezei közül a szenvedő állatot. Akkor meg toporzékolt mérgében, hogy játékában megzavarták. Szomorúan nézte rémtetteit, nem tetszett neki. Mi lesz belőle, ha csak rongál, és nem tud vigyázni az apró lényekre és növényekre? Aggódni kezdett kisfia jövőjéért.
NEMSOKÁRA úgy érezte, testében ismét megfogant egy ember. Eljött az ideje, s megszülte második gyermekét, Ábelt, akinek a tulajdonságai hamar különböztek attól, amit első fiánál tapasztalt. Ábel kedves volt, már szoptatás közben édesen mosolygott rá, apró kezecskéjével simogatta anyja kebleit. Nemsokára gőgicsélni kezdett. Éva örült neki, hogy ilyen békés természetű lett az ő kicsikéje.
Teltek a hónapok, járkálni kezdett. A két fiúnak annyira más volt a természete, mintha nem is testvérek lennének. Ábel csendben üldögélt a fűben, elnézte a virágokat, kacagva kergette a színes pillangókat, követte a kis állatokat, s nagyon tetszett neki, ha valamelyiket sikerült elérnie, hogy megsimogassa. Ádám és Éva szeretettel nézte kedves játékait.
Káin viszont egyre nagyobb irigységgel figyelte öccsét. Úgy érezte, háttérbe szorul miatta, mert szülei folyton csak őt kényeztetik. Igyekezett megbosszulni. Ha csak tehette, játék közben apró kavicsokkal dobálta, mire testvére fájdalmasan elsírta magát. Ekkor anyja Ábel sebeit megtisztogatta, vigasztalta, szöszke fejét simogatta. Közben megdorgálta Káint. Figyelmeztette, hogy bűnt követ el, ha testvérének fájdalmat okoz. Kérte: ne tegye többé, szeretniük kell egymást. Káin dacosan félrehúzódott, s úgy mondta anyjának: – Én vagyok az idősebb, miért nem engem szerettek jobban, mint azt a kis vakarcsot! – közben mutatóujjával gyűlölködve bökött Ábel felé.
Éva arca elborult: – Most már elég! Megtiltom, hogy gorombáskodj öcséddel. Lássatok munkához, ki kell gyomlálni ezt az ágyást, tele van gyommal. De egy hangos szót sem akarok hallani!
Ezzel otthagyta őket a kertben, ment a dolgára.
Alig fordult el, Káin megcsipkedte Ábelt. – Hiába szeretnek téged jobban, én idősebb és erősebb vagyok nálad, megbosszulom a sérelmeket, és nyelvet nyújtott Ábelre.
– Tudom – felelte öccse csöndesen. De kérlek, ne haragudj rám, mert én szeretlek téged és nem értem, miért bántasz mindig.
– Te csak ne szeress, nem tartok rá igényt – bosszankodott Káin testvére szelíd viselkedésén.
ABBAN az időben még ruhátlanul járkáltak az Édenben. Eszükbe se jutott, hogy valamit magukra öltsenek. Azonban nemsokára el kellett rajta gondolkodni, hogy valamivel eltakarják meztelenségüket.
Történt egy alkalommal, hogy a gyerekek a kertben játszottak. Arra haladt apjuk, mikor Káin érdeklődött különböző emberi testrészek iránt. – Apám, miért van az, hogy nekem, Ábelnek, és Neked is másféle a tested, mint anyánknak. Neki miért nincs fütyije?
A gyerekek már ilyenek, figyelnek, s mindent megjegyeznek. A kérdésen bizony elgondolkodott Ádám, de azért elmondta, hogy a női és a férfi test között bizony van némi különbség.
Mikor a szülők magukban voltak, megbeszélték a történteket. Évának jutott eszébe, hogy valamit magukra kell aggatniuk. Ádámot arra kérte, hogy a lián-bokor hosszú ágaiból készítsen vékony szálakat, abból össze tud tákolni (varrni) valamilyen ruhadarabot, ami legalább az alsó testrészüket elfedi.
Másnap Ádám a fügefa bokorról, majd a nagy fákat befutó liánról gyűjtött indákat, elhozta és átadta Évának. De nemcsak ezt, hanem jó kemény ágból tűt is faragott, utána a közeli kukoricásból lehántolt halom csuhét is elhozta neki. Ha a csuhét és a fügeleveleket egymás mellett összekötözik, a szálakkal és tű segítségével összeöltik, a derekukra köthetik. Egyelőre ilyen lett a ruhájuk. A gyerekeknek nagyon tetszett az ötlet, mikor meglátták anyjukon-apjukon, körbeugrálva, azt kérték, hogy ők is felöltözhessenek.
Másnap Éva nekik egybeszabott kezeslábast készített, ami nagyon megfelelt, amikor a homokban játszottak.
Éva hamarosan más holmit is kitalált: magának egy kis otthonkát öltögetett össze, Ádámnak és a fiúknak meg trikót és boxer-alsót tákolt. Hamarosan már mind a négyen felöltözve járkáltak az Édenkert területén.
A természetes anyagokat könnyű volt tisztán tartani; Éva a patak egyik kanyarulatánál a beszennyeződött ruhákat egyszerűen többször egymás után megrázta a vízben, majd kiterítette a fűre, hamar megszáradtak a napon, s ismét magukra lehetett ölteni.
ÍGY TELTEK az évek, hamar megnőttek a gyermekek. Serdülőkorukban sok gond adódott velük. Amint kezdtek férfi-alkatot fölvenni, bizony Ádám és Éva nem lehetett együtt zavartalanul, nem akartak a gyerekek előtt szerelmeskedni. Szinte bujkálniuk kellett előlük, igaz, volt elég hely a Paradicsom-kertben.
Aztán eldőlt az is a fiúk között, hogy ki mivel akar foglalkozni felnőtt korában. Káin leginkább a veteményeskertben, és a földeken dolgozott, ezért földműves lett. Ábel szerette az állatokat, ezért ő viselte gondjukat, ezért a nyájakat legeltette. Szorgalmasan végezte dolgát, munkájának hamar kitűnt az eredménye.
Káin viszont gyakran lustálkodott; kertjét ellepte a gaz. Szülei haragját váltotta ki azzal, hogy hanyagsága többször kárt okozott a családnak. Káint pedig egyre jobban bosszantotta, hogy öccsét dicsérték szorgalmáért, őt pedig nem volt miért megdicsérni.
Forrt benne a méreg, mindig talált valamit, amivel testvérét bosszantani tudja. Ábelt nagyon bántotta bátyja igazságtalan gyűlölködése, nem értette, mégis szelíden tűrte, és nem akart veszekedést szítani, mert tudta, hogy szüleit szomorítaná vele. Ezért inkább csendben viselte Káin gorombaságait.
Káin időnként magában elismerte, hogy igazságtalan testvéréhez. Egy alkalommal megérezte, hogy ezt az Isten nem veszi tőle jó néven, s belátta, hogy helytelenül viselkedik, de megbánása nem tartott sokáig. Hiába, rossz természetén nem tudott úrrá lenni. Szigorú arccal nézte őt, de azt be kellett ismernie, hogy Ábel szorgos munkája eredményes, nyájai szaporodnak, tiszták és gondozottak, s már kezd gazdagodni. Az ő kertje és a mező elhanyagolt, tele gazzal, kertjében a gyümölcsfák férges termést hoznak. Persze, nem erőltette meg magát, többet pihent, mint dolgozott. Ismételten csak öccsét figyelte gyűlölettel telt szívvel.
EGY NAPON elhatározásra jutott. Nem tűri tovább. Úgy érezte, vele szemben igazságtalan az élet, s mindennek Ábel az okozója.
Amikor szülei távol voltak, így szólt öccséhez: – Gyere, menjünk ki a mezőre! – Ábel nem tudta mire vélni, mit akar neki mutatni a testvére, kérdezés nélkül követte. Amikor kiértek, minden szó nélkül rátámadt, Ábel ijedten maga elé tartotta kezeit, ránézett bátyjára és kérte: – Ne bánts engem! Tudod, hogy, ha arra kérsz, segítek, és a te munkád is olyan lesz, mint az enyém, szüleink téged is dicsérnek majd.
Káin eltorzult arccal, haragosan tekintett rá. – Nem kérek a segítségedből. Gyűlöllek, és nem tudok úgy élni, hogy nap-nap után lássalak. Ezzel felemelte öklét, hogy lesújtson rá. Ábel arca elé kapta kezét, hogy védekezzen, de testvére erősebb testalkatú volt nála, s a haragja még fokozta erejét.
Ábel szomorúan nézett rá: – Bátyám! Ne tedd, bűnt követsz el, és Isten haragjával sújt le rád, ha megteszed. Hiába próbálta magát védeni, Káin nem hallgatott rá, csak ütlegelte könyörtelenül.
– Előbb én sújtalak agyon, szólt rá, aztán földre lökte testvérét, s egy nagy kővel bezúzta a fejét. Ábel azonnal elterült a földön, s kilehelte lelkét…
Amint meglátta, hogy öccse élettelenül fekszik, arca betörve, és vérpatak folyik belőle, rémülten nézett tettére. Földre rogyott ijedtében, eltakarta arcát. Mindhiába, megtette, s már ezen nem változtathat. Sokáig ült magába roskadva, aztán amikor kinyitotta szemét, a látványtól még jobban megrettent.
Nemsokára felfigyelt, és meghallotta az Úr hangját: „Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére felkiált hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, amely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.” (Mózes I. Könyve: Káin és Ábel, 4.) Tudd meg, hogy hontalan leszel, és bármerre jársz, bujdosni fogsz a földön…
Ezeket hallva, Káin lerogyott a földre, kezébe temetve orcáját. Mit tettem? Miért nem tudtam uralkodni magamon? Lehajtott fővel, elkeseredve elindult hát kelet felé a sötétben, bujkálva, hogy senki meg ne lássa.
AMIKOR esteledett, Ádám és Éva hiába várta két gyermekét vacsorára. Elindult Ádám, hogy megkeresse őket, hol maradnak ilyen sokáig. Mikor nagysokára meglátta a földön vérében holt kedves fiát, összeroskadt. – Istenem! Miért hoztad rám ezt a szenvedést? Kedves gyermekem nincs többé. És hol van Káin? Eszébe jutott Isten intelme: mert vétett parancsa ellen, ezért szenvedniük kell a földön… És íme – beteljesedett.
Hazaérve, zokogva mondta el Évának a rémtettet. Egész éjjel sírtak, jajveszékeltek, siratták elvesztett gyermekeiket. Káint, aki képes volt meggyilkolni testvérét, s ezért elbujdosott, és Ábelt, aki jobb sorsot érdemelt volna, mégis így kellett elveszteni fiatal életét. A legelőn temették el, fákkal körülvett tisztáson, ahol a báránykái legelnek. Szülei szomorúan nézték, hogy a kis állatok mindig ott pihennek meg sírhantja körül.
6. És beteljesedett az Úr szava
Nehéz sorsa Káint végigkísérte, amíg pergett élete, mindig az Úr hangja csengett a fülébe: bujdosni fogsz a földön! Bujkálnia kellett az emberek elől, mert szégyellte magát, arra gondolt, hogy rémtette orcájára van írva. Visszatérni sem mert szüleihez, hogy bocsánatukat kérje.
Amikor Káin örökre elhagyta otthonát, kelet felé vándorolt. Talált egy csendes kis települést, annak végén egy elhagyott kunyhóban húzódott meg. Gondolta, itt senki nem fogja keresni, ő sem óhajtott az emberekkel kapcsolatot létesíteni. Nehezen boldogult az idegen környezetben, sokat kellett fáradoznia, hogy a mindennapi betevő falatját előteremtse. Fájó szívvel gondolt vissza otthonára, ahol mindene megvolt az Édenkertben, és szüleit is sajnálta. Már százszor megbánta, amiért nem tudott magán uralkodni, – az idegen környezetben próbált másként élni. Senki sem tudhatta, mit tett, honnan jött, ő mégis úgy érezte, orcájára van írva kegyetlen cselekedete.
Évek teltek el, amíg megismerkedett egy hajadonnal, aki néha kunyhója előtti ösvényen ment a földjére dolgozni. Egyszer megszólította, és megkérdezte tőle: – Hol laksz, talán árva vagy, mivel mindig egyedül látlak?
– Valóban árva vagyok, senkim sincs, szüleim már nem élnek, testvérem nem született.
Káin többszöri találkozás után megkérdezte tőle: – Nem akarsz velem élni? – én is egyedül vagyok, senkim sincs a világon.
Többszöri találkozás után megkedvelték egymást. Káin segített a lánynak a kertjét művelni. Elhatározta, hogy feleségül kéri. Családot alapítottak. Csendben éltek, leginkább szomorúságban. Sokat változott, hirtelen haragja kissé megszelídült, egymást becsülték, s ahogy teltek az évek, egyre jobban szaporodott a család, a gyermekek növekedtek, majd házasodtak.
Amikor leszármazottai már oly sokan voltak, hogy nem fértek el kisebb helyen, nehéz munkával várost alapítottak.
A negyedik leszármazottja, Lámekh utódja két asszonyt vett feleségül. Ezek egyikének ivadékai lettek a sátorlakók, míg a másiké a barompásztorok. A két asszony közül az egyik ág leszármazottai a zenészek (lantosok és síposok), másiké pedig réz- és vasszerszám kovácsolóként, nehéz fizikai munkával keresték meg mindennapi kenyerüket.
Utódai közül többen ugyanúgy nem tudtak magukon uralkodni, mint ő fiatal korában, mivel a hirtelen harag, a gonoszság és bűn öröklődik apáról-fiúra. Egyik leszármazottja mondja: „halljátok beszédem: embert öltem, mert megsebzett; egy ifjat öltem, mert megütött.” (Mózes I. Könyve: Káin nemzetsége 4/23)
1 hozzászólás
Most látom, hogy ezt a részt nem olvasták el, lehet, hogy amikor föltettem, akkor is téli hideg volt, talán az okozta. Szeretettel várok mindenkit, aki a többi részt olvasta, őket is.
Kata