Adás-vétel

Ültem és vártam. Már minden be volt készítve. A kisteherautót járni hagytam, nehogy az utolsó pillanatban csődöt mondjon. Csak az a fránya telefon megcsörrenne. Éreztem nincs több lehetőségem, most, vagy soha. Válaszút előtt álltam és döntöttem, jöjjön aminek jönni kell.
Fogalmam sincs hány percet rostokoltam a fotelban mire végre megszólalt a telefon. A víz azonnal elöntötte a homlokomat, remegni kezdtem mint a kocsonya. Felvettem. Makogtam valamit, de értelmes szó nem jött ki a torkomon. A hang türelmesen várt, majd halálos nyugalommal csak ennyit mondott:
-Egyedül jöjjön, ahogy kiér a városból én követni fogom. Ne próbáljon átverni, nincs semmi esélye. Ahogy eléri a tizenkettes kilométert, jobbra hajtson le a földútra. Hamarosan egy hídhoz ér. Hajtson rá, és a közepén álljon meg.
-Kissé már megnyugodva kérdeztem rá: -Miért fontos önnek az életem? Nem gondolta meg magát?
A válasz rövid volt:- Nem, tegye amit mondok. -ezzel a telefon elhallgatott
Beültem az autóba és indultam. Szerencsére ilyenkor éjfél körül elég gyér a forgalom. Elhagytam a várost, sehol egy autó. Kezdtem kételkedni a szavaiban. A reflektor fénye bevilágította az út szélét. Lassítottam, megpillantottam a bekötőutat. A tükörben egy autó fénye villant a szemembe. Ő lesz az, gondoltam. Igazam volt. Befordult és tisztes távolból követett. Ráhajtottam a hídra és a közepén megálltam. A másik kocsi is megállt a híd elején.
Hátra mentem és vártam mi következik. Az emberem szintén kiszállt, de meghúzódott a kisbusz mögött, az arcát nem láthattam.
Hé, Maga!-kiálltott felém -Ezek szerint nincs szükség az életére, most ideadja nekem!
Így van, elveheti-válaszoltam és a ládát lerángattam az út közepére. Tessék, jöjjön érte és utalhatja a pénzt a megadott számlára.
Lassan elindult felém, miközben a ládából erős dobolás hallatszott ki. Nyugtatólag ráütöttem a ládára, majd szinte csak magamba motyogtam el:- Nyugi „Életem”, már nem tart soká, az adás-vétel megtörtént!