A lusta szél lassan löki egymás felé a két hajót. Mindkettőt feszül csend és savanyú verejtékszag hatja át. Az egyiken fekete zászló leng közepén fehér koponya és az elmaradhatatlan lábszárcsontok. A másik az Egyesült Nemzetek Gárdájának jelvényét viseli. A kalózok harminc ágyús fregattja félárbocra eresztve várja a hatvan ágyús, mély merülésű Henrietta Királynét. A rettegett Joshua kapitány csak abban bízhat, hogy a szél kitart és sikerül úgy kormányoznia szeretett hajóját, hogy az minél kevesebb sérülést kapjon, viszont annál többet okozzon. A közeli Warenfok – sziget zátonyai habosra keverik a sós vizet, megannyi különleges élőlény, színpompás hal, keménypáncélos rák, és sok ragadozó élőhelye ez. Az égről szürke sirályok kíváncsi tekintete követi a lassan kibontakozó eseményeket, míg a tisztek távcsövükkel kémlelik az ellenség hajóját. A legénység az orrában érzi már az éget hús, és az édes vér szagát.
– Kapitány, az alsó ágyuk víz alatt vannak.
– Köszönöm hadnagy, tudok róla. Orrvitorlákat bevonni, mindenki az ágyukhoz!
– Igenis Kapitány! Orrvitorlákat bevonni, mindenki az ágyukhoz!
A matrózok fürgén ugranak. Az ügyesebbek a feszes vitorlát engedik le, a többiek az ágyuk mellet rendezik soraikat.
– Kilencven fokkal balra, jobb oldal teljes sortűz!
A hajó lustán fordulni kezd, majd tűz alá veszi a hátulról védtelen Csendes Boszorkányt. A láncos ágyúgolyók hatalmas darabokat szakítanak le a vitorlázatból, forgáccsá zúzzák a rudazatot.
– Találatot kaptunk Joshua kapitány.
– Látom eszementek, roncsokat a vízbe! Fordulás balra, tűz, és gyorsan, amíg nem töltenek újra!
Vészt jósló sötét árnyék kúszik végig a tenger fenekén. Az olykor vidám, játékos halak és más korall-akók riadtan menekülnek búvóhelyükre. A zátony rettegett vadásza elhagyta rejtekét, hogy csillapítsa kínzó éhségét. Csápjaival a víz minden rezdülését érzékeli. Ősei a mély tengerek felfedezetlen világát lakják. Az óvatlan kis élőlényeket úgy lapátolja magába, mint kisgyerek a cukrot. Egy hatalmas muréna lustán figyeli a polip mozgását. Vesztére. A nyolckarú szörnyeteg megcélozza az óriás halat, és sebes támadásba kezd.
A szedett-vedett társaság csak kapkodások, és felesleges ütközések árán tudja teljesíteni Joshua kapitány parancsait. A nyílt ütközetek eddig még sosem ígértek sok zsákmányt a kalózoknak. Jobban sze-retik az éjszaka leple alatt a part menti falvakat, vagy a lehorgonyzott hadihajókat megtámadni. Túl tiszta az idő, túl sok az ellenség ágyúja, sokkal több az esélyük. Persze meglóghattak volna a lassú és nehéz hajó elől, de későn vették észre, a sziget mögül felbukkan veszedelmet.
– Töltsétek újra az ágyukat! – a parancs elhangzásával egyidőben több találat is éri a Henrietta Királynét, de fele akkora kárt sem okoznak, mint amilyet az ő lövéseik. – Ha kész a töltés akkor tűz! – ordítja túl a csata zaját a kapitány. – sebesülteket a hajófenékre.
Mindenki tudja mi a dolga, mielőtt még elhangzana a parancs.
– Tűz!
Újabb találatok söpörnek végi a kalózhajó fedélzetén. Fájdalomüvöltések, és lőporszag terjeng mindenfelé. A gyávábbak a tengerbe ugrálnak és a part felé úsznak. Nem bíznak a kapitányukban, már előre látják, hogy a csata elveszett.
– Megcsáklyázzuk a hajót Kapitány?
– Ugyan, minek? Süllyesszük csak el, ezekre a patkányokra úgyis kivégzés várna, nekünk meg nincse-nek feleslegeink, hogy hazáig etessük őket. Aki eltalálja a lőpor készletüket, az dupla adag rumot kap, és tíz aranya üti a markát!
A bejelentést hatalmas ováció követi. A legénység erejét megduplázza az ígért nyeremény. Egymás után sülnek el az ágyuk, a Csendes Boszorkány szinte védtelen az újabb sortüzek ellen, a viszonzására pedig teljesen képtelen.
A zátony két ragadozója egymásnak esik. A tengerfenék puha iszapját felkavarják maguk körül, a víz teljesen elhomályosul miközben a két rivális ragadozó egymással küzd. A polip nyolc csápjával körül öleli a murénát, és szorításával próbálja az erős halat harcképtelenné tenni. A muréna mérgező, éles harapásaival támadja az oktopusz csápjait, csúszós angolnaszerű testét a polip csak nagy nehézségek árán tudja leszorítani, tapadókorongjait a pikkelyek nélküli bőrre tapasztja, elzárja a kopoltyúnyíláso-kat, és mintha ez nem is lenne elég, fekete tinta felhőt lövell ki magából, hogy a tájékozódását is telje-sen megbénítsa. A gigászok hosszú perceken átharcolnak egymással.
Rod Peterson aki tizenöt éves kora óta szolgál a flottánál matrózként, már sokszor kiérdemelte volna az előléptetést, csak hát a viselkedésében volt némi kivetni való. Társai szerették őt, annak ellenére, hogy ha ivott elég verekedős kedve támadt. Hallgattak rá. A tisztek ezért gyakran kérték az ő segítsé-gét, és néha a tanácsait is elfogadták. Talán emiatt, talán csak a szerencse, vagy a véletlen, de a Henrietta királynén sosem volt lázadás. Az ilyen hatvanágyús hajókon általában minden cső mellé négy em-ber jut. Kettő kell a töltéséhez, és három, vagy négy a célzáshoz, vagyis az ágyú megmozdításához. Rod a tapasztalatainak köszönhetően remekül célzott és ezt bizonyítandó a Csendes Boszorkányt hatalmas robbanás sorozat rázta meg. A fedélzete lángokban áll és a leszakadt fadarabokat a légnyomás még a Henrietta fedélzetére is áthajítja. A Rod körül állók hatalmas ujjongásban törnek ki. Tudják a nyereményből nekik is jut, és bár nem kimondottan ezért szolgálnak matrózként, nem vetik meg a jó rumot.
– Horgonyt le! – adjak ki a parancsot Frederik Willhelm Kapitány -A süllyedő hajók látványával csak a szárazdokkból kifutó hajók látványa vetekedhet.
– Egy újabb semmirekellőtől szabadítottuk meg népünket, Kapitány.
– Igen hadnagy, így van ez rendjén. Takaríttassa el a roncsokat a fedélzetről, aztán rendeljen el pihe-nőt, de ne felejtsen el őrséget állítani, még az a csürhe képes és éjszaka bosszút áll a vezérük halálán.
– Igenis Kapitány. Bár nem hiszem, hogy megmernék ezt kockáztatni, vezető nélkül, de biztos ami biztos felállítatom az őrséget.
Több csápját is elveszítette a nagy harcban, de győzött. Sebaj, majd nő helyette másik. Megérte a veszteséget. Egy riválissal kevesebb, és az éhségét is csillapította. Lassan úszik vissza rejtekhelye felé. A kisebb élősködők már ellepik a csata színhelyét, és a maradékok elpusztításába kezdenek, mire a zá-tonytól nem is olyan távoli, de annál régebbi hajóroncshoz, és annak kagylókkal és korallokkal ellepet sötéten ásítozó ágyújához ér. Születése óta használja ezt a remek búvóhelyet, bár lehet, hogy ideje lenne már egy nagyobbra cserélni. Pedig milyen jó, amikor a kíváncsiskodó kishalakat csak úgy, egy gyors mozdulattal beránthatja magához, és nem kell hajszolni őket, sem harcolni értük.