Álmos mese – egy kis 7 hónaposnak

Mindenki nagy gondban volt Eszti baldachinos ágyacskája körül.
Először is az álommanók: tanácstalanul kuporogtak a rács tetején, mind az öten. Már mindent megpróbáltak: elénekelték a legszebb altatódalaikat, és telis-tele hintették Esztike szemét álomporral, még a fülébe is jutott bőven.
Aztán Uhu Mamáék, a falra festett bagolycsalád: ők is hiába igyekeztek a legvarázslatosabb mesékkel megnyugtatni Esztit. Így még nem jártak…
Még a kis oroszlánok is fáradtan forogtak az ágyacska felett az agyonhallgatott dallamra, sőt, az egyik folyton nyafogott, hogy álmos.
A legnagyobb gondban persze maga Esztike volt: dörgölte a szemét, tekergette a fülecskéjét, húzgálta a haját, de nem aludt, csak nyöszörgött, hüppögött, sírdogált már órák óta.
Anyu aggódva nézte a kicsi lányt. Felnőtt volt, ezért semmit sem vett észre az álommanók és a baglyok igyekezetéből, de azt látta, hogy itt bizony baj van. Fájós fogacskára vagy pocakra gyanakodott, fájdalomcsillapítót adott és lázat mért, mesélt és énekelt, ringatott és simogatott, de minden hiába. Már majdnem sírva fakadt, és arra gondolt, hogy felhívja a doktor nénit tanácsért. Aztán eszébe jutott valami, azaz valaki! Fogta Eszti gurulós, piros telefonját, és feltárcsázta az Éjszakai Lényecskék Tudományegyetemét.
– Kit tetszik keresni? – károgta a vonalban a telefonközpontos boszi.
– Adja Szundy Manó professzor urat, legyenszíves!
Dr. Szundy Manó, a hírneves bölcsősz és alváskutató a Szundisztika Tanszék vezetője volt, és az álmatlanság szakértője. Anyu sem szeretett aludni kiskorában, így sokszor dolga akadt a bölcs, öreg manóval. Meghallgatva Eszti panaszait, Dr. Szundy hajlott hátára kanyarította kopott, barna zakóját a kincseket rejtő, hatalmas zsebekkel, fejébe nyomta hivatali hálósipkáját, és már ott is termett a babaszobában.
– Ejnye, kollégák, mi ez a lustálkodás? – mordult rá a lábukat lógató álommanókra.
– De professzor úr, mi már mindent megpróbálunk: az álomport, a ringatót, az alvós zsiráfot, a mesét… – védekeztek az álommanók.
– No, lássuk csak! – azzal Dr. Szundy sportosan odaugrott Esztike párnájára.
A kisbaba egy pillanatra meglepődve hallgatott el, aztán újra rázendített a sírásra. A professzor ekkor egy csillogó, szarukeretes pápaszemet halászott elő a zakója zsebéből. Ez volt a híres-nevezetes Mindent Látó Okuláré. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a szobában, még Anyu is.
Amint Dr. Szundy Manó az orrára biggyesztette a Mindent Látó Okulárét, már rögtön tudta, miért nem tud Esztike elaludni. Egy manó szökdécselt körülötte, mégpedig a gyerekek kedvenc játszótársa, Kíváncsi Kófic! Ő egy nappali manó volt, az álommanók szemének láthatatlan.
– Hohó, megvagy, Kófic! – kiáltott a professzor. – Mi a csodát keresel te itt, ilyenkor?
– Milyenkor? – kérdezett vissza a talpig csíkosba öltözött Kíváncsi Kófic, és belekapaszkodva az egyik kis oroszlánba, vitette magát.
– Éjszaka van, ha nem vennéd észre, buta manó! – vágta rá Dr. Szundy.
– Tényleg? – csodálkozott Kófic, és lehuppant a lepedőre. – Jól elszaladt ez nap! Különben meg nem vagyok buta! És ne zavarj, éppen játszunk Esztivel!
A professzor a sírdogáló babára nézett, aztán Kóficra.
– Szerintem már nem élvezi a játékot. Elfáradt.
– Dehogyis! – rikkantotta Kíváncsi Kófic, és átszökkent Eszti felett. – Buli vaaaaan!
– Menj haza, Kófic, hagyd aludni a babát!
– Dehogy megyek! Menj haza inkább te, unalmas vén bagoly!
A szemközti falon Uhu Mama megsuhogtatta nagy, barna szárnyait:
– Micsoda! Ócsárolni mered a baglyokat, te szemtelen? – berzenkedett. – Lehet, hogy nem látlak, de most úgy elkaplak, de úgy….!
– Ne! – Dr. Szundy egy kézmozdulattal megállította a támadni készülő baglyot. – Te Kófic, mióta vagy már talpon?
– Mit tudom én, talán reggel 6 óta! – szólt vissza a manó a válla felett. – De most játszunk és….
Kíváncsi Kófic nem fejezhette be, mert a professzor nagyra nyitotta a száját, és egy akkorát, de akkorát ásított… még a kezét sem tette a szája elé. Erre az öt álommanó is ásítozni kezdett. Kófic egyszerre azt érezte, hogy elnehezedik a keze és a lába, és hogy szinte leragadnak a szemei. Esztire nézett: a kislány két öklével dörgölte a szemecskéjét, és aztán egy óriásit ásított. Kíváncsi Kófic lezöttyent az ágyra az alvós zsiráf mellé, és ő is ásításra tátotta a száját.
A professzor újra a zsebébe nyúlt, és Kíváncsi Kófic szemébe egy maréknyi csillámló álompor hullott. A bajkeverő kis manó végignyúlt az ágyon Esztike mellett.
– Így már jó lesz… – bólintott Dr. Szundy Manó, az álmatlanság szakértője. Fogta a kiskacsás babatakarót, betakargatta vele Esztikét és Kíváncsi Kóficot.
Mindketten szuszogva, édesen aludtak.