Ami Élet…

Ami Élet, kiszámíthatatlan. Van, hogy új utakat váj, forgószél-őrülten kuszál, porrá zúz, érzésekbe tép, … s ha úgy akarja, „egyszer volt, hol nem volt” új arcban is képes ragyogni.
… és egy szűk milliőben, a családban, vághatják egymást a szavak, lehet szegénység, hideg, sírhat belül az akarat, éghet maszatos arcokon párnába fúrt kívánság temérdek nyoma, az összetartozás megsemmisíthetetlen érzése erőssé tesz.

Tudnék én így, de az ujjaimat régtől más íz feszíti, s az agyam arra ösztökél, engedjem, hogy vigyenek. Bárhogy gyűröm lefelé, nem menthet meg a jó Isten se, hogy ne azt és úgy írjam, ahogy kikívánkozik.
Mesélni szeretnék, felszabadultan. Bízom, akad majd, aki leül ide a búbos padkájára, s hagyja, hogy a valaha történtek megérintsék, míg a gondolataimat rendben betűkbe mártom. A cipőt elég csak gyorsan lelökni, oda, az asztal alá, tán a sár is megszárad, mire vége egyik-másik történetemnek.
Adok én örömmel, két kézzel a vidékről, ahol eszeledtem, ahonnan az élet utat nyitott, és ahová megújulni mindig visszatérek.

Számolatlanul hallottam az Ostoros-patak nevét, mit anyám gyerekkorában „Csattorosnak” ferdített el. Csalóka medre az elsőszülött testvér, Matyika testét édesgette magához, hogy az életben maradottak lelkét jól megfacsargathassa.
A „mesékből” tudom, apró termetű, vasgyúró csodaság volt. Mikor mamukám utána eredt, hogy elkapja a grabancát, oszt jól elverje rajta a huncutsága porát, úgy futott, hogy nem volt az az Isten, aki utolérje.
– Állsz-e meg, tee, mert magam se tudom, mit teszek, ha „megkaplak”! – záporozott nagyanyám sajátos istennyilája.
– Álljék meg maga is, akkor én se futok! – kiáltott hátravetett fejjel.
Máskor meg nagyapám katonadolgaiból merített, mikor elcsente a pacsmagot meg a szappant, hogy sima képpel haptákba vágva komolykodja: „Tizegyik Úr, alázatossan jelentem, megberetválkoztam!”
Már magam sem tudom, a szalmazsák vagy a szénaboglya tette-e jól a dolgát, de a sok gyerek közt egy újabb Matyika vitte tovább anyai nagyapám nevét. Az sem volt egy dekát sem különb a Deákné vásznánál. Szabadnak született, és így is viselte magát még jó darabig, amikor iskolapadba került.
Oda járt elemibe, a Zárda iskolába, ahová a többi nagynéném és nagybátyám, és jóval utánuk én is. Az alagsor osztálytermeiből könnyű volt meglépni a szabadságot, ha „nem jól vágott a szürke”. Bánta is ő, hogy megy az idő, unta magát, hát felült, lábait összeakasztotta és fütyürészni kezdett.
– Matyikám, nem a zsellérföldön vagy! – szólt a tanító úr még elnézően. – Ejnye, na, hát miért nem figyelsz?
– Unatkozok, oszt akkor mit tegyek? – volt az egyszerű válasz.
Úgy képzeltem, amikor anyám ideért a meséjében, hogy a tanító úr most vakarózik kicsit, és elgondolkodik, mitől unalmas az óra, de nem!
– No, fiam, mutasd csak a tenyered! – szólt mogorván, és a vonalzó után nyúlt.
Egyéb se kellett, az én ördögfia nagybátyám kettőt lépett a pad tetejéről, és uccikajjj, már kint is hempergett a gazban, ahonnan egész hazáig futott.
Izzadtságtól csapos haját mamukám ölébe fúrta, és csak annyit mondott: – Én ugyan többet nem megyek abban az iskolába!
– De miért nem, Matyikám, hát ott csak jóra tanítanak!
– Jóraa, hát ott vernek, édesanyám!
Ritka vendég volt nagyapám a tanítás műhelyében, de most fülénél fogva vitte a friss kisdiákot, hogy elszámoljon vele a tanító úrnál.
– Hát, Matyikám – fogadta a volt iskolatársból lett tanító – eleven ez a gyerek, meg neveletlen is!
– Mit tett, mondjad hát!?
– Olyan sokat nem, csak felült a padra rigónak, meg aszonta, unatkozik, azé’ biggyeszkedett oda.
– No, tanító úr, add vissza akkor a diplomádat, de gyorsan, úgyis a mi izzadságunkon szerezted, ha azt se tudod, hogy szegezd a padho’ a gyerekek hátsóját!
Mi is történt addig, míg célba nem ért, mesélem majd tovább, mert a végén főiskolát végzett híradós lett őkelméből, ahogy vágyta is.