Amikor egy ajtó kinyílik

Már egy hete lent kuksoltunk a sötét pincében. Nem mertünk kimenni még a lépcsőházba sem, mert folyton szóltak a légvédelmi szirénák. A repülők éjjel nappal bombázták a várost. Néha megrázkódtak a falak, amikor egy bomba becsapódott a közelünkben. Olyankor felsóhajtott valaki a sötétben. Talán a Szirovicza néni a negyedikről. A sóhajtásban nem volt semmi félelem. Ezért éreztem úgy, hogy összeszorul a torkom. Ilyet csak az tud, aki már leélte az élete legjavát, és minden percben eljöhet az a pillanat, amikor könyvébe fekete tintával hinti oda az utolsó szót egy szellemkéz: VÉGE.
– Anya – szólalt meg egy fátyolszerű, gyenge gyermekhang. – Mikor mehetünk haza?
– Nemsokára kicsim. Nemsokára.
– De nagyon fázom. Haza akarok menni. Nem jó itt.
– Tudom kicsim. Tudom. Nemsoká… haza… – hallatszott a sírástól elcsukló válasz.
Aztán hosszú ideig a hideg némaság szállta meg a koromsötét helyiséget. Legalább tizenöten voltunk a pincében, de ebben a percben olyan egyedül éreztem magam, mintha senki sem létezett volna rajtam kívül a világon. Ekkor egy jeges fuvallatot éreztem arcomon. Valaki elsuhant mellettem. Megnyugtató, ha látni nem is, de érezni lehet egy idegen jelenlétét. Az egyedüllét érzése úgy oldódott fel a lelkemben, mint a pezsgőtabletta egy pohár vízben. Még a sistergését is hallani véltem.
– Anya, látod? – szólalt meg újra a gyermek, végleg elűzve belőlem a félelmet a magány miatt.
– Nem látok semmit kicsim. Mit kellene látnom?
– Azt a furcsa bácsit, akinek kutya feje van.
– Nincs itt semmiféle kutyafejű bácsi. Nem kell félned.
– Egyáltalán nem félek. Kedves bácsi. Nagyon szép fehér galambja van. Nem látod?
– Ne beszélj butaságokat! Ebben a sötétben még az orrom hegyét sem…
– Teréz – mondta egy férfihang, aminek következményeképpen az asszony elhallgatott. Nem volt parancsoló, sem durva. Sőt, nagyon is gyöngéd érzelmeket árult el. Együttérzésre késztetett.
– Igen kicsim látom – szólalt meg az anya, megnyugtatva kislányát. – De mit is csinál ez a bácsi? Mesélj róla!
Úgy hiszem, hogy ekkor nyílt ki a kapu egy másik világ felé, és feltárta előttünk a titkot, ami egy kislány szívében rejtőzött.
– A bácsi a háta mögé mutat egy hatalmas ajtóra. Olyan szépen csillog ez az ajtó. Látod te is?
– Igen kicsim.
– Azt kérdezi, hogy szeretnék-e bemenni. Bemehetek anya?
– Menj csak kicsim! Menj csak! – szipogta az asszony.
– A bácsi azt mondja, csak vele mehetek be. Ő tud egyedül átvezetni az ajtó mögötti alagúton. Elengedsz a bácsival, hogy megnézzem mi van abban az alagútban? Nagyon szép lehet, ha ilyen csillogó ajtaja van!
– Igen, menj nyugodtan. Nem lesz semmi baj! – biztatta gyermekét az anya, majd alig hallhatóan suttogta a vészjósló szavakat. – Ó, istenem segíts!
– Mégsem megyünk még. Azt mondja, hogy előbb ki kell állnom egy próbát. Meg akarja mérni a bűneim súlyát. Mi az, hogy a bűneim súlya?
– Gáspár! – kiáltott kétségbeesetten az asszony.
– Ne aggódj! – szólt a férfi a kislányhoz. – Bűne csak azoknak van, akik mindig rosszul viselkednek. Te jó vagy. Egy aranyos angyal. Neked nincsenek bűneid.
– Akkor nem is tudja megmérni?
– Nem, mert ha nincsenek bűneid, akkor nincs mit megmérni.
– A szívemet akarja. Azt mondja, hogy ott lakik a bűn. Hogy lakhat a szívemben a bűn, ha nekem nincs is olyan?
– Add neki oda a szívedet! Majd… meglátja, hogy… ott nem lakik… semmiféle bűn.
– Odaadtam neki. Egy mérleget vesz elő. De furcsa. A galamb egyik tollát rakja a mérleg egyik felére, a másikra a szívemet teszi. Milyen pici szívem van! Milyen szépen tud mosolyogni ez a bácsi! Pedig kutyafeje van. Azt mondja, hogy nem talált bűnt a szívemben. Úgy volt, ahogy mondtad apa! Most már ő is tudja.
– Igen…, most már… ő is tudja.
– Elrepül a galambja. Hova repül apa? Már látom. Egy kúthoz megy. Biztos szomjas. Igaz?
– Igen kicsim, szomjas – hallatszott az anya hangja. Lágy és kedves volt ez a hang, telve annyi szomorúsággal, ami megtöltött volna egy újabb óceánt.
– Nem. Mégsem szomjas. Úszik egyet. Ó de gyönyörű! Átváltozott. Egy csodaszép hercegnő lett belőle. Felém jön a hercegnő. Nagyon szép! Adott egy puszit a homlokomra. Olyan finom puszija van neki is, mint neked anya!
– …
– Hallod anya? Olyan finom puszija van, mint neked!
– Hallom kicsim, hallom.
– A kutyafejű bácsi megfogta a kezemet. De puha keze van! És milyen meleg! Mint mikor apával sétáltunk a parkban. Pont olyan a keze, mint neked apa!
– Igen, pont olyan – mondta a férfi.
– Kinyílt az ajtó! Mennyi csillag van az alagút végén! Mennyi szép csillag! Azt mondja a bácsi, hogy el kell köszönnöm tőletek. Hogy ide most csak én mehetek be. Hogy ti csak később jöhettek utánam. De nem fogok unatkozni addig, amíg nem jöttök, mert játszhatok a csillagokkal. Megyek játszani a csillagokkal. De ne felejtsetek el később értem jönni!
– Nem felejtünk kicsim.
– De szép… Finom és meleg… Már nem fázom anya… Most már… nem is akarok haza menni… Jó itt anya… Nagyon jó… Nagyon… jó… Jó…
Csend volt. A szirénák hangját már nem lehetett hallani. Valaki fentről felnyitotta a pince ajtaját. A beszűrődő fényben mindenki a kislányt és szüleit kereste tekintetével. Nem kellett sok idő, hogy az együttérzés pillantásai egy helyre gyűljenek össze.
Láttuk, amint az apa kezében ott pihent a gyermek keze, az anya szája pedig a kislány homlokán nyugodott és ezernyi csókot lehelt rá. A szülők szemében ott csillogtak az apró csillagok, pont úgy, ahogyan a gyermek nyakában lévő ankh medalion, amikor a nap fénye megérintette.
A csendet Szirovicza néni sóhaja törte meg, és az hang, ami fentről hullott ránk.
– Vége! Emberek vége!
Tudtuk mindannyian, hogy nem emberi hang volt az, hanem írás, amit fekete tintával írtak a levegőbe. Ez zengett a fejünkben. Ma is hallom folyton folyvást, amikor rám törnek az emlékek: VÉGE! VÉGE! VÉGE!