Magas posztot töltök be az egyik nagyvállalat igazgatójaként.
Gyakran érzem magányos hegynek magam. Megközelíthetetlen magasból nézem a többieket. Tudom, hogy ez nem jó, de nehéz változtatni rajta. Lelkemben jeges bércek magasodnak, senki sem kerülhet hozzám közel. A bennem támadó nyugtalanság késztet rá, hogy útnak induljak. Az üresség, és a csend ösztökél. Igazi hegyeket akarok látni, melyek mellett én is jelentéktelen lehetek.
Most itt állok a sivár táj előtt, és merészen nekivágok az útnak. Eleinte könnyen haladok. Köröskörül szűz hó fehérlik. Szél süvít körülöttem, a jeges levegő égeti tüdőm. Lélegzetem páraként gomolyog. A hideg csontjaimba kúszik.
Izmaim ólom nehezek, fáradtság nehezedik rám. Csak a talpam alatt ropogó hó töri meg a tapintható csendet. Minden egyes kiszögellés és repedés feladásra biztat. Ám én nem mondok le tervemről, úgy érzem, muszáj elérnem a csúcsot és a megvilágosodást.
Hamarosan a megfelelő érzelmi állapotba kerülök; úgy érzem, nem csak zord bércekkel, hanem önmagammal is szembe tudok nézni. Az utolsó szakasz a legnehezebb. Minden erőmet összeszedem. Zihálva érem el célomat, és lenézek az alant elterülő vidékre.
Eláraszt a békesség. Valami megváltozik bennem, lélegzetem lassanként lecsillapodik. Megértem, nem vagyok egyedül, és a hegyek sem magányosak. Találnom kell valakit, aki olyan, mint én. Valakit, aki segíthet értékesebbé tenni az életem.
Meghajlok a hósapkás bércek felé, majd lefelé indulok.
Többé nem fogom magányos hegynek érezni magam, mert tudom, hogy ide mindig visszatérhetek.
Sas száll a hegyre
magánytól meggyötörten
fészke magas ég.
3 hozzászólás
Egy kis logikai bukfencet érzek az amúgy jól sikerült írásodban, mert szerintem az ember minél magasabbra jut, annál magányosabb. Egy elfelejtett ifjúkori veresemből szerencsére csak az utolsó versszakra emlékezem:
A harc véget ért,
Győztem szőke tért,
Állok tétován
Bősz hegyek ormán.
Köröttem sasok,
Ám magam vagyok…
De lehet, nem működünk egyformán. Gratulálok. a.
Én is érzek egy logikai bukfencet benne, de én ott, hogy az igazgatók nem ilyenek. Ahhoz hogy valaki elinduljon és el is érje a célját (és a megvilágosodást) úgy gondolom kell valami tisztaság…ami rendszerint hiányzik azokból akik elég magasra jutnak a ranglétrán. Talán átlépnek egy határon…A saját határait átlépő ember alakja viszont nekem hitelesnek tűnik.
Köszönöm a véleményeket, és talán egyet is értek, bár nem minden ember egyforma, talán lehet valaki tiszta lelkű úgy is, hogy magasra jut Arthemis, és épp ez teszi magányossá, viszont Antonius, nem feltétlenül kell egyedül maradni, azért, mert valaki a csúcson van; biztosan akadnak kivételek, akik erősítik a szabályt.