Meredten bámulta a sötét szoba plafonját. Nem tudott aludni, mert egy érzés fészkelte be magát a lelkébe. Hiába próbált tenni ellene, elhessegetni, kiradírozni az utolsó kis részletet is, nem ment. Újra és újra visszatért a kép, a tekintet, ahogyan a fia ránézett tegnap, amikor a vacsorát befejezték. Mi volt abban a tekintetben!? Szárnyalás, öröm, boldogság, vágyakozás, büszkeség, hála, köszönet de volt benne szomorúság is, mert ez a tekintet valaminek a végét jelentette. Megszűnt felé apának lenni. A két szempárból már egy férfi barátsága sugárzott felé, nem egy gyermek csodálata.
Ennyi volna? Csak egy pillanat? Nem látta volna meg a folyamatot? Már előbb észre kellett volna vennie a transzformáció magicát, ahogy fiúból férfi lett? A lelki érés láthatatlan maradt számára? Mit is mondott annak idején az ő apja?
– Látom fiam az élet férfit gyúrt belőled, most már a te életed a te felelősséged!
Ez a mondat korán elhangzott. Kilenc éves volt csupán, amikor egy hűvös őszi napon az apja arra kérte, hogy csináljon tűzifát abból a két tölgyfa rönkből, amit előző nap hozott a fuvaros. Bár igaz, hogy fiatal kora ellenére jó kondíciót tudhatott magának, a feladat mégis erőn felülinek tetszett. Nem akart a munka alól kibújni, meg aztán a kihívás bizsergető érzése is ott bujkált már tagjaiban, hogy valami nagyot kellene tenni. Hát ő tett is.
Első nap, a fejsze nyele véresre törte a kezét, és voltak pillanatok, amikor megfordult a fejében, hogy nem csinálja tovább. De valami viaskodott benne. Nem értette, hogy mi az, de tudta, hogy végig kell vinnie a dolgot ahhoz, hogy szembe merjen nézni önmagával. Amikor már annyira elfáradt, hogy kezei a fejsze súlya alatt is lerogytak az erőtlenségtől, bement a házba. Az apja nem szólt egy szót sem, és úgy tett, mint aki nem is veszi észre a sebes tenyeret. Nagy sokára kérdezte csak meg, hogy hogyan ment a munka, és hogy mennyit végzett. Ő meg csak annyit válaszolt, hogy a megmaradt dolgot holnapra hagyja. Az anyja csöndben ellátta sérült kezeit, majd megsimogatta a fejét és könnyes szemmel csókot lehelt a homlokára. Akkor érezte először, hogy valami komoly dolgot tett. Egy hétig tartott mire végzett a munkával, és ráadásul még az iskola is ott volt. Péntek este állt az apja elé, hogy elmondhassa, a munkával készen van, a fát, pedig egy rakásba rakta a műhely sarkába. Olyan büszkeség áradt ekkor belőle, amilyen csak férfiemberből áradhat. De ugyanez az erő áradt tegnap a fiából is. Ezt olvasta ki tekintetéből. Hát itt vagyok, eljutottam idáig, a saját eszemből, a saját erőmből. Hát ezért mondta az ő apja is azt, amit mondott.
De, ha az apja képes volt őbenne felfedezni az embert, ő miért nem volt képes eddig felfedezni a fiában mielőtt ez a láng fellobbant volna a szemében? Érezte, elszalasztott valamit. Soha nem állított próbatételt a fia elé, hogy felmérje annak erejét, mind testben, mind lélekben. Az ő dolga lett volna megtenni ezt, és csak most döbbent rá, hogy a fiú megtette ezt magától. Várta a leckét, de nem jött, hát egyedül gyürkőzött neki. De milyen leckét választott magának? Sokat töprenget ezen, majd a hirtelen jött fáradtság a legmélyebb álmot zúdította rá, annak legnagyobb csöndjével.
Amikor reggel kinyitotta szemét a nap már fenn ragyogott az égen, és a kékszínű sötétítőfüggönyön keresztül kékszínű nyugalmat árasztott a hálószobára. A felesége dolgozni ment, a fia az iskolába, a kislánya, akit „Hercegnőnek” becézett, pedig az oviba. Sokáig aludt. Nem szokott ennyi ideig aludni, mindig részese a reggeli sürgés-forgásnak, ami az aznapi készülődéssel jár. Na de, ha az ember a szabadnapját tölti, akkor lustálkodhat egy kicsit.
Felkelt, elintézte a reggeli teendőket. Mosakodás, kávé, reggeli, fogmosás. Azután fogott egy széket és kicsit szégyenkezve és félve, hogy kérés nélkül sérti meg fia rezidenciáját, benyitott a fiú szobájába. Bement, letett középre a széket és leült. A tegnap esti gondolatok cikáztak az agyában. Az önként kiválasztott leckét kereste.
A szoba egyik sarkában egy asztal állt, rajta egy számítógép. Szemben a fiú ágya, rendesen szépen bevetve. Az ágy fölött egy hosszú könyvespolc, mindenféle irodalommal tele, a tudományos művektől a verseskötetekig. A szobában volt még egy ruhásszekrény ajtókkal és fiókokkal, amiben a fiú a holmiját tartotta. Ezen kívül a falon képek lógtak.
Az egész olyan idegennek hatott, egy furcsa ismeretlen világnak, amiben nem tudta elhelyezni magát. Még egyszer körbetekintett a szobán, majd alaposabb vizsgálatnak vetette alá. Felkelt székéről, odament az ágyhoz. Végignézett rajta és kissé elmosolyodott, amikor észrevette, hogy a fia ugyanúgy simítja és gyűri be a lepedő széleit a matrac alá, majd teríti rá kétrét összehajtva a takarót, ahogyan azt ő szokta, amikor feleségének segít.
Meglepte az is, hogy fia könyvespolcán azoknak a szerzőknek a műveit vélte felfedezni, akikért ő is annyira rajongott. A szekrényben, pedig gondosan összehajtott ruhák sorakoztak, ugyanúgy, ahogyan az ő szekrényében is.
Ezután a képek elé lépett, hogy szemügyre vegye azoknak az emlékeknek a sorát, melyet a fia fontosnak tartott. I. hely az iskolai futóversenyen, egy oklevél a szavalóversenyről, ahol III. helyezet lett, egy osztálykép, ami a tavalyi osztálykiránduláson készült, és egy családi kép, melyen mind a négyen rajta vannak. És eszébe jutott, hogy számára is mi mindent jelentett a sport, az irodalom, a barátok és a család. Az a sok elismerés, az a sok dicséret, amit a sporton keresztül kapott, az a lelki erő, amit az irodalomból tudott meríteni, a barátok, a család, amely a szentséget, a tiszteletet és a biztonságot jelentette, ahová visszavonulhatott erőt gyűjteni a nagy feladatok előtt. A fia is ezeket kereste, és meg is találta, mint ahogyan ő is megtalálta, amit fiánál keresett.
Nem félt már attól, hogy valamit is elszalasztott volna. Bár sokat dolgozott, és nem tudott annyi figyelmet szentelni fiának, amennyit szeretett volna, de érezte, hogy az együtt töltött néhány pillanatban mégis sikerült a fejszét kézbe adni, és azt is tudta, hogy a fa, amit a fiúnak fel kellett darabolni, keményebb volt még a legszívósabb tölgynél is. Mert ő maga volt az a fa, ő volt az a próbatétel melyet csontig le kellett tisztítani, hogy a munka és az elfoglaltság mögött az igazi férfit, apát, tanítót és barátot látni lehessen.
5 hozzászólás
Ezeket a sorokat minden fiúnak és apának el kellene olvasnia. Nagyon érzékeny írás. Ahogy én képzelem, Te éppen két világ határán lehetsz: már nem vagy fiú, de még nem vagy apa sem. Erről a helyről mind a két szerep sajátos szögben látszik, ami elevenné teszi, amit írtál. Fontosak a rítusok, az ünnepi pillanatok, a nevén nevezett percek, de ami fontosabb, hogy miként jutunk el odáig. Gratulálok Neked, és édesapádnak is.
Jól éreztem, hogy telítve vagy szeretettel. ugyanúgy, mint ez az írásod is.
Ráadásul a tehetségedhez sem fér kétség.
Gratulálok szívből, örülök, hogy olvastalak.
Kedves Zsike!
Nagyon köszönöm a dicséretet! E szavakat olvasva, még nagyobb örömöm telik majd az alkotásban.
Üdv.: Sanyi
Kedves Sanyi!
Eddig fogalmam sem volt, milyen lehet apának lenni! 😀
Most legalább, általad, egy kis betekintést nyertem…
Szép gondolatok, jó témaválasztás, remek stílusban megírva!
Judit
Kedves Judit!
Nekem meg fogalmam sincs, hogy milyen anyának lenni. 🙂
De ez azt hiszem, ez így a normális. 😉
Köszönöm a hozzászólást!
Üdvözlettel:
Sanyi