Árnyaim

Éjszaka

Sötét van. Csak a Hold hideg fénye folyik be az ablakon. A szomszéd szobában éjfélt üt nagypapa ódon ingaórája. És a tizenkét kondulásra megmozdul az Éjszaka.

Megelevenednek az árnyak, bekúsznak a zárt ajtó alatti résen és a kulcslyukon. Beszivárognak; és lassan, hömpölyögve betöltik a kicsiny szoba minden sarkát, minden zegét-zugát.

Az ablaknál állok, a párkányra támaszkodva a Holdat nézem. Fehér arca visszanéz rám. Hátamon érzem az árnyékok hullámzását. Megborzongok. Talán az alvó házak közt lengedező szellő teszi, ami a nyitott ablakon át érkezik, és végigsimítja meztelen karomat, vállamat. De az árnyakat nem tudja kifújni a szobából. Már túl erősek. Nekem kell szembenéznem velük.

Nagy levegőt veszek – egy szippantás a kinti, létező világból – majd megfordulok, hogy elmerüljek az árnyékok hullámai közt, idebent.

Egyedül vagyok. Az árnyakkal. Az árnyakkal, akik valaha ugyanolyan húsból-vérből valók voltak, mint te – vagy én. Körülöttem most csak kusza, selymes suttogás lélegzik; beburkol, magábaölel.

A suttogás tisztul, már ki tudok venni néhány szót. De együtt még nincs értelmük, mint ahogy annak sincs, hogy menekülni próbáljak, pedig erre gondolok. Belegabalyodok a hangok szövevényébe – nincs kiút. Végig kell hallgatnom, amit mondanak.

A hangok most befurakszanak a fülembe, érzem, ahogy a fülcimpán kapaszkodnak; ahogy keresztültörik magukat dobhártyámon. Egy pillanatig hasító fájdalom nyilall belé, mint amikor begyulladt a fülem és föl kellett szúrni. De csak egy pillanat az egész, már túl vagyok rajta, a hangok már bent vannak; bent: a fejemben.

Összesűrűsödnek, egymást tiporva kavarognak, felerősödnek és egyre jobban, egyre dühödtebben zúgnak, dübörögnek. És egy hirtelen, kétségbeesett kiáltássá összeforrva buggyannak elő a számon.
– Segítség! – azt ordítom teljes tüdőmből. Aztán kifulladva lihegek.

A végsőkig felizgatott idegek nem feszülnek tovább: megnyugszom. Segítség.

Szóval az árnyaknak segítség kell. Dehogy akarnak engem bántani, nem akarnak számonkérni, őket nem érdekli a múlt, arccal a jövőbe néznek. Mindig csak előre, sohasem hátra. Nekem is ezt kell tennem. A Múlt csak arra való, hogy tanuljak a hibáiból; arra, hogy tökéletesítsem a Jövőt.

De az árnyak múltja mégiscsak fontos. És még fontosabb a jövőjük. Fontosabb, mint az enyém. Hogy miért, nem tudom. Talán mert ha megmentem őket, az örökkévalóságnak fognak élni. Én nem. Én meghalok hamar.

Az ember csak porszem ebben a világban. Az árnyakat kell életre hívnom, húst és vért adni nekik a sajátomból, hogy túléljenek engem, túléljék majdani fiaimat és lányaimat, unokáimat és dédunokáimat.

Ezért döntöttem úgy, hogy leírom őket.
Verba volant, scripta manent.

Viva volat, manes manent.
Az élet elszáll, de az árny, a halottak és az emlékek árnya, az megmarad, sűrű, sötét tömegként, hullámozva, hömpölyögve a végtelenben, megmarad. Az árny örök.

Életre hívott árnyak

Leírom az árnyakat. Hogy lássa mindenki, hogy mást is körülfogjanak, behálózzanak. Akkor is, ha a mást nem bűvölik meg úgy, mint engem. Mindenkit a saját árnyainak varázsa szédít.

Állok a hegytetőn, a szakadék szélén. Behunyom a szemem és hagyom, hogy az árnyaim azt tegyenek velem, amit jónak látnak. Ha akarják, letaszíthatnak a mélységbe; testem lezuhan, és szétroncsolódik a húsom, porrá zúzódik a csontom odalent az éles, kegyetlen sziklákon. Ha akarják, felhordják a lenti sziklákat, új csúcsokat építenek a hegy tetején, és új magasságokba emelnek. Új messzeségeket engednek látni. Új, meghódításra váró, csodás tájakat. Új fájdalmat a szívembe, hogy az a táj sosem lehet az enyém. Ha akarják, szárnyakat és nagy erőt adnak nekem, hogy magam hordjam fel a sziklákat, vagy hogy elrepüljek messze; messzebb – magam mögött hagyva mindent, amiben innen, a hegy tetejéről gyönyörködtem vagy hittem, és a Nap aranyló sugarait megelőzve bukjak le a látóhatár mögé.

Te is ott állsz, egy másik hegytetőn; a saját hegytetődön. Látlak innen. Látlak a lehúnyt szemhéjamon keresztül is.

Figyellek, ahogy átadod magad az árnyaidnak. Figyelem a finom mozdulatokat, amikkel az árnyaid ölelését fogadod.

Csak nézem, milyen földöntúlian szép, amint a napsugarak körülragyognak Téged, belefonódnak a hajadba, beivódnak a szívedbe. Mint a régi versben.
Aztán, amikor felébredünk, és már nem állunk a hegytetőn, hanem egy teljesen hétköznapi helyen, mondjuk az aluljáróban, a metróra várva, akkor megint látom a sugarakat: ott fénylenek a szemedben.

Mondd, fénylenek az én szememben is sugarak? Akarom tudni. Ha a tükörbe nézek, nem azt látom magamból, amit Te látsz belőlem.

Látsz a szememben fényleni sugarakat? Egyszer valaki azt mondta, nincs bennem semmi élet. Mert nem látja a szememben a fényt.

Ő nem szeretett engem. Te szeretsz. Én tudom. Érzem. Mert amikor rám nézel, látom a szemedben visszatükröződni az arcomat, és nagyon boldog arcnak látszik.

Az Ő szemében egy szomorú arcot láttam, ha belenéztem. Mindig furcsának és idegennek tartottam. És azt hittem, az nem is az én arcom, hanem egy olyan arc, ami odabent lakik a szívében, és néha kinéz a szemén.

Most már tudom, hogy ez igaz. A Te szemedben tükröződő arc is a szívedben lakik. És az az én arcom.

Látod a szememben az arcodat? Ha látod, azt jelenti, tudod, hogy szeretlek. Ha nem látod, baj van.

Mert visszajöttek az árnyak. A régi, gonosz árnyak. Nem a segítségért kiáltók, és nem a szakadék széléről visszarántók, hanem azok, akik lelöknek. Kegyetlenül letaszítanak, és én elmerülök odalent valami forrongó tűz lángjaiban, amik átölelik, simogatják a testem, lázas hévvel csókolják a szám, de közben lassan, kínok közt megölnek. De most még nem. Most minden rendben. Te vigyázol rám, érzem.

És miközben erre gondolok, hirtelen azt veszem észre, hogy az aluljáró teljesen üres, csak mi ketten állunk a pislákoló neonfényben, és Te megnyugtatóan fogod meg a kezem, hogy együtt menjünk végig egy hosszú úton; – kedves tőled, hogy hazakísérsz. Már itt is van a metró.

(2005. február 7.)