Autóban, felfele

Elhagytam Headvillage-t, újra kint vagyok a főúton. Hamarosan hazaérek, körülbelül még 15 kilométer. És addig még túl kéne esni rajta. Csak nem tudom hogyan. Biztosra akarok menni, nem szeretnék szenvedni vagy hasonlók. Nem vagyok gyáva meg semmi, csak nem bírom a fájdalmat. A saját sávomban haladok, előttem nincs senki mögöttem egy Mercedes araszol, de még nagyon messze van. Szembe csak kis személygépkocsik haladnak. Személygépkocsi. Hm, még szerintem soha nem mondtam ki ezt a szót. A rádiót feljebb tekerem, éppen a kedvenc számom megy. Igen ez kőkemény rock n’ roll. Dobolni kezdek a kormányon és a szöveget is éneklem. Nevetek, de lefagy arcomról a mosoly, amikor meglátom, hogy nagyon messze, de felbukkan egy fehér kamion. Furcsán közeledik, szinte ordít, hogy „ÉN vagyok az!”. Azt hiszem eljött az idő. Csak nyugodtan, kuplung, majd fel négyesből ötösbe. Ó istenem, segíts nekem, hadd sikerüljön! Visszanézek az útra és látom magam előtt a családom, a gyerekek, Bessie, anya, apa, tesók. Mosolygok, szeretem őket. De nem bírom tovább elviselni. Be kellett volna rúgni mielőtt eljövök. Valami jó kis kommerszt vagy isteni Johnny Walker-t. Mmmm, ez hiányozni fog! Most már mindegy. A kamion már igen közel van, még egy enyhe jobb kanyar aztán szembe kerülök vele. Rálépek a gázra, hangosan éneklek, rápillantok a kilométerórára: 120, 125, 134, 140… Száguldok, repülök, áttérek a másik sávba, becsukom a szemem, előttem a család, hallom a dudát, a fékcsikorgást, lehajtom a fejem, viszlát élet, bocsánat gyerekek, mindjárt vége, a duda most már folyamatos, még nagyobb fékcsikorgás, remegek, mi le…