Tüneményes szépség – sóhajtott fel Iván, amikor az orvosi egyetem aulájában szembejött vele egy lánycsokor. Igaz, voltak öten-hatan, de ő csak egyet látott közülük. Csak azt az egyet bámulta kiguvadt szemekkel, igaz, már csak a hátát, merthogy elhaladtak előtte. Szájtátva bámult utána. Sötét haja nagy hullámokban omlott szét a hátán, majdnem egészen a derekáig ért, magas, karcsú alakja, úgy suhant el előtte zajtalanul, mintha a lába nem is érné a földet. Ő mégis ezekre a zajtalan léptekre figyelt fel, ezt hallotta, pedig ugyancsak kopogtak a tűsarkú cipők minden irányból. Talán, amikor elment előtte, egy pillanatra összeakadt a tekintetük.
– Szia Iván, vigyázz leesik az állad – bökte oldalba Előd, a barátja. Tulajdonképpen rá várt, őérte jött ide, hogy aztán együtt menjenek a meccsre, de most nagyon bosszantotta, hogy így kizökkentette gondolataiból. Megkérdezte gyorsan hát, hogy ki az a lány, talán ismeri, még az is lehet, hogy egy csoportban vannak. Meglódultak kicsit, hogy beérjék a lányokat, mert Előd értetlenkedett, nem tudta melyikről van szó.
– Aha, szóval Ő? Harmadéves, Dominikának hívják, de megközelíthetetlen, legalábbis azt mesélik – s Előd lezártnak tekintette az ügyet, s máris indultak a meccsre.
Dominika nagyot sóhajtott, amikor belépett a ház bejárati ajtaján, hál` Istennek, itthon van, mindjárt kilyukad a gyomra olyan éhes, meg iszonyúan fáradtnak is érezte magát. Kelletlenül indult felfelé a lépcsőn, talán a másodikra még fel tud menni, gondolta, nem szereti a liftet, inkább megmássza a két emeletet egy tucatszor naponta. Szembe jött Felicián, itt lakik a házban, a hatodikon talán, annyira nem ismeri, de az tény, hogy gyakran összefutnak a lépcsőházban, mintha csak ott lesné valahol.
– Szia Dominika, hogy vagy mindig? – ő udvariasan visszaköszönt, több szót még nem igen váltottak, csak a szeme majd kiesett mindig, annyira bámult rá, már szinte zavaró volt. Dolgozik valahol a srác, de nem igen érdeklődött, hogy hol, ahhoz képest elég sokat tartózkodik itt a lépcsőházban, hogy annyiszor összefutnak napjában. Na, csakhogy hazaért.
Éjfél után két órakor aludt ki szobájában a lámpa. Addig rendezgette a jegyzeteit. Rengeteget jegyzetelt, iszonyúan érdekes volt a téma, s szerette még azon frissiben bevinni a számítógépébe az anyagot, igen sokáig elpiszmogott vele. A vége az lett, hogy reggel elaludt. Már senki sem volt odahaza, gyorsan magára kapkodta ruháit, reggelire nincs idő, még szerencse, hogy közel van az egyetem, futott, ahogy csak a lába bírta, hogy beérjen nyolcra. Ahogy becsapódott mögötte a kapu, tovább száguldott a folyosón, de beleütközött egy szembejövő srácba, kis híján hasra vágódott, de a srác még idejében elkapta a karját, így csak a fél térdét ütötte be, meg minden kiesett a kezéből, a jegyzetei szanaszét repültek. Kedve lett volna nagyon csúnyát mondani, milyen borzalmasan indul ez a nap, kapkodta össze a jegyzeteit, a srác is segített, közben valamit motyogott, de nem volt ideje rá figyelni, csak megköszönte, amikor neki adta a csomó papírt amit ő szedett össze, s már futott is tovább. A fiú még kiabált utána valamit, de nem értette, nem is érdekelte, így is az utolsó pillanatban esett be az ajtón.
Iván ott állt, bámult utána kezében a lány jegyzeteivel, amit még azután szedett össze, hogy ő elviharzott. Egy ideig ott állt tétován, azt sem tudta most mit tegyen, aztán elmosolyodott magában, majd délután elhozza a jegyzeteket, legalább ürügyül szolgálhat, hogy újra találkozzon Dominikával. Buszra szállt, nehogy lekésse ő is az előadásait.
Délután háromkor már újra ott volt az orvosi egyetem aulájában, ott ácsorgott, forgolódott, nézelődött, hogy mikor és honnan tűnik fel a lány. Egy teljes órát várakozott, amikor elkezdtek tódulni ki, mint kasból a méhek, a hallgatók minden irányból az aulába. Csak kapkodta a fejét, hol ide, hol oda nézett, nehogy elszalassza a lányt, még jó, hogy ilyen magas, keresztüllát a tömegen.
Csakhamar fel is tűnt Dominika, sodródott a tömeggel. Iván jobbnak látta, ha kimegy, s ott várja be a lányt.
– Szia Dominika, elhoztam a jegyzeteidet, találtam még pár lapot, kiabáltam is utánad, de nem hallottad, hát gondoltam elhozom most – s nyújtotta feléje a papírokat. Dominika meglepetten állt ott, hirtelen nem tudta hová tenni a fiút, aztán megkérdezte.
– Te honnan tudod a nevemet? Te is ide jársz?
– Ó, nem, a barátom jár ide, negyedéves, ő mondta a neved is, én… én Iván vagyok – mondta zavartan, s végre elvette tőle a lány a papírokat.
– Köszönöm. Ne haragudj, hogy reggel olyan durván neked rohantam, elaludtam, késésben voltam, jaj, talán bocsánatot sem kértem, meg sem köszöntem a segítséged, olyan suta vagyok…
– De megköszönted, meg is van bocsátva, ezen ne rágódj, fontos, hogy időben értél. Mondd, nincs kedved valahol meginni valamit?
– Nincs, ne haragudj… sietek haza, segítek anyának készíteni a vacsorát. Esetleg, ha van kedved menjünk a kórház kerten át, sétáljunk egyet. Tíz, tizenöt percet megengedhetek magamnak, az inkább jól esne. – Elindultak, sétáltak, beszélgettek, gyorsan eltelt a negyedóra, s Dominika elköszönt. Iván még megkérdezte.
– Mikor látlak újra?
– Nagyon be van osztva az időm, már a vizsgákra is készülök, nincs egy szabad percem sem.
– Az nem lehet – erősködött Iván – kell egy kis kikapcsolódás is, egy este, mondjuk elmehetnénk valahová.
– Mégis mire gondoltál?
– Moziba, színházba… vagy esetleg elmehetnénk vacsorázni valahová. Mit szólsz?
– Moziba nem szeretek menni, mert nem szeretnék megsüketülni, a színház nagyon időigényes, arra most tényleg nem tudok időt szánni… hát, ha már olyan szépen kérsz, talán egy vacsora beleférne.
Telefonszámot cseréltek, hogy a részleteket majd még megbeszélik, Dominika ugyanis nem tudta mikor lesz szabad estéje. Iván a mennyekben járt, olyan boldog volt. Alig várta azt az estét. Pedig három hetet kellett rá várnia, mert a lány nem tudott előbb időt szakítani, akkor is csak a rábeszélésnek engedett végül. Végre elérkezett a nagy nap.
Kiszemeltek egy éttermet, ami nem túl előkelő, de nagyon hangulatos és elegáns volt. Helyet foglaltak, majd az asztalon lévő étlapban böngésztek, amikor rájuk köszönt a pincér.
– Jó estét kívánok, mivel szolgálhatok?
Dominika azonnal felkapta a fejét, ismerősnek tűnt a hang. Amint felnézett rá, már nem csodálkozott, Felicián volt.
– Szia, te itt dolgozol? – kérdezte kedvesen, azután rendeltek. Dominika ragaszkodott a natúr csirkemell szelethez, vegyes körettel, salátával. Rövid gondolkodás után, Iván szólt, a pincér felé fordulva.
– Két adagot kérek, és mit tudna ajánlani desszertnek?
– A választék elég nagy, láthatták az étlapon is, de ajánlanám a Mozart szeletet, az most friss, és nagyon finom.
– Az jó, azt nagyon szeretem – ujjongott Dominika.
– Mozart szelet, kétszer, és mit iszol – fordult Dominika felé Iván – rendeljünk egy üveg bort?
– Jaj, ne! Én maradok a gyümölcslénél. Mondjuk almalé.
– Rendben egy almalé, s önnek uram?
– Két almalé lesz! – mondta Iván, s máris a lány felé fordult. Felicián kicsit irigykedve nézett rá, majd elindult a konyha irányába.
– Te ismered ezt a fickót? – kérdezte Iván, csak úgy beszélgetés közben.
– A pincér srácra gondolsz? Egy házban lakunk, a lépcsőházban szoktam összefutni vele, nem tudtam, hogy itt dolgozik, meg is lepődtem rajta.
Felicián, résnyire nyitotta a konyha ajtót, s onnan figyelte Dominikát. Látta, hogy bájosan cseveg, olykor nagyokat kacagnak együtt. Ki lehet az a tökfilkó? Még soha nem látta Dominikát senkivel, úgy tudta a házbéliektől is, hogy nagyon szorgalmas, csendes lány, szórakozni sem jár sehová, csak tanul, csak tanul… most meg itt ül egy egészen jóképű fickóval. Egyre jobban hatalmába kerítette az irigység, utálni kezdte azt az ismeretlen fiút, hogy mégis, hogyan merészkedik Dominika közelébe?
– Két natúr csirkemell, vegyes körettel mehet! – kiáltotta valaki, s erre Felicián összerezzent.
Indult, hogy kivigye a rendelést. Felpakolta a tányérokat, de az esze folyton azon a fickón járt, aki most itt ül Dominikával… s abban a pillanatban valami szikra fényt gyújtott az agyában. Egy félreeső asztalon lerakta terhét, befutott a konyhába, s keresgélt a fűszerek között. No, megvan, őrölt chili, ez lesz az… Az egyik tányér köretére, s a húsra is szórt bőséggel, persze villával szépen megforgatta, sőt meg is kevergette, hogy ne legyen feltűnő. A chilit a helyére rakta, s máris indult felszolgálni a vacsorát. Természetesen a chilis tányért Iván elé rakta, majd jó étvágyat kívánva távozott.
– Jól néz ki, és milyen jó illata van – dicsérte a lány, s máris hozzákezdett a falatozáshoz. Aztán Iván is. A második falatnál, köhécselni kezdett, a harmadik után, meg elnézést kért, és kirohant a mosdóba. Dominika kicsit értetlenül nézett utána, aztán folytatta az evést, majd jön Iván is mindjárt, gondolta. A lány már végzett a vacsorával, s Iván még sehol. Csak akkor kezdte furcsállni a dolgot, amikor eltolta maga elől a tányért. Hol a csodában van Iván ilyen sokáig, csak nincs valami baja, töprengett. Felicián a konyhaajtóból leste, s elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kivigye a desszertet.
– A partnerednek nyilván valami dolga akadt, látom itt árválkodsz, hozom a desszertet is, mint mondtam, nagyon finom. Egészségedre! – mondta nagyon udvariasan, kedvesen.
– Kedves tőled – szólt Dominika – ülj le egy kicsit, ha van időd – Felicián nem kérette magát, s máris ott ült Iván helyén, s mélységes elégtételt érzett. A lány megkérdezte, mióta dolgozik itt, a fiú válaszolt, s bő lére eresztve folytatta a csevegést, hogy éppen végzős a jogi karon, hamarosan ügyvéd lesz belőle, s itt hagyja ezt a munkát, viszont a szülei nem tudták volna taníttatni, kénytelen végig dolgozni egyetemi éveit… A lány egyre nagyobb szemeket meresztett rá, egyre többször kifejezte elismerését, közben eszegette a desszertet, s a nagy beszélgetés közepette, Felicián is elkezdett falatozni Iván Mozart szeletéből. Annyira belemerültek, a beszélgetésbe, hogy a lánynak fel sem tűnt, hogy Felicián is vele falatozgat, már-már éppen a vége felé jártak, csak éppen néhány falat volt még hátra a tortaszeletből, amikor Iván kijött a mosdóból, valamennyire levegőhöz jutott már, csak éppen az inge volt végig fröcskölve vízzel. Szemei Dominikát keresték, már-már megijedt, hogy eltűnt, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. Azonnal felismerte a pincér srácot, pedig háttal ült neki, s látta, hogy ott ül az ő helyén, s vidáman beszélget és falatozik az ő Dominikájával. Hirtelen elborult az agya, az asztalhoz rohant, a – mit keresel te itt?- után ütésre lendült az ökle, azonban Felicián már a kérdéstől úgy megijedt, hogy mire az ököl elérhette volna, felugrott a székről. Iván tekintete átfutott az asztalon, látta, hogy a lány elfogyasztotta a vacsoráját, sőt azt is látta, hogy az ő desszertjét viszont a pincér srác fogyasztotta el. Azonnal megvilágosodott, s üvölteni kezdett.
– Mit tettél a vacsorámba, te, te undorító féreg? – erre már Dominika is felugrott.
– Miért, mi történt, mi nem volt rendben, mondd?
– Most is lángol a gyomrom, meg a szám. Örülök, hogy te rendben vagy, ezek szerint csak nekem volt célozva. Mi volt az, mit tettél a vacsorámba? – Felicián csak dadogott, hogy ő semmit…
– Mit tettél Felicián – ezúttal Dominika intézte hozzá a kérdést.
– Micsoda, cián? – üvöltött Iván, s megint elborult az agya, lendült az ökle, s ezúttal talált. Úgy orrba vágta „vetélytársát”, hogy az a földön találta magát, eleredt az orra vére, alig tudott feltápászkodni, azt is csak úgy sikerült, hogy Dominika Iván elé állt, hogy leállítsa.
Túl sok vendég nem volt az étteremben, de mindenki elnémult, s ijedten figyelték a jelenetet. A lármára már a főnök is kinézett, majd futott az asztalhoz, éppen akkor ért oda, amikor Dominika Felicián elé állva, újra feltette a kérdést.
– Mit tettél Iván vacsorájába, válaszolj! – Felicián akkor már ijedten pislogott hol a lányra, hol a főnökére, Ivánra már rá sem mert nézni… csak dadogott, értelmes szót nem tudott kinyögni.
– Chilit! – hangzott végre a félénk válasz. A főnök csak azt kérdezgette – mi történik itt, mit történik itt?- de vele senki sem foglalkozott. Dominika fogta a táskáját, Felicián elé állt, s kissé ingerülten mondta.
– Mi most távozunk. Remélem, hogy ezek után az én vacsorámat te állod, s mivel Ivánét valójában te etted meg, így hát az övét is. A maradékhoz meg jó étvágyat kívánok. Én a másodikon lakom, csak azért mondom, mert gyalog járok, s nem szeretnék ott veled találkozni a jövőben – azzal megfordult s egy halk viszlát után, kifelé indult. Iván szótlanul a nyomába szegődött, még mindig lángolt mindene, nagyon rosszul érezte magát. Az utcára érve a lány felgyorsította lépteit, Iván alig tudott lépést tartani vele, gyorsan kapkodta a levegőt, legalább egy kicsit hűsítette a bensőjét. Egyszerre csak a lány megtorpant.
– Ideje, hogy elköszönjünk egymástól – mondta Ivánnak – mára már elment a kedvem a társalgástól.
– De, de… mikor látlak?…
– Menj haza, látom, hogy nem vagy jól. És ne találkozzunk a jövőben! – Iván tágra nyitotta szemeit, kétségbeesve, kapaszkodott az utolsó szalmaszálba.
– Legalább felhívhatlak?
– Kérlek, ne! Nincs szükségem ehhez hasonló jelenetekre a közeljövőben. Most sem kellett volna – mondta. Még egy halk sziát mormolt felé, elindult, majd futásnak eredt, s közben a könnyei is eleredtek.
14 hozzászólás
Szépen szövöd a cselekmény fonalát, van benne érzelem, erőszak, aztán egyszer csak vége, semmi happy end. Ez engem úgy feldühített, hogy csillagokat láttam és majdnem szétszórtam őket. Szerencsédre meggondoltam és adok előlegbe egy párat, hogy a következő írásodnak a vége is kedvemre való legyen. Szeretettel: István
Örülök, hogy csillagokat láttál, kedves István, még ha dühödben is, úgysem látod őket már sokáig… No, meg akkor már én sem.:) Így hát, megköszönöm őket!
Már-már éppen akartam ajánlani egy jó happy end-eset, de még időben rájöttem, hogy a dühöd is csak álca, igazándiból nem is szereted a happy end-et.:))
Mindenesetre, úgy nézem majd, hogy a következő Neked is tetsszen!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Tanulságos, érdekes történet, jól megírva.
Bárcsak minden lány ilyen előrelátó, és jó emberismerő lenne, mint Dominika! Sajnos legtöbbször az ész helyett a hormonok döntik el a férfi-nő kapcsolatokat. Bár akkor ki tudja hány pasinak jutna partner, mert valljuk be a legtöbb semmi kivetni valót nem találna Iván viselkedésében.
Judit
Kedves Judit!
Örülök, hogy tetszett a történet.
Tulajdonképpen a vészharangot szerettem volna kicsit megkongatni. Bár nem tudom mennyire olvasnak bennünket a fiatalok. Fel szerettem volna hívni a figyelmüket, hogy nem ártana olykor az észre, szívre is hallgatni, nem csak a hormonokra. Ma már a legtöbb esetben az első randin az ágyban kötnek ki, anélkül, hogy egyáltalán ismernék egymást. Több időt kell szánni egy kapcsolatra, jobban megismerni egymást, talán ki lehetne védeni azt, amit annyit hallunk mostanában a családon belüli erőszakról. Én azt hiszem, hogy ma is vannak Dominikák, és hozzá hasonló értékes fiatalemberek is sokan, csak sajnos, egyre nehezebben találnak egymásra.
Ida
Egy írás akkor jó, ha elgondolkodnak rajta. Én is számba vettem, hogy Iván helyében mit csináltam volna? (Ez, azért is komplikált kicsit, mert nem vagyok férfi). Aki már harapott tömény chilibe vagy wasabi-ba, az tudja, miért a dilemma. Azt hiszem, vannak pontok, amikor a legjobb embereknél is elszakad a cérna, még akkor is, ha ez nem helyénvaló egy külső szemlélő számára. Olyankor az ember nem mérlegel. Azon is elfilozofálgattam, hogy vajon milyen magatartás felelt volna meg Dominikának? Vajon mit várt egy férfitől, akinek taknya-nyála egybefolyt egy fél óráig, miközben megették a kajáját és láthatóan ráhajtottak a nőjére? Szóval: elgondolkodtam.
Annak örülök, ha elgondolkodtál, Szusi. Talán, ha Iván is elgondolkodott volna, mielőtt hagyta, hogy eldurranjon az agya, akkor rájön, hogy csakis győztesen kerülhet ki, ha higgadtan, finoman tálalva rendezi le az ügyet. Felicián csak vesztes lehetett, míg neki volt esélye… Így viszont, Dominika gondolkodott el, lehet, hogy néhány év múltán ő maga is megkóstolhatja ezt az öklöt?…
Köszönöm az "elgondolkodást"!
Ida
Vannak olyan tettek, amelyek enyhébb kategória, aztán itt a másik véglet. Ez már nem is csínytevés, ez már, más. Még jó, hogy nem egérméreg került a kezébe. A reakció pedig vérmérséklet függő, keményen konkrét mai történet.
Szeretettel:Marietta
Marietta drága, köszönöm kedves látogatásod!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyszerű történetet írtál. Nekem nagyon tetszett. Kíváncsi voltam mi lesz a vége, a címből úgy gondoltam, hogy egy nem életrevaló fiú lesz ez az Iván, s elbénázza a randit, de amikor Felícián is megjelent a színen, a gonoszságával, akkor még kíváncsibb lettem. Azt hittem, hogy véletlenül Dominikához kerül a chilis étel. Végül egyik udvarló sem járt szerencsével..pedig Iván , ha visszafogja magát..
Üdv: Szivárványszív
Kedves Szivárványszív!
Hát igen, lehetett volna másként… Dominika is sajnálta, hiszen sírva ment haza, de úgy gondolhatta, jobb mindjárt az elején, amikor még nem fáj annyira…
Örülök, hogy a fiatalok is olvassák, levonhatják a tanulságot…
Örülök, hogy Neked tetszett, és köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jól megírt történet, de bizony, egy randi után az ember kicsit kellemesebb véget várna…
Persze, ilyen is előfordul az életben. Szegény fiú hiábavaló volt az ábrándozása. Azonban ki tudhatja, mi lett volna, ha nem jön közbe a csili. Nem is tudtam, hogy ilyen erős fordulatot vesz miatta a történet.
Az életben ilyen események jelentekenek sorsfordulót. Senki sem tudhatja, mi történt volna, ha jól végződik a randevú, s egy szép szerelem alakul ki köztük, majd házsság. Annyi viszont biztos, hogy Feliciánoktól minden lányt mensen meg a jó sorsa, aki ilyen lehamarkodott tettekra képes!
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Így néz ki egy elbaltázott randi. Dominikának nem tetszett Iván agresszív reakciója, nyilván ha megőrzi hidegvérét nyert ügye lett volna. Sajnos a mai lányok nem igazán figyelnek az ehhez hasonló reakciókra, talán nem is találnak semmi kivetni valót benne, azután néhány év múltán napirendre kerül a családon belüli erőszak…
Köszönöm, hogy olvastad ezt a kicsit tanulságos romantikus történetet.
Szeretettel
Ida
Ida! Ismét megijedtem a mennyiségtől. (Majd kinövöm.) Nem bántam meg, hogy elolvastam. (Ez nálam azt jelenti, hogy tetszett. Olvasás közben jöttem rá, hogy én nem vagyok egy párbeszédes típus. Lesz mit tanulnom tőled.)
"Mit tettél Felicián
– Micsoda, cián? "
Olyan jót mosolyogtam ennél a résznél.
Ha most 20 éves lennék még, talán vagánynak tartanám Felicián cselekedetét.
Ha most 20 éves lennék még, talán ápolgatnám Iván gyomrát is…
Viszont már nem tudok 20 évesen gondolkodni rég.
A mai eszemmel Dominika helyében én is dobnám’ mindkettőt…egyszerre!
Szeretettel: Ilka
Örülök, hogy nem bántad meg, kedves Ilka. A mennyiségtől nem szoktam megijedni, elvégre azért irodalom, ki kell bontani a történetet… ha nem tetszik, nem olvasom végig, viszont ha jó a történet, tetszik a stílus, akkor nem sajnálom rá az időt.
A romantikus történetekbe is szeretek bele szőni valami tanulságot, s ha lehet egy kis humort is (bár az nem az erősségem):) Magam is úgy gondolom, hogy a mai fiatalok,
tízen-huszonévesek sem igazán találnának kivetnivalót Iván viselkedésében. Pedig de sokat hallunk mostanság a családon belüli erőszakról. Nem árt jobban megismerni egymást, s esetleg elgondolkodni egy-egy cselekedeten, ahogyan Dominika is tette. Ivánnak, ha sikerült volna megőrizni hidegvérét, mindenképpen nyert ügye lehetett volna, így viszont Dominika félelme jogosnak bizonyult. Mindenesetre örülök, hogy fiatalok is olvassák, legalábbis néhány visszajelzést kaptam. Talán mégsem írtam hiába. Örülök, hogy neked is tetszett.
Szeretettel
Ida