A kisfiú hason feküdt a szőnyegen, pici kezei az állát támasztották. Elgondolkodva nézte az előtte szabályos konvojban sorakozó kisautókat. Időnként megigazította őket, de az idő nagy részében az autók álltak, és vártak.
Pedig minden készen állt, minden a legnagyobb rendben volt, de mégis valami hiányzott.
Itt a karácsony, de valami, egy nagyon fontos kellék, a hó hiányzik.
Pedig ő már felkészült a télre, mindegyik kisautón már rajt volt a téli gumi, – apával szerelték át az összesen, már vagy két hete, rettentően nagy munka volt- a kis teherautó platóján már ott volt a homok, amit majd a csúszós utakra kell kiszórni, és a hótoló is fel volt már szerelve az orrára. A kistraktor kanala is le volt már engedve, hogy megtisztítsa az utakat, ha szükség lenne rá, de nem volt. Nagyot sóhajtott, és lassan szomorúan felkelt a szőnyegről, és kiment a konyhába. Anya épp a lisztet borította egy tálból a gyúródeszkára. Szó nélkül megfordult, és visszaszaladt a szobába a kis teherautóért, hiszen a liszt majdnem olyan fehér, mint a hó.
Már indult is a munka, már közeledett az autó a liszt kupac felé leengedett lapáttal, mikor anya keze közéjük állt. A fiúcska felpillantott az édesanyjára, aki csóválta a fejét, miközben sóhajtott egyet, hisz tudta mi bántja az ő kisfiát. A tengerész visszavágyik a vízre, az űrhajós az űrbe, a hópehelyirányító pedig csak arra vágyik, hogy hulljon a hó, és ő kijelölje minden egyes, hókristály helyét. Ám az a csodálatos fehérség most, nincs sehol. A kisfiú megfordult, és hiába anyja vigasztaló szavai, lehajtotta a fejét szomorúan, és elindult a szobája felé. Mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszanézett az ablak felé, amin át beragyogtak a csillagok. Most nem örült nekik, mint nyáron, amikor együtt feküdtek a fűben, és bámulták az eget, rajta a millió aranyló kis pöttyöt, amik titokzatosan ragyogtak, a sötétségben. Mintha egy festő az ecsetjét aranyfestékbe mártotta volna, és az éj sötét vászonja fölött rázta volna meg.
Most nem is ragyogtak olyan szépen, talán ők is érezték, hogy most nem kellene ott lenniük.
Aztán a tekintete, az ajtóra esett, ami felvezet a toronyba. Egyik nap felszaladt, kettesével szedve a lépcsőfokokat, és mindent előkészített. Leszedte a takarókat a műszerekről, mindent tüzetesen átvizsgált, átnézett, mindent beüzemelt, arra az esetre, hogy amikor itt az idő, minden a legnagyobb rendben menjen. de minden hiába. Radarok tömkelege pásztázza az eget, a vonalkák róják a köröket, hogy észrevegyél az első hópelyhet, ami a föld felé indul, hogy segítsék útját, és érkezését erre a bolygóra. A zsebében ott lapul, a készülék, – amit apával csináltak, ketten- amire a műszerek küldik a jelet, mihelyst észlelnek valamit, de nem jelez. A kicsi kis piros lámpa nem akar rajta villogni, és az apró kis hangszóró is néma maradt. Apa simogatja meg a kis buksiját, próbálja vigasztalni, de hasztalan. Aztán megint felveszi a kabátját, és elindul, mint tavaly. Vajon hova megy ilyenkor? Töri a kis fejét, kizökkenve egy pillanatra, de amikor meglátja a nyitott ajtón át a kinti fekete világot, újra erőt vett rajta a szomorúság. Óvatosan lerakta a kisteherautót, és visszaindult a konyhába, anyának segíteni egy kicsit. Kis kezével felemeli a lisztet, ujjai szétnyílnak, s mind a sűrű hóesés, úgy hull a liszt a gyúródeszkára, és anya is felemeli liszttel teli kezét, és már majdnem olyan, mintha igazi lenne. Kis arca kipirosodik, a szeme jókedvűen csillog, és együtt nevetnek anyával, már az orruk is fehér. Lassan a sütemény is elkészül, hull a tetejére a porcukor, ez még fehérebb már-már igazi hó. Megterítenek, ketten, hisz apa még mindig nem ért haza, nagy gondosan hajtogatja a szalvétákat, és teszi őket a helyükre, anya dicsérő szavai jólesnek, amiket kap értük. Előkerül a szekrényből is a szép ruha, kezd erőt venni rajt az izgalom, vajon milyen ajándék, milyen meglepetés várja majd a karácsonyfa alatt, és a Jézuska mikor ér már oda, és ugye arra apa is hazaér, mint tavaly? Fülét az ajtóra tapasztja, vajon hallja e már a csengőt, mely szólítja, vajon hallja e már a dallamot, ami hívja, vezeti. Édesanyja mosolyogva nézi, a gyermekét, akin már nyoma sincs a bánatnak, s aki a szájára teszi az ujját, hisz ő akarja meghallani elsőként a hangot, ami jelzi, hogy itt az idő.
A következő pillanatban, távolról hallatszik egy csengettyű hangja, melyet azonnal követ egy jól ismert dallam. A kisfiú szeme elkerekedik, ajkai kissé szétnyílnak, a szíve nagyot dobban, az ujjai megmarkolják édesanyja ujjait, és már indulnak a dallamot követve. Eléneklik a dalt,
melyet a hegedű lágy hangja kísér. Aztán következhet, az ajándékok kibontása, anya és apa boldogan figyelik a kisfiút, ahogy a szeme körbejár, melyik meglepetés tárja föl először a titkát. Kiválaszt egyet, és letérdel, hogy a térdére fektetve kibontsa a csomagot.
A szemét hirtelen egy villogó piros pont vonzza magára, ami a nadrágján átvilágítva adja a jeleket. A szíve hatalmasat dobban, a kezei megállnak, a szemei az ablakra szegeződnek, de azon át nem látni semmit, az ajándék lecsúszik a lábáról, ahogy hirtelen kiegyenesedik, és már szalad is az ajtó felé. Két kézzel csimpaszkodik a kilincsbe, az ajtót kitárva rohan ki a szabadba. Gyorsan lenéz a földre, de ott még nem lát egyet sem, s aztán fel az égre, még nem látja, de már érzi, hogy ott sorakoznak a felhő szélén, s csak a jelre várnak. Édesanyja éri utol, egy sapkával, és egy kabáttal a kezében, és gyorsan ráadja a hópehelyirányítóra, akinek hirtelen rengeteg dolga akadt. Már tárja is szét a két kezét, miközben a tekintetét az égre emeli, s megadja a jelet, melyre ott fönn annyian várnak. Egy pillanat múlva elindult a z első, a legbátrabb és oda érkezik, arra a helyre, amit az irányító kijelölt a számára, és aztán elindultak a többiek is, hogy kövessék a társukat, a földre.
A hópehelyirányító pedig csak áll, szilárdan a helyén széttárt karokkal a sűrű hópelyhek közt. Karját lendítve irányítja az égből jövő csillogó pelyheket, minden egyes hópehelynek megmutatva a helyét, kipirult arccal, boldogan. Néha amikor az ideje engedi, odapillant a szüleire, akik egymást átölelve büszkén nézik az ő fiúkat, ki a világ legfontosabb munkáját végzi, fehérré varázsolja a földet.
1 hozzászólás
Kedves Róbert nekem nagyon tetszett. Van benne valami báj, valami meghittség, ami sajnos a mai, magából kifordult világra már nem nagyon jellemző. Szívesen olvastam, és nosztalgiáztam egy kicsit saját gyerekkoromra gondolva. Írj még hasonló szépeket! Gratulálok, üdv.: Zsolt