-1966-ban érettségiztem Szolnokon, és mind oly sokunkat még az év novemberében elvittek katonának, nem is nagyon bántam, mondván, előbb túl leszek rajta. A sors, és persze a sorozóbizottság úgy intézte, hogy Zalaegerszegre a Petőfi Laktanyába kerültem.
-Mit mondjak, messzebbre már nemigen hozhattak volna, nem is értettük, hogy kinek jó ez, különösen, ha hozzáteszem, hogy Hajdúságiakkal, és Nyírségiekkel voltunk együtt. Szóval a laktanyában egy „elsőlépcsős”gépkocsizó lövészezred volt elhelyezve, tüzérséggel, harckocsizó zászlóaljjal stb. Vasfegyelem, szívatások, kitolások hozzátartoztak a mindennapokhoz, (öregkatonák, kopaszok), nem részletezem. Jómagam, mint a 120miliméteres aknavetőüteg jövőbeni tüzérfelderítője rosszul viseltem a nehézségeket, elszomorított, hogy ez két évig így lesz. Kerestem a kitörési pontokat, hogyan lehetne ezen könnyíteni stb., de nem látszott az alagút vége, így lassan beletörődtem a megváltoztathatatlanba.
-Mígnem december közepén történt valami, amire később már vidáman, nevetve emlékezem.
-Szóval egyik este takarodó után, a szobaparancsnok, nevezzük H. Őrvezetőnek, a maga bárdolatlan stílusában, és tájszólásával a következőket üvöltötte a körletajtóból: „ámberek, kopaszok, vón egy nagyon fontos feladat, kinek vón itt érettségije?”. Gondoltam eljött az én időm, fontos feladat, hát erre várok már vagy három hete, repültem is le a felsőágyról, mint a madár, majd én megmutatom, ha jól megoldom ezt „a nagyon fontos feladatot” tán még írnok, vagy küldönc is lehetek. A hatalmas körletből négyen sorakoztunk fel, az utolsónak érkezőt visszaküldte az őrvezető, mondván a feladat három személyes, és titkos, ekkor aztán már biztos voltam benne, hogy katonai pályafutásom fordulóponthoz érkezett. Az ütegparancsnoki irodába mentünk, mit mentünk, meneteltünk, az őrvezető sejtelmesen csukta be maga mögött az ajtót, és még egyszer megkérdezte, hogy biztosan meg van e az érettségink, persze, mondtuk mindhárman. Akkor jó, és azzal az egyik íróasztal mögé lépett és kirúgott az asztalalól három pár mocskos, sáros surranót, mondván az egyik a százados elvtársé, a másik a hadnagy elvtársé, a harmadik a törzsőrmesteré. Majd kaján vigyorral az arcán, olyasmit mondott, hogy nyomás le az udvarra kisubickolni, és lássuk be ezt a „fontos dolgot”nem bízhatja akárkikre.
-Tanulság, az nincs, de nem is kell!
8 hozzászólás
Szia!
Tetszik a sztori, a katonaságnál követtek el ehhez hasonló "nyalánkságokat". Az is jó, ahogy felvezeted, mert bizony már sejtettem, hogy itt valami turpisságról lesz szó. Milyen jó, hogy volt érettségitek, különben mi lett volna azokkal a surranókkal.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
A katonaságnál bizony sok fura dolog megesett, örülök ha tetszett, és köszönöm a hozzászólásod.
Zagyvapart.
Most képzeld el, mi lett volna, ha akkor egyetemi végzettséggel pucolod a surranót:)) Jó kis történet.
Üdv: Colhicum
Kedves Colhicum!
Köszönöm, hogy elolvastad, és köszönöm a hozzászólásod.
Üdv.: Zagyvapart.
Az élet iróniája, hogy ma még ennyit sem ér egy érettségi…
Sajnos ebben igazad van kedves Galev.
Kedves Zagyvapart!
Azok a szivatások nem mindig voltak humorosak, de ez az.
Az idők távlatából a surranók egyre sárosabbak lesznek valószínűleg… ilyen az idő… mindent összesároz…
Remekül felkészítetted az olvasót a csattanóra!
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm megtisztelő figyelmed, és elismerő soraid.