13. fejezet
Kinga csak a hétvégéket töltötte otthon, mert hétköznapokon a Rendőrtiszti Főiskola kollégiumában lakott. Ilyenkor Péter, már ott várta a buszmegállóban. Ha csak a későbbivel érkezett, akkor, már bosszúsan fogadta.
– Szólhattál volna, hogy csak később jössz. – korholta mikor leszállt.
– Én is örülök, hogy látlak. – cukkolta egy kicsit Pétert. – Sajnos nem tudtam előre, hogy késni fog a vonat, így csak ezt a járatot értem el.
– Szia, és ne haragudj, hogy így letámadtalak, de nagyon izgatott vagyok. – próbálta enyhíteni, az első felindultságában kimondott mondatot.
– Mitől vagy ilyen izgatott?
– Úgy érzem, hogy most már elég pénzt sikerül félre tennem. – lelkendezett Péter.
– Mire? – kérdezte Kinga, és bízott benne, hogy nem azt a választ kapja, hogy öltönyre. Tévedett.
– Elkezdhetek intenzíven öltönyt keresni. – újságolta, amit sajnos Kinga már gyanított.
– Még mindig itt tartasz? – kérdezte Kinga. – Mikor nősz már ki ezekből a gyerekes dolgokból?
– Te sem nőtél ki a nyomozósdiból. Én miért nem valósíthatom meg a gyerekkori álmomat?
– Jó. – tért ki a válasz elől Kinga. – Én, miért kellek ehhez?
– Interneten lehet legegyszerűbben megkeresni, amit szeretnék. – válaszolta Péter. – Mint tudod nekem otthon nincs számítógépem, meg internet kapcsolatom sem.
– Látod ez az egyik, amit nem értek, milyen informatikus, akinek nincs saját gépe? Helyette inkább öltönyt vesz, de minek.
– Ezt a vitát egyszer már lezártuk. Gépem, meg azért nincs otthon, mert akkor nem lenne szabadidőm, vállalnék külön munkát, nem lenne időm fodrászhoz menni, sajnálnám az időt a borotválkozásra. Pár hónap múlva már külsőre is informatikus lennék. – magyarázta Péter.
– Nem sikerült meggyőznöd, de elfogadom a magyarázatot. Viszont ez még nem magyarázat az öltönyre. – szögezte le Kinga.
– Akkor mehetek veled?
– Gyere. – mondta Kinga, lemondó legyintéssel, és indult hazafelé.
Hamarosan ott ültek Kinga szobájában, a laptop előtt. Az irányítás Péter kezében, ő kezelte a billentyűzetet. Egymásután nyitotta meg a használt dolgokat kínáló oldalakat. Kereste a számára megfelelő apróhirdetést. Egyik másik hirdetésnél rámutatott képernyőre, és megkérdezte Kingát. – Ez hogy tetszik?
– Nekem, egyik kutya, másik eb. – válaszolta Kinga, jelezve a témával kapcsolatban, már kifejtett ellenszenvét.
– Most mi bajod? – háborodott fel Péter.
– Semmi, – válaszolta Kinga. – de nem értek egyet, az ilyen fajta értelmetlen pénzköltéssel.
– Ami neked értelmetlen, az nekem fontos. jelentette ki Péter.
– Tudom. – ült közelebb Péterhez, jelezve, hogy minden ellenérzése ellenére támogatja. – Na, mutasd, mit találtál?
– Ez egy olyan Boss öltöny amilyenről álmodtam. – mutatott a képernyőn lévő hirdetésre Péter. – Pont az én méretem, és nem is kell messzire utazni érte.
– Miért pont Boss öltönyt választasz? – kérdezte Kinga, olyan hangsúllyal, hogy érezze Péter, az önzetlen figyelmet.
– Azért választottam ezt a márkát, – magyarázta Péter. – mert ez egy ismert, jó márka, és mégis megfizethető. Ez is csak, 110 ezer forint.
– Szerinted ez, „csak”. – nyomta meg a lekicsinylő szót Kinga. – Az rengeteg pénz, vannak családok, akiknek egész hónapra nem jut ennyi. Szerintem, ez pontosan 110 ezer forinttal több, amannyit adnod kellene érte. – tért vissza Kinga ellenszenve a fölösleges ruhadarab iránt.
– Mondom, hogy te ezt nem érted. Nekem kell ez az öltöny. – jelentette ki határozottan Péter. – Fel is hívom. – nyúlta zsebébe mobiljáért.
Kinga kicsit bosszúsan fordított hátat Péternek, mert feszélyezve érezte magát. Olyan érzése volt, mintha kihallgatná a beszélgetést.
Jó napot kívánok. Hallotta Péter hangját. Fazekas Péter vagyok… az öltönyhirdetés miatt hívom… a Boss, miért több van?… Holnap elmehetek megnézni?… Akkor holnap délután, viszont hallásra.
– Tényleg? – kérdezet Kinga. – Már holnap el akarsz menni, megnézni. Egyáltalán hova kell utazni?
– Igen. – válaszolta Péter. – Holnap megnézzük. – szögezte le, mint kész tényt. – Egyébként Debrecenbe kell utazni.
– Rám ne számíts, – mondta felháborodva Kinga, de tudta, hogy mennie kell, hátha el tudja tántorítani Péter, a vásárlástól.
– Ha nem jössz velem, örök harag. – húzta közelebb Kingát. – De nem akarok veled örök haragban lenni, úgyhogy jönnöd kell. Szükségem van, egy józan döntéshozóra.
– Van esély rá, hogy lebeszéljelek? – kérdezte Kinga. – Akkor veled megyek.
– Arra nincs, – válaszolta Péter őszintén. – de több szem többet lát. Talán közösen le tudunk egy keveset alkudni az árából.
– Annyit nem tudunk lealkudni, hogy az, általam elfogadható mértékű legyen, egy használt ruha árának.
– Ez egy Boss használt ruha. – méltatlankodott Péter.
– Nekem az mindegy. – zárta le a beszélgetést Kinga.
Másnap délután, a debreceni pályaudvar előtt szálltak le a buszról, és együtt nézegették a térképet, amit Péter nyomtatott, még tegnap Kinga gépén.
– Arra kell menni, – mutatott, az állomással szemben nyíló kisutcára Péter. – szerencsére közel van az állomáshoz.
Kinga belekarolt Péterbe, és szó nélkül tartotta a ritmust, pedig egyre gyorsabban haladtak. Úgy megindult Pétert, hogy észre sem vette, milyen erővel vonszolja Kingát. A térkép a fejében volt, még azt is megnézte az interneten, hogy milyen a ház utca felöli oldala.
– Ez lesz az, – pillantott még egyszer a térképre. – meg érkeztünk.
Emlékezett a képre is, fehér kőporos homlokzat, – igaz már kicsit beszürkülve – két nagy ablak az utcafronton.
– Barna utca 14. – olvasta a házon lévő táblát.
A mellette lévő épület már négyemeletes volt. Elég furcsán nézett ki a nyeregtetős egyszintes kis ház mellett. A kettő közé szorítva találták meg a bejáratot, a csengővel. Az interneten lévő képen, még sárga, jelenleg már zöldre festett lemezzel borított, autó beállásra is alkalmas nagykapu, jobb oldalába kisebb személybejáratot alakítottak ki. Az oszlopban lévő mélyedésben a csengőgomb alá volt írva, Kovács Áron. Péter már nyomta is a gombot. Válasz nem jött, nem is számított rá, ezért csak vártak. Közben, csak úgy időtöltés miatt, jobban körül nézett. Csodálkozott, hogy a kapu tetején, minek fut végig a sárga katedrálüveggel, berakott rész. Ettől nem lesz világosabb az udvar.
Kezdett türelmetlen lenni, ismét megnyomta a csengőt.
– Jövök már. – hallották bentről a bosszankodó hangot.
Kulcs zörrent, zár kattant, és feltárult a bejárat.
– Nem vagyok, már olyan fiatal, hogy csak úgy kiszaladjak kaput nyitni. – méltatlankodott a kapuban álló hajlott hátú öregúr.
– Bocsánat, nem akartam sürgetni, – szabadkozott Péter. – Kovács Áront keressük.
– Akkor, megtalálták, – nyugtázta Kovács úr. – csak, nem Fazekas Péter, az öltöny miatt? – kérdezet, és Kinga felé fordult. – És önben kit tisztelhetek? – nyújtotta először a hölgynek a kezét.
– Zoltán Kinga vagyok. – fogta meg az öreg csontos, de annál határozottabb kezet.
Péternek is felkínálta a lehetőséget, hogy kézfogással üdvözölje, – Kovács Áron vagyok. – mutatkozott be még egyszer. – Jöjjenek beljebb, ne itt az utcán üzleteljünk.
A ház túloldalán, tágas terasz fogadta őket. Két lépcső vezetett fel az üvegtető alá. Ugyan olyan sárga, mint a kapu tetején.
– Leülhetnénk itt is, de bent akár fel is próbálhatja az öltönyt. – ajánlotta fel a lehetőséget Kovács úr.
– Előbb, csak megnéznénk. – mondta Kinga, abban bízva, talán nem jön össze az üzlet.
– Előtte, hozhatok valamit? Megszomjazhattak az úton.
– Nem kérünk semmit. – vágta rá Péter, nem törődve vele, mennyire egyértelmű, hogy milyen izgatott.
– Csak magad helyett beszélj, – figyelmeztette Kinga. – ha szabad, én kérnék egy kis ásványvizet, elég sietősen jöttünk az állomástól, megszomjaztam.
– Hideget, vagy szobahőmérsékletűt szeretne? – kérdezte jó házigazda módjára Kovács úr.
– Hidegen szeretném. – választott a lehetőségekből Kinga.
– Előbb, azért idehozom az öltönyt, – nézett Péterre. – nagyon szeretné már látni, ugye?
– Igen. – válaszolta Péter, leplezetlen izgatottsággal.
A nappaliban lévő szekrényből kiemelt egy gondosan bezipzárazott ruhazsákot. Már a szekrényajtó nyitásakor tekintélyes mennyiségű naftalin szag csapta meg Kinga orrát. Ez valamelyest fokozódott, mikor Péter lehúzta a zipzárt. Közben az eladó kiment a konyhába, a megígért ásványvízért.
– Ez nagyon büdös. – súgta Kinga Péternek.
– Ez nem büdös, – nézett mérgesen Péter. – ezt én úgy hívom, hogy új szag. Ha bementem egy öltönyboltba mindig ezt az új illatot éreztem.
Péter nagyon óvatosan kiemelte az öltönyt a zsákból, és vállfával együtt leterítette a kanapéra. A zakót kigombolva, először megkereste a belsejébe vart márkajelzést. Annyi ilyen emblémát látott az interneten, hogy első látásra megállapította, ez nem utánzat.
– Eredeti. – lépett be Kovács úr a nappaliba, egyik kezében tálcán három pohárral, másikban, egy párás ásványvizes palackkal. – Valamikor az Operaház zenekarában játszottam, akkor megengedhettem magamnak, egy ilyen ruhadarabot. Nem sokszor használtam, mert ez olyan öltöny amit, csak nagyon jeles alkalmakkor vettem fel. Nyugodtan nézze meg mindenhol, nincs semmi baja. Fel is próbálhatja, de ahogy nézem, jó lesz a méret. – bíztatta Pétert. – Én az utóbbi időben felszedtem pár kilót, ezért is határoztam, úgy, hogy eladom. Kár lenne, ha állásában menne tönkre. Ez a ruha arra való, hogy valaki viselje, és büszke legyen rá.
– Nagyon szép. – mondta Péter átszellemült arccal.
– Hova akarja felvenni? – kérdezet kíváncsian Kovács úr. – Milyen rendezvényekre fog elmenni benne.
– Otthon fogom felvenni, de csak hétvégéken, vagy ünnepeken. – válaszolta Péter, magától értetődően.
– Otthon? – csodálkozott Kovács úr.
– Igen. – válaszolt Péter helyett Kinga. – Ő egy öltönymániás. – tette hozzá mosolyogva.
– Nem vagyok mániás, – kérte ki magának Péter. – csak szeretem az öltönyöket.
– Nem túl drága ez ahhoz, hogy csak szeretetből megvegye? – tette fel a kérdés Kovács úr, tudatában annak, hogy ezzel lebeszélheti a vásárlásról.
– Most, még nagyon drága, – mondta Kinga. – de majd valahogy megegyezünk.
– Péter, – nézett Péterre Kovács úr – ugye szólíthatom így? – nem várva az engedélyre folytatta. – Szeretném, ha nagyon átgondolná, ezt a vásárlást. Tudom, hogy nem kapkodnak egy ilyen drága öltönyért, fél éve próbálom eladni, és ön az első, aki megnézi. Még is azt kérem, jól gondolja meg. Szeretném, ha olyan valaki venné meg, aki később sem fogja megbánni.
– Nem fogom megbánni. – jelentette ki Péter határozottan.
Közben a házigazda töltött az ásványvízből mind a három pohárba, és tálcával együtt nyújtotta először Kinga felé.
– Köszönöm. – fogadta el az életet mentő vizet, és azonnal belekortyolt. – Kellemesen hideg. – nézett hálásan az öregre.
Péternek is oda nyújtotta a tálcát, de ő már ilyen földi dolgokkal nem foglalkozott. Leemelte a zakót a vállfáról, és két kézben tartva forgatta maga előtt.
– Nagyon szép. – mondta, úgy, mintha ennél okosabb nem is jutna eszébe. – 100 ezerért megveszem. – jelentette ki határozottan.
– Péter, ne hamarkodd el. – lépett közelebb Kinga, és egy határozott, de nem túl feltűnő mozdulattal bokán rúgta Pétert, aki az áhítattól elkábulva fel sem szisszent. – Próbáld fel. – javasolta Kinga. – Akkor jobban körbe tudom nézni.
Péter bedugta az jobb kezét a zakó ujjába. Kinga hátul segített, hogy a bal kezével is megtalálja a bejáratot. Mivel, csak póló volt rajta, a csupasz karján mámorítónak érezte a selyem bélés simogatását.
– Ez csodálatos, – sóhajtott egy hosszút Péter. Közben begombolta mind a három gombot. – Pont jó a méret. – állapította meg.
– Itt a zsebénél kilóg egy szál, – próbálta Kinga felhívni Péter figyelmét, a ruhadarab hibáira. – és ez a gomblyuk eléggé ki van tágulva.
– Az nem számít. – intette le határozottan Péter.
A nadrág, ugyan olyan jó volt Péterre, mint a zakó. Még a hossza is, mintha rá szabták volna. Kicsit rontott az összképen a fehér edzőcipő, de összességében jól állt rajta az öltöny, és ezt Kinga sem vitatta.
– Akkor mennyit enged az árból? – kérdezet Kinga, bízva benne, hogy már elfelejtette Kovács úr, Péter felelőtlen, és elhamarkodott kijelentését.
– Már engedtem 10 ezer forintot, – válaszolta, mosolyogva. – és ha jól tudom, Péter a vevő. tehát én az ő szavára figyelek, feltéve, hogy még fenntartja a vásárlási szándékát.
– Megveszem. – jelentette ki Péter, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem fogja megbánni? – kérdezte Kovács úr.
– Meg fogod bánni. – erősködött Kinga, de már biztos volt benne, hogy elvesztette ezt a csatát.
– Nem fogom megbánni. – mondta ki az utolsó szót Péter, és úgy ahogy volt, öltönyben, oda ment a fotelhez, amiben a hátizsákját hagyta. Kiemelt belőle egy borítékot, és Kovács úr kezébe nyomta.
– Bíztam benne, hogy megkapom 100 ezer forintért. Annyi van a borítékban, kérem, számolja meg.
Kovács úr kinyitotta a borítékot, és hüvelyk ujjával átpörgette a tíz darab tízezrest, csak, hogy lássa, tényleg pénz van a borítékban.
– Nem hiszem, hogy át akarsz vágni. – mondat, és letette a borítékot. – Amíg leveszed, és visszateszed a ruhazsákba, még meggondolhatod magad. – ajánlotta fel az utolsó lehetőséget.
– Ő sajnos nem fogja, – legyintett lemondóan Kinga. – ha egyszer valamit kimondott az már úgy lesz.
– Akkor igyuk meg az áldomást. – emelte hármójuk közé az ismét tele töltött poharakat. – valami erősebb kellene, de nincs itthon semmilyen komolyabb ital.
Mivel az üzlet már visszavonhatatlanul megköttetett, így Péter is elfogadta az ásványvizet, és mikor belekortyolt, csak akkor eszmélt rá, hogy már teljesen ki volt száradva. Egy hajtásra kiürítette a poharat. A többiek is ittak egy-két kortyot.
– Köszönjük a vendéglátás. – vette fel a hátizsákját Péter, és a karjára terítette az öltönyt. – Köszönöm, hogy megkaptam a zsákot is.
– Egy ilyen öltönyhöz ez jár, – nyújtotta kezét Kovács úr. – és gratulálok, hogy egy Boss öltöny tulajdonosa lettél. Kívánom, hogy legyen olyan alkalom, amire az otthonodon kívül is felveheted.
– Remélem, lesz. – fogadta el Péter a felé nyújtott kezet.
A kapuban, búcsúzás képen, még annyit mondott Kovács úr. – Jó utat hazafelé, vigyázzanak magukra.
Kinga a sarokról, még visszaintegetett a szimpatikus öregúrnak. Ahogy a sarkon túl értek, Kinga nem tudta tovább magában tartani rosszallását.
– Azért hívtál, hogy segítsek, – korholta Pétert. – de nem hagytad, hogy lejjebb vigyem az árat.
– Lealkudtam 10 ezer forintot. – nyugtázta Péter, és meg volt magával elégedve.
– Ez a baj, hogy csak annyit. Nem tűnt fel, hogy bevallotta, hogy te vagy az egyedüli érdeklődő, és ha 90 ezret, vagy csak 80 ezret mondasz neki akkor is oda adja.
– Nem hiszem, – ellenkezett Péter. – láttad a lakást? Nem küzd anyagi problémákkal, nem kellett neki ez a pénz reggelire, ha lejjebb megyek, egyszerűen visszaakasztja az öltönyt a szekrénybe. Eddig is elég jó állapotban elálldogált, akarom mondani lógott ott.
– Lehet, – nyugtázta Kinga. – de azért nem ártott volna megpróbálni.
2 hozzászólás
Kedves János!
Meghökkentő, ennyi pénz egy öltönyért! Az olvasó bőszen olvas tovább, mert nem érti…
Mesterien csigázod az érdeklődést! Még ha Kingával is értek egyet ez ügyben.
Olvasom tovább…
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen
Köszönöm, hogy továbbra is olvasod.
Csak jelzem, ez az öltöny, még a kedvezőbb árfekvésben van, de létezik olyan ami milliós áron kapható.
Üdv: FJ.