33. fejezet
Péter egyre feszültebben, de nagy odafigyeléssel végezet feladatát. Engedte a kötelet Kinga után, legalább is bízott benne, hogy még ő húzza a másik végét, mert lassan fél órája, nem válaszolt, Péter, azóta, többször megismétel kérdésére. – Lassan elfogy a kötél. – gondolkodott el Péter, lenézve a lába mellet, már csak pár tekerésből álló kupacra. Még egy adagot húzott a hátán keresztül, és engedte Kinga után, de ekkor észrevette, hogy így lényegesen lazább lett, mint ahogy eddig tartotta. Gyorsan visszahúzta, a megszokott feszességre. – Megállt. – gondolta. Feszülten figyelte a kettőjüket összekötő „köldökzsinór” minden rezdülését. Ismét lazább lett, húzott rajta. – Elindult vissza, csak nincs valami baj? – merült fel benne a kérdés nem először. Már egyre határozottabb tempóban kellett újra feszíteni a kötelet. A lába mellett egyre nőt a visszahúzott kötélkupac.
– Nem találtam semmit. – bukkant elő Kinga feje.
– Hússzor szólítottalak, – tört ki az eddigi feszültség Péterből. – miért nem válaszoltál.
– Csak ötször, – incselkedett Kinga, és tetszett neki a felismerés, hogy Péter ennyire féltette. – ha nem emlékeznél, annyi feladatot magoltattál be velem, hogy nem volt időm válaszolgatni. Volt elég bajom anélkül is.
– Mit láttál? – higgadt le egy kicsit Péter.
– Nem sokat, – válaszolta Kinga. – az alagút beljebb egy kicsit kiszélesedik, olyan két méter magas lehet, de tizennyolc méter után vége szakad, mintha nem akartak volna tovább ásni. – mesélte Kinga, és közben a lámpával pásztázta azt a területet, amerre el sem tudott indulni. Nem figyelte, hogy hova világít, de egyszer oda kapta a fejét, mert, mintha valami visszaverte volna a lámpa fényét.
– A nyílás túlsó végén van valami, – mondta Péternek. – ha benyúlsz a fel nem szedett palló alá, ki tudod venni.
Péter ledobta a hátáról a kötelet, és oda ment ahhoz a részhez, amit Kinga mutatott. Vakon matatott, de nem érzett semmit.
– Neked kicsit jobbra. – irányította Kinga.
Alig mozdította a megadott irányba, valóban beleütközött valamibe a keze. Megfogta, és megpróbálta kihúzni. Nem volt könnyű, de ekkor már Kinga is ott térdelt mellette. Benyúlt Péter keze mellett, és ami először a kezébe akadt megfogta, és ő is húzni kezdte. A közös erőfeszítést siker koronázta, hamarosan előbukkant a nyílásban egy gyertyatartó talpa. Az elágazó másik vége egy zsákba gabalyodott és húzta maga után. Innen már pillanatok alatt kiemelték a zsákkal együtt.
– Ezt kerestük, – nyugtázta Kinga. – megmondtam, hogy itt kell leni.
– És, most mi van? – kérdezet Péter. – Gazdagok vagyunk?
– Nem. – válaszolta Kinga, rosszallóan nézve Péterre. – A törvény szerint a föld alatt talált kincsek a Magyar állam tulajdonát képezik. Ezt egy templom alatt találtuk, tehát az egyház tulajdona.
– Elég deficites volt ez a vállalkozás. – állapította meg Péter.
– A becsületes megtaláló, szokott valami jutalmat kapni. – gondolkodott el Kinga. – persze ez függ a megtalált érték nagyságától.
– Ez mennyit ér szerinted? – kérdezet Péter, fellelkesülve, hogy mégis lehet belőle valami haszon.
– Nem vagyok műkincs szakértő, de ha tényleg arany, akkor komoly értéket képviselhet. – forgatta a kezében az egyik gyertyatartót Kinga.
– Mi az, hogy tényleg arany, mi lenne? – kérdezte Péter. – Nézd meg még ilyen koszosan is, milyen szépen csillog.
– Én csak azt tudom, hogy manapság, az ilyen kis templomokban a kegytárgyak, csak aranyozottak. Arról viszont nincs információm, hogy a XX. század elején ez, hogy működött. Lehet, hogy volt egy gazdag ember, aki ebben a templomban imádkozott, és valódi arany kegytárgyakat adományozott a gyülekezetnek. – mondta Kinga, nem túl nagy meggyőződéssel. – Mehetünk? – fordult oda Péterhez.
– Várj, – fogta vissza Péter. – előbb visszarakunk mindent eredeti állapotába.
– Igazad van, erre nem is gondoltam. – lépett a korábbi helyére, hogy teret engedjen a gerendákkal való forgolódásra.
Péter hamar befejezte a rendrakást, majd visszapakolt a hátizsákjába. Hátára vette, mert most mind a két kezére szüksége volt a megnövekedett csomagszám miatt. Ő ment elől, Kinga mögüle világította a keskeny nyirkos folyosót. Hamar felértek a sekrestyébe, itt már biztos volt benne Kinga, hogy a küldetésük sikeresen befejeződött.
– Köszönöm Péter. – fogta meg hátulról a könyökét, hogy megállítsa.
– Nincs mit. – válaszolta Péter flegmán.
Kinga elé lépett, megölelte, majd a fülébe súgta. – Nagyon féltem, az alagútban. – vallotta be.
– Akkor miért mentél be? – kérdezte Péter. – mondtam, hogy bemegyek én.
– Mert téged, még jobban féltettelek. – válaszolta Kinga, és hosszan megcsókolta.
– Azt hiszed, hogy én nem féltettelek? – kérdezet Péter, és egy kicsit szorosabban ölelte. – Amikor nem válaszoltál a kérdésemre, minden hülyeség eszembe jutott. A kötelet csak húztad, közben az jutott eszembe, lehet, hogy már nem is te húzod. Egy medve felfalt a derekadra kötött kötéllel együtt, és most így húzza tovább. Hiába szólítottalak többször, nem válaszoltál.
– Láttál, te a környéken medvét? – kérdezet Kinga mosolyogva.
– Attól, hogy nem láttam, az még nem jelenti azt, hogy nem is lehet. – válaszolta Péter, és ismét, hosszan megcsókolta Kingát. Azután kibontakozott az öleléséből, kézen fogta, és elkezdte vonszolni kifelé a templomból. – Menjünk ki innen, nyomaszt ez a sötétség. – javasolta Kingának.
Végre ismét nap sütött Péter arcára, mikor kilépett a templom kapun, és égre emelte tekintetét. Csak annyit mondott magában. – Köszönöm.
– Még nem is mondtam, – szólalt meg mögötte Kinga. – hogy le voltam nyűgözve odabent, hogy mennyire fel voltál mindenre készülve. Honnan tudtad, hogy ezekre szükség lesz, amiket bepakoltál.
– Nem tudtam. – válaszolta Péter, elhárítva a kitörni készülő hálálkodás hullámot. – De most te következel, hogy bizonyítsd felkészültségedet. Mutasd, mit rejt az a „tekintélyes” csomag, amit összepakoltál. – incselkedett Péter. – Most vettem csak észre, hogy amíg bent voltunk, még inni sem volt időnk.
Letette a valószínűleg arannyal teli zsákot a kerékpárok mellé, és elsétált a közelben lévő nagy lapos terméskőhöz. Leült, úgy, hogy Kingának is maradjon hely mellette. Felnézett ismét az égre.
– Hamarosan dél lesz, – állapította meg a nap állásából, mintha nem lett volna óra a karján.
Kinga is mellé telepedett, és nekikezdett a terítésnek. Először papírszalvétával borította a kettőjük között szabadon maradt területet. Kitett rá két ásványvizes palackot, majd meggondolta magát, és az egyiket oda adta Péternek. Amíg Péter ivott egy pár kortyot, tovább kotorászott a reklámszatyorban. Kiemelt, két gondosan becsomagolt szendvicset. Az egyiket oda nyújtotta Péternek, aki rögtön kicsomagolta, nagyot nyelt a látványtól, és beleszippantott a levegőbe, ami azonnal megtelt a friss rántott hús illatával.
– Ezt meg mikor sütötted? – kérdezte Kingát.
– Háromkor keltem, – válaszolta Kinga. – amikor becsomagoltam, még meleg volt.
Csendben falatoztak, amíg minden el nem fogyott. Mint kiderült, Csipsz nem is volt a szatyorban, viszont csokoládé igen. Az ebéd végén azt is megették, mint desszertet.
Másnap kiderült, hogy a sikeres akciójuk, anyagilag még sem bizonyult annyira sikeresnek. A beszolgáltatott két gyertyatartó, két serleg, és egy tányér, csak aranyozottak voltak. A legértékesebb lelet a tányér volt, mert az legalább, ezüstből készült. A tárgyakat visszaszolgáltatták az egyháznak, mint jogos tulajdonosnak. Ők pedig, mint becsületes megtalálók, kaptak tízezer forintot.
– Ez téged illet. – nyújtotta a pénzt Kinga Péternek.
– Nem. – hárította el a lehetőséget Péter. – Te találtad a cikket, te következtetted ki, hogy ezeknek, még ott kell lenniük, én csak segítettem megkeresni.
– Én egyedül sose találtam volna meg. – szögezte le Kinga, mint kész tényt.
– Van egy ötletem, – mondta Péter. – meghívlak a részemből ebédre a Metróba.
– Az Fehérgyarmat legjobb étterme, – nézett nagy szemekkel Péterre. – ott nem ebédelünk meg ketten ötezer forintból.
– Tudom, – válaszolta Péter. – én, meghívlak téged, te meg engem. – magyarázta az ötletét. – Tízezerből már csak jóllakunk.
– Benne vagyok, – karolt Kinga Péterbe. – indulhatunk.