– Miért van az, hogy még egyszer sem láttalak veszekedni?
– Hogy jön ide ez a kérdés?
– Ez jutott eszembe, ahogyan néztelek. Egyszer sem láttalak még senkivel sem veszekedni. Olyan, mintha düh és bosszúság nélkül születtél volna.
– Badarság! Elég sokszor vagyok dühös. Sok ostobaságot követnek el az emberek, ami kihoz a sodromból. A saját hülyeségeim, pedig egyenesen az őrületbe kergetnek.
– Nem. Te mindig nyugodt vagy és soha nem csinálsz hülyeséget.
– Mindenki csinál. Én is. Akkor van, amikor tudod, hogy mit kellene tenned, de mégsem azt teszed. Az élet pedig pofon vág. És mindezt válogatás nélkül teszi.
– Rajtad nem látszanak a pofonok.
– Az lehet, de érezni érzem. És hidd el, nem igazán kellemes!
– Mégsem rontasz rá senkire, hogy megtorold. Még csak szidalmazni sem szidalmazol egyetlen árva lelket sem. A legnagyobb bosszúságodat is, egy enyhe „kutyafájával” intézed el.
– Miért tennék felelőssé bárkit is azok miatt a dolgok miatt, amelyek bennem játszódnak le?
– Nem tudom. Talán mert mindenki ezt teszi.
– Ez is egy hülyeség, amiért szintén pofon jár. Ha lehet, akkor szeretnék annyi pofont elkerülni, amennyit csak tudok.
– Neked ez gyerekjáték.
– Úgy gondolod?
– Tudom. Látszik rajtad. Sugárzod a nyugalmat és a józanságot. Jó lenne tudni a titkodat.
– Nincs titok. Mindig a békés megoldásokra törekedtem. Egyszerűen csak azt akartam, hogy a veszekedés minél távolabb kerüljön tőlem. Építettem egy mély gödröt, majd belegyömöszöltem mindent, ami a veszekedéshez kötődik.
– Nem veszélyes dolog elásni a viharos érzelmeket?
– Meglehet.
– Mi van akkor, ha mégis elszabadulnak?
– Nem engedem.
– És ha nem bírod megfékezni?
– Nagyon erős fedelet raktam a gödör tetejére. Nincs az az erő, ami ki tudna onnan törni.
– Ezt nem hiszem. Mindig érheti az embert olyan váratlan történés, ami szétszaggat ott belül mindent. Olyan vihart kavar a belsőben, mint a legkegyetlenebb hurrikán. Szerinted nem rombolja szét egy szempillantás alatt a fedelet?
– Ezt nem.
– Biztos vagy a dolgodban?
– Határozottan.
– Elmesélhetnéd ennek a magabiztosságnak a történetét.
– Nem egy nagy sztori.
– Én szívesen végighallgatnám.
– Ismered a szüleimet.
– Igen! Nagyon aranyosak.
– De nem ismerted őket régen!
– Nem. Miért?
– Most, hogy már több tíz éve élnek külön, nincs hurrikán. És valóban el lehet mondani róluk, hogy aranyosak. Így külön.
– Szóval ez az oka?
– Igen, ez. Hat éves voltam, amikor szüleim egy csúnya veszekedésének voltam tanúja. A veszekedés egészen verekedéssé fajult. Nem volt ott senki más csak én. Közéjük álltam, de ez sem segített. A két test elsodort. Én elestem és keservesen sírtam. Azt ordítottam: Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! Anyám kétségbeesetten nézett rám, de nem tudott mit tenni apám ellen. A részegség győzött. Anyám a földre esett, apám pedig dühösen, mocskos szavakat kiabálva ment be a házba. Sírás és fájdalomtól terhes nyöszörgés. Ez maradt utána.
– …
– Körülbelül ennyi. Ezért nem akarok veszekedni. Soha életemben nem akarom, hogy ilyen szituációba kerüljek. Nem kell ez az örökség!
– Érthető.
– Fogtam és jó mélyre elástam. Helyette elvetettem magamban a józanság és a békesség magját. Ezért van az, hogy nem látsz engem veszekedni. De mint mondtam, ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok soha dühös, csak éppen másképpen vezetem le a feszültséget.
– Hogy tudtál később apád szemébe nézni?
– Amikor elváltak, meg kellet várni, hogy lecsillapodjon a vihar. Anyámat nagyon bántotta a dolog, fájt neki az évekig tartó háború, de a legnagyobb tiszteletet azzal vívta ki nálam, hogy soha nem mondott egy rossz szót sem apámról. Így sokkal hamarabb elérkezett a pillanat, amikor meg tudtam apámnak bocsátani. De úgy igazából. Ő már kevésbé volt magával ennyire elnéző. Nála jóval több ideig tartott a viharos állapot. Két szívinfarktus kellett hozzá, hogy lecsillapodjon.
– Tudod mit? Én örülök, hogy eldobtad magadtól ezt az örökséget.
– Hidd el, én is! Óóó, a kutyafáját odaég a vacsora!
8 hozzászólás
Szia!
Én alapból jobban szeretem a párbeszédeket, mint a leírásokat, bár olvastam itt az oldalon több olyan leíró novellát, ami elvarázsolt.
Szóval, tetszik az örökséged. Nem csak azért, mert párbeszéd, hanem mert szépen felépített a tartalma, az üzenete. Minél több ilyen emberre volna szüksége a világnak. Akkor talán nagyobb volna a béke.
Azt mondják a cicológusok, hogy nem szabad benn tartani a feszültséget, mert betegségforrás. Igazuk van, de a gőzt nem csak veszekedéssel lehet kiereszteni. Rengeteg más lehetőség is van erre.
Gratulálok alkotásodhoz.
Kedves Artúr!
Nagyon köszönöm a hozzászólást!
Mindig a témától és terjedelemtő teszem függővé, hogy a dialógus vagy a leíró részek mellett döntök. Ebben az esetben, az alkotást röviden, sűrítve, csak a témára lecsupaszítva akartam bemutatni, ehhez pedig a párbeszéd, a személyesebb, bensőségesebb légkörével sokkal jobban illett, mint a leírás. Sőt, még a kommentárokat is mellőztem. Döntse el az olvasó, hogy milyen testbeszédet, hanghordozást választ hozzá. Egy kis tér a képzelet játékának. 😉
Üdvözlettel:
Sanyi
Szia!
Elgondolkodtató.Ebből az írásból tanulni is lehet.A vita gyakran vitát szül.
Bosszúság és düh ami veszekedést okoz sokszor, majd testi sértéssé alakul.
Nem ritka eset ez.Nagyon szépen és érdekes témákról írsz.Az igazi életről.
A nyugalom és a békesség szerintem az egyik legfontosabb dolog az életben.
Ritka nagy kincs.Megérte elolvasni az írásod.Gratulálok!
Barátsággal:Ági
Kedves Ági!
Köszönöm!
Szerintem sokunkat érnek olyan negatív élmények, amelyek hatására bosszúságot és dühöt érzünk. Azt kell megtanulnunk, hogy ezekből az érzésekből felszabaduló hatalmas energiát ne a rombolásra, hanem arra fordítsuk, hogy jobbá tegyük a világot. A kérdés már csak az, hogy mit nevezhetünk" jobbnak"? Az én válaszom erre az, hogy jobbnak olyan dolgokat nevezhetünk, amivel ha találkozunk, érintkezésbe lépünk, utána azt érezzük, hogy többek lettünk, konstruktív irányba mozdultunk el.
A szavaid után azt mondhatom, hogy megérte megírni a történetet. Úgy érzem, hogy a megfelelő irányba mozdultam el.
Üdvözlettel:
Sanyi
Amikor elkezdtem olvasni, ezt mondtam magamban: "Már megint párbeszéd, a könnyebbik oldala az írásnak." Ám belegondoltam, és a végére rájöttem, így átadni valamit ebben a formában is nehéz. El lehet rontani könnyen, de szerintem te nem rontottad el. Megfogott, bár lehet, hogy csak azért, mert egy kicsit a gyerekkoromat idézi ez az írás.
Üdv. Tibor
Kedves Tibor!
Örülök, hogy kellemes csalódást okoztam a párbeszéddel! Véleményem szerint nem olyan könnyű oldal ez sem. Ugyanúgy meg kell rágni benne minden szót, és amelyik nem illik bele, legyen az a legkáprázatosabb, legdallamosabb, legkreatívabb, nekünk a legjobban tetsző, egyszerűen ki kell vennünk és kidobnunk. Nem szabad benne maradnia felesleges darabnak!
Valószínűleg ezt az írást is lehetne még ilyen szempontból csiszolgatni, de idő hiányába, főleg így vizsgaidőszak kellős közepén, egyelőre így hagytam. Úgy gondolom, hogy sok felesleget azért sikerült kidobnom belőle.
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Sanyi!
A gyermekre rendkívül erős hatást gyakorol a szülők magatartása, viselkedése, személyisége. Innen kapja a mintát a saját viselkedésére. Nehéz dolog tudatosan szembeszegülni a kapott mintával, és másmilyenné válni, mint amilyenek a saját szülei voltak. Amikor én kicsi voltam olyan mindennapos volt a testi fenyítés nálunk a legkisebb dologért is, hogy amikor iskolába mentem a tanítónénitől tudtam meg, /amikor a padtársamat "neveltem" az általam ismert módon 🙂 /, hogy ez a viselkedés nem helyes!
Nagyon jól írtad meg, hogy eltemetni a tanult viselkedési formát nem könnyű, de lehet.
Az már egy másik kérdés, hogy mindig mindenkit fel kell-e menteni a viselkedésével okozott "károk" felelőssége alól…
Judit
Kedves Judit!
Valóban nagy dilemma a "felmentés", de szerintem jobb megoldás, mint egy egész életen át bárkit is hibáztatni. A károk helyrehozataláért úgyis mindenkinek egyénileg kell megdolgoznia. Aki okozta, az úgysem tud benne segíteni.
Köszönöm a hozzászólást!
Üdvözlettel:
Sanyi