Az őrület sétányán

Jócskán hajnalba fordult már az idő kereke. Csend és béke honol közel s távol. Gyászos, esti némaság ül a szebb időket is megért lakotelep házain. Csendes, sötét lakások, akár a méhkaptár, úgy gyűjtik magukba a színes forgatagot. Édes-vagy kevésbé édes- álmukat alusszák megfáradt emberek. Egy -egy elsuhanó autó zöreje csak, ami feltépi a csendet. A közelben húzódó sztráda éjjeli vándorai. Oszkár – akár csak a család többi tagja- most fordul a másik oldalára. A nappaliból nyíló szobájában, se fény se hang nem szűrődik be, csupán alig hallhatóan, tompán. Ágya keserves nyőgései azok a hangok, melyek intenzíven hallatják magukat, ha a kis ember pózt vált.
Tarka, őszbe borult fák oltalmazó lombjai alatt sétál, macskakővel rakott járdán. Léptei határozott koppanásokkal viszik előrébb, bele a semmibe. A sétány, mintha örökké tartana. A végtelenbe futna és minden olyannyira egyforma. Fák. Fák és padok, olykor. Egyre inkább gyorsuló koppanásokkal szeli a hideg térburkolatot. Siet, egyenesen. Hiszen se jobbra, se balra nincsen semmi. Csak azok a csodálatos rozsdáslevelű fák, mik eddig vigyázón borultak össze feje felett, ám most fenyegető hangon zúgolódnak. Brutális táncba kezdett velük a csípős szél. Fázik. Majd rohanásba kezd. Eszetlen hajszába a hideg és a végeláthatatlan út elől. Pár másodperc, talán egy fél perc s az útnak végeszakad. Nincs a sétány, eltűntek a háborgó óriásnövények. Egy villanásnyi sötétség, majd valami eszméletlen, nyomasztó érzés kirángatja a fiút a valóságba. Villanásnyi időre meredten bámul a falra, majd megfordul. A szeme nem fogja fel amit lát, de agya már rég tudja. Üvöltést parancsol torkába, de az nem jön. Félúton felbukik. A rettenetes arc, mi hatalmas szájával Oszkár képébe röhög, mintha belemászott volna az elméjébe, s megálljt parancsolt volna az öblös, feltörni készülő orgánumnak.
-Mama!!!- Próbál segítségért kiabálni a nappaliban szundikáló idős hölgynek, de a lidércnyomás nem megy sehova. Újfent belészegi a szót.
Minden erejével és riadalmával egy utolsó kiáltásra szánja el magát. Tekintetében a teljes kétségbeesés és valami pokoli félelem szította düh forrong. Elszántan mered a torz fantompofára. Kiált. Egy nyüsszenés csak, ami kibuggyan ajkain…Eltűnt. A szörnyűség kereket oldott. Fájó mellkassal és értetlen képpel ül fel fel az ágyban. Megpróbálja összerakni a történtek darabjait egésszé. Felfoghatatlan , rémisztő és idegen érzés, amit nem sikerül neki sehogyan sem megemészteni.
Lassan vonuló órák vonszolják egymást tova, mire végre virrad. Oszkár teljes döbbenetben ül a számítógép előtt és magyarázatot próbál keresni a történtekre. Hallott már kísértetekről. Nem is keveset, de miért pont őt kellett a bestiának kishíján halálra rémisztenie?! Százszor fogan meg benne a kérdés, de ésszerűtlen dolgok sokasága sorakozik csak fel. Úgy hat óra tájt kivánszorog a szobájából a srác édesanyja is. Begyógyúlt, összeszűkült, álomtól súlyos szemekkel. Egy cigarettát vesz szájába s megpróbál belőle kiszívni valami életet, önmagának. Oszkár habozás nélkül kezd bele a sztoriba, mint a kisgyermek, amikor az óvodában dicsekszik a társainak, hogy hétvégén bizony erre meg arra voltak a családdal és milyen jól is érezték magukat. Csakhogy ez valami borzasztó. Izgatottan, rémülten mesél a nőnek, az pedig grimaszolva hallgatja az élménybeszámolót.
– Kevesebb filmet kéne nézned. És nem is kéne annyit inni…- vígasztalja fiát, megértő cinizmussal, ki csak nagyot sóhajtva viszafordul a monitor elé és rettegve várja a következő éjszakát…