Az úgy volt…

Minden akkor kezdődött, mikor az apám beteg lett. A tüdejében rosszindulatú daganatot találtak… Úgy döntött nem, jár el a kezelésekre. Amikor ezt elmondta nekem, megharagudtam rá. Úgy éreztem, eldobja magától az életet. Először hozzá sem szóltam, aztán rá kellett jönnöm, ez nekem is büntetés. Az elején minden rendben ment, aztán eltelt egy év, és apa teljesen leépült… már csak a kórházban látogathattuk, de az már nem volt ugyanaz. Otthon anya, a bátyám és én lassan már mindenen civakodtunk, apa előtt pedig megjátszottuk, hogy minden rendben. Az orvos azt mondta, nem szabad idegesíteni így, hát előtte minta család voltunk, de bármennyire is óvtuk Őt, végül félévnyi klinika utána végleg feladta….
Ekkor voltam 9 éves, a bátyám pedig 11. Mindketten magunkba zuhantunk, anyáról nem is beszélve. Bár a temetés megmutatta nekünk, hogy együtt kell megküzdenünk ezzel az egésszel, ez sem sokáig tartotta távol a vitákat. Mire 14 lettem, szép lassan mindennapossá váltak a viták, és néha már tányérok is törtek. Tom volt az egyetlen, akihez menekülhettem, ha anyuval elfajultak a dolgok, de egy idő után Tom is ráunt. Három év után már nem volt hajlandó az én pártomat fogni. Tizennyolcadik szülinapomon Ők korán elmentek a tortáért én pedig már az előző este összecsomagolt bőrönddel együtt üzenet nélkül kisétáltam a házból. Azóta voltam Firenzében, Rómában, Bristolban, Párizsban és most Berlinbe tartok. Sehol sem találkoztam velük, bár nem tudom, miért csodálkozom ezen. Hiszen Londonból sohasem mozdultunk ki. Mégis mindegyik városban reménykedtem abban, hogy meglátom a bátyám, csak legalább, hogy tudjam minden rendben vele…
Míg e gondolatokba merülve ültem a padon és szívtam a cigarettám a vonatra vártam… Az állomáson még senki sem volt. Ahogy fújtam ki a füstöt, azonnal semmivé lett. A szél tovább is vitte. Telt az idő és kezdtek megjelenni az emberek a peronon és a múltból kezdtem visszatérni a jelenbe. Mindegyik maga elé bámult, és saját kis világába temetkezve bambulta a földet.
-Kérhetnék tüzet? – szólított meg egy mély hang a hátam mögül.
-Persze. – és már mellettem is termett. A hang tulajdonosa egy férfi volt, kb. 175cm magas, barna zselézett hajú. Tornacipőt, farmernadrágot és bőrdzsekit viselt. Dzsekijének ujja fel volt hajtva, és csuklóján egy tetoválás volt. Egy hatalmas fát ábrázolt levelek nélkül nagyon sok ággal, és az egyik gallyon egy madár ült. Míg én Őt elemeztem, Ő már a padon ült és nagyban szívta dohányát.
-Hova utazik? – kérdezte két szippantás között.
-Berlinbe megyek. Ön?
-Én is, ha gondolja, utazhatunk együtt. – eközben lassan már a füstszűrőt szívtam, így elővettem egy újat.
– Rendben. Úgysem szeretek egyedül utazni. – rám mosolygott válaszképp, én is Őrá, és csendben hódoltunk mindketten káros szenvedélyünknek. Mikor eltaposta bagóját, mint egy végszó, a vonat beállt a helyére és mi felszálltunk.
-Miért utazik Berlinbe? – kérdezte miközben leültünk.
-Magam sem tudom, csak szeretek utazni. Ha netán oka van, majd ott kiderül. Egy új város könnyen megváltoztatja az embert. Nem gondolja?
-Néha kell a változás.
-És ön?
-Az én utam is céltalan.
-Sorstárs.– és kedvesen ránéztem, de mintha látta volna, hogy belül ez az aranyos nézés épp összedönt valamit. Nem kérdezett semmit vagy negyed óráig néma csendben csak bámultunk ki az ablakon nézve, mit hagyunk a hátunk mögött. Aztán megtört a csend…
-Az ön családja hol lakik? – de láttam rajta, hogy már meg is bánta kérdését.
-Az én családom? – sóhajtottam fel.
-Az igen bonyolult történet. Tudja, mikor 8 éves voltam, apám beteg lett, aztán rá másfél évre meghalt. Az anyám pedig egyedül nevelt a bátyámmal, de aztán kezdett összeomlani attól, hogy nincs velünk. Nem bírtam otthon tovább… folyton veszekedtünk és már nem tudtunk egymás mellett élni, így egy nap fogtam magam összepakoltam és eljöttem. Azóta utazgatok. – ahogy hallgatta a történetet, láttam a szemén, hogy elgondolkodott.
-Sajnálom, túl sokat mondtam, csak azt kérdezte, hol élnek. Elég lett volna elmondanom a címet.
-Nem, semmi baj. – nem tudta mit mondjon. Érezzen együtt vagy lépje át a témát.
-Azóta nem is hívta őket?
-De, talán egyszer. Sokszor vágyom vissza, de nem tudnék a bátyám szemébe nézni, hogy úgy otthagytam.
-Biztosan megbocsájtana. Sőt szerintem örömében elsírná magát, hogy újra látja…
-Gondolja? – előre hajolt, két kezét a térdére tette és lefelé nézett, csak ezután válaszolt.
-Igen. – láttam rajta, hogy felkavarta a dolog, mintha visszatartana valamit, de talán jobb, ha nem firtatom.
-Mennyi időre utazik? – váltottam gyorsan témát.
-Két hétre. Ön?
-Én csak egyre.
-Értem. – ezután ismét csend lett a vagonunkban, csak a vonat zötykölődése hallatszott.
-Tetszik a tetoválása. – törtem meg a hallgatást.
-Köszönöm. Egy éve van meg.
-Miért pont egy fa? Ha tudhatom.
-Ez olyan, mint az utazás nem tudom miért pont ez, csak ezt választottam. Tekinthetjük, a fát az élet fájának, a madár pedig lehetek én, aki majd egyszer elrepül róla. Talán ez az értelmezés miatt tetszett meg rögtön.
-Valóban jó meghatározás.
-Önnek pedig szép a gyűrűje. A béke jele?
-Köszönöm. Igen az. Úgy gondolom, hogy szerencsét hoz, amikor rajtam van, nem történnek rossz dolgok, és ha ránézek, rájövök, hogy a nyugalom és a boldogság a legfontosabb az életben.
-Remélem, sokáig lesz még a szerencsecsillaga. – mosolyodott el.
-Én is. – és az ablak felé fordulva elmosolyodtam. A gyűrűt nem sokkal a távozásom előtt kaptam meg az egyik kedves ismerősömtől, aki a mai napig nem hiszi el, hogy minden nap rajtam van.
-Tudja, emlékeztet a húgomra. Ő is folyton nevetett. Kevésszer láttuk boldogtalannak, és neki is ugyanígy csillogott a szeme. – nagyot sóhajtott, majd folytatta.
-Már 3 éve nem láttuk… – összezavarodtam..
-Ő is elment? – akár csak én…
-Egyik este összepakolta a holmiját és elment, míg mi nem voltunk otthon. A szülinapján… lassan 3 éve. Nem hallottunk attól kezdve semmit felőle, bejelentettük a rendőrségen. Akkor kaptunk tőle egy hívást, hogy semmi baja, de ne keressük. Az anyám kiborult, hogy mi történhetett, mit rontott el. Folyton azt mondta, ha az apám még itt lenne, sosem történik ez meg…
-Én nem tudom mi történt azután otthon, hogy eljöttem.
-Ő még sosem csinált ilyet azelőtt. – vállára tettem kezem és így szóltam. :
-Vissza fog jönni higgye el. Néha csak hinnünk kell.
-Azért utazom folyton, hátha megtalálom, de még sehol nem sikerült rálelnem.
-Mert nem akarja. Valami történt, hogy mi, azt nem tudhatja, de ha majd feldolgozta, megkeresi magukat. – pár percnyi csend után a vonat megállt.
-Megérkeztem… – mondtam elhaló hangon.
-Máris? Hisz ez nem Berlin.
-Köszönöm a beszélgetést, igazán jól esett, de valamiért úgy érzem, itt kell leszállnom.
-Remélem, még utazhatok önnel. – kihúzta a bőröndömet az ülés alól és a kezembe adta.
-Viszlát, Tom. – hirtelen felkapta a fejét. Hisz nem mutatkozott be, mégis tudtam a nevét. Ekkor már a peronon álltam.
– Szofi, te vagy az? – kiabálta ki az ablakon, miközben a vonat elindult.

Válaszképp csak integettem neki. Talán megnyugodott, hogy még élek, vagy épp dühös, hogy nem ismert fel. Bármi legyen is, egy órát utaztam együtt a rég látott testvéremmel, és eleinte nem is sejtettük, hogy közünk van egymáshoz s mire rájöttünk, már letelt az idő.
-Hazamegyek, ígérem. – mondtam halkan a vonat hátuljának, és szép lassan kisétáltam az állomásról…