De ma már mindketten külön utat járunk.
Elsodort az élet, megsebzett a szó,
A szerelem hazugság, a hazugság való.
Nem sikerült felejteni,
Csak hulló könnyeket ejteni
Érted.
Hát nem érted?!
Én a szívemet adtam,
Mikor Te kérted.
Kérdem az Eget, hogy mit vétettem?
Vajon csak én szenvedek vagy Ő is, csendben?
Bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét!
Harcolnom kellett volna a szerel(m)emért…
5 hozzászólás
Talán mégis így jobb. A múlt miatt szenvedni, belegondolni, hogy mi lett volna, ha… Persze, néha foglalkoztatja az embert. Jó a versed, Mariann.:)
Szia!
Azt, hogy visszafordíthatnád, Neked kell
igazán érezni és tudni, de sokszor jobb
a múlton nem rágódni.
Remek alkotás!
Gratula!
Kedves Szőke lány nagyon szép önmarcangoló versedhez gratulálok. Lehet, hogy jobb ha előre tekintesz. 🙂
Utólag már könnyen bölcs az ember, és elméleteket gyárt, hogy mit kellett volna másképp tennie. Jól megírod a fájdalmadat.
Szeretettel: Rozália
Kedves Marianna!
Sajnálom, hogy így alakult. Érzem, mennyire fájhatott. Meghatott.
Gratulálok!
Szeretettel: Edit