Bolond szél fúj

Megérkeztem abba az istenverte puccos, – külön erre az alkalomra feldíszített -, étterembe, mely sokkal inkább egy lepusztult, nyolcvanas évekből visszamart habostortához hasonlított.
Különösképp, ha hozzávesszük, hogy egy családi ház hátsó udvarrészéből lett kialakítva, mint a néhai maszek világ iskolapéldája. A rokonságon, és az összeverődött, csupa idegen násznépen jócskán meglátszott, hogy már pár felessel, és sörrel kezdték a napot, így émelyegve, kicsit dülöngélve, egyesek egymásba kapaszkodva léptek be az étterembe, melynek a kis ajtajában egy frakkos pincér igyekezett mindenkit üdvözölni fülig érő bájvigyorral.
– Üdvözlöm Önöket a Fácán csárdában! – közölte udvariasan, tisztelettel meghajtva magát a rá ügyet sem vető vendégsereg felé.
Az apa óvatosan igyekezett leparkolni Suzukiját a gyepre, mert feleségével már jó előre megbeszélték, hogy nem maradnak mulatni hajnalig, mert nyári vakációra mennek Rodosz varázslatos szigetére, így szükséges, hogy mindannyian kipihenten, és frisse szállhassanak fel a repülőgépre.
– Te most viccelsz velem igaz, anyus? Azt akarod mondani, hogy nem ihatok meg még egy üveg sört a keresztfiam esküvőjén sem?! – hangja egyaránt dühös izgatottságról, és méltatlan kisemmizettségről árulkodott. Mint amikor valakinek csak azért korlátozzák a szabad akaratát, hogy megfosszák a számára értékes élvezetektől.
– Hát akkor csak azt tudom neked mondani, hogy magadra vess, mert nem akarok a János kórházba menni, ha te ittasan ülsz a volán mögé! – tette keresztbe karját a makacs, karakán, talpraesett asszony, aki – nagyon sok esetben -, kihasználva a lehetőségeket egyedül csakis a saját érdekeit nézte zsörtölődő férjével ellentétben.
– Jól van! Értem már! Nem akarod, hogy jól érezzem magamat! Megértettem! De azért a változatosság kedvéért te is nyugodtan leparkolhatnád a kocsit! Már a nyolcvanas évektől kezdve van jogosítványod! – jegyezte meg cinikus, csípős éllel, melyet semmi szín alatt nem lehetett félreérteni, és ezt tudta a feleség is. A feleség ki nem állhatott vezetni. Legfeljebb csak akkor, ha a szükség, vagy egyéb kényszerítő körülmény úgy hozta. A férj éppen ezért kihasznált minden olyan ünnepi jellegű alkalmat, amikor kicsit megfeledkezhetett a szabályokról, és kirúghatott a hámból. Nyolc üveg sör számára már meg se kottyant a rekkenő, augusztus végi melegben, ám azt nem lehetett volna róla mondani, hogy alkoholista lenne.
A díszes vendégsereg népes kompániája már régen az étteremben dáridózott, mikor a háromtagú család tagjai megérkeztek. A lehető legtávolabbi asztal sikerült lefoglalniuk, ami az anyának, és a fiúnak tökéletesen megfelelt, míg a családfő értetlenkedésnek adhatott hangot, hiszen társaságkedvelő ember hírében állt, különösen akkor, ha jól akarta magát érezni.
A felnőtt fiú még egy hosszú szabadverset is írt unokaöccse esküvője tiszteletére, ám nem tudta felolvasni, mert akkor már javában kótyagos, és szórakozottan sokat beszélő apja szabályosan elvette tőle a lehetőséget, és kiragadta kezei közül a mikrofont:
– Kezdődjön a buli! – felkiáltással.
Később az anyuka ment oda sógornőjéhez, és adta át, mint valami ultimátumot fia ünneplő versét, hogy ezzel is gratulálhassanak a szemlátomást időközben szinte mindenkiről megfeledkező jegyes párnak.
– Sajnálom kincsem! Tudod milyen az apád! Meglásd! Legközelebb jobb lesz! – igyekezett vigasztalni egy szem felnőtt fiát az anya.
A felnőtt fiú egész idő alatt magában gubbasztott. ,,Vajon a sok vadidegen ember közül ki az, aki tényleg szívén viselné bármelyik családtag sorsát, ha a dolgok valóban rosszra fordulnának?!” – töprengett el hosszú ideig, amíg az egyik vendégnek sikerült a pincérnél kikönyörögnie, hogy hozzanak egy kis zsenge, édeskés zöldborsólevest, amit ki tudja mikor főzhettek.
A fiú jóízűen bekanalazta a levest, miközben szinte senki se foglalkozott azzal, hogy ők, mint család egyáltalán jelen vannak. Az idős nagymama totyogott oda asztalukhoz bottal, és abban a pillanatban, hogy kissé fáradtan, és nehézkesen helyet foglalt úgy legurított egy nagy korsó, jéghideg sört, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Édes fiam! Miért szomorkodsz? Ez a világ legszebb napja, te meg itt itatod az egereket! Nézd csak! Mennyi szép nő van itten! – nevetett jóízűen az idős hölgy, mintha a nevetés gyógyszer volna a világ összes bajára.
– Csak elgondolkoztam a jövőről mama… – felelte kissé bizonytalanul. Valójában egyetemi csoporttársára gondolt, aki valószínűleg már boldog feleség. Miért nem volt képes hamarább cselekedni?! Most ezt a lehetőséget is elszalasztotta.
– Ugyan édes fiam! Te gyerekkorod óta semmit se változtál! Míg mások játszottak, hancúroztak te mindig azokat a haszontalan könyveket bújtad. Megakartad fejteni a világ titkát! Nagyon komoly, és határozott kisfiúcska voltál! Inkább élvezd az életet! Nézd csak! Mindenki annyira boldog és elégedett! – nagy mohót kortyolt a söréből.
A felnőtt férfi kicsit szomorkásan maga elé meredt. Úgy tűnt gondolataiba merül. ,,Vajon az ő esküvője milyen lett volna? Ő szerény, és egyszerűséget szeretett volna. Bőségesen elegendő lett volna a polgári szertartás. Különösen egy ilyen pénzéhes világban, ahol a legtöbben úgy is annyira labilisak, és kiszolgáltatottak.”
A fiatal férj apja átgaloppozott a termen, nyomában a férfi kissé spicces apjával, akik újabb, és újabb italköröket rendeltek. Sohasem érthette, hogy ahhoz, hogy az ember jól érezhesse magát miért kell az alkohol segítségét kérni?!
A nagymama most meglátta a világszépe arát, és zokszó nélkül tüstént felkelt az asztaltól, és odament, hogy gratulálhasson – aznap ki tudja még hányadik alkalommal -, hogy ennyire jól sikerült ez a kisebbfajta ,,népünnepély.”
– Hogy érzed magad fiam? – ült le anyja a férfi mellé. Semmit sem lehetett lelki szemei elől eltitkolni, hiszen egy anyja megérzi saját gyerekével kapcsolatos lelki folyamatokat. Mintha csak láthatatlan csatornákon keresztül kommunikálnának.
– Kicsit… fáradt vagyok… – vett egy nagy levegőt. – És te?
– Én is kincsem! De nemsokára úgy is muszáj elindulnunk, mert éjjel utazunk Görögországba!
– Igen…
– Mi az? Min gondolkodsz?
– Semmi, tényleg semmi…
– Engem nem tudsz becsapni! Szóval? Mi a baj?
– Katira gondoltam, hogy mi lett volna, ha annak idején sikerül a mi kapcsolatunk?!
– Édes fiam! Nem te mondtad, hogy rajtad kívül legalább öt egyetemista sráccal is volt kapcsolata? Akkor meg? Miért kell neked mindig olyanok után futnod, akiknek eszük ágában sincs veled foglalkozni?! – őszinte kérdésében nem volt semmi irritáló, vagy ellenszenves, mégis a férfi úgy érezte magát, mint akit szándékosan újból megsértettek. Lehorgasztotta, verejtékben úszó fejét. Már rövidujjú, hófehér inge is csatakossá vált időközben az izzadságtól. Fekete nyakkendője mégis szigorú fojtogató hurokként ölelte át vastag, bikaszerű nyakát.
– Nézd fiam! Felnőtt ember vagy! Miért nem próbálsz meg kikapcsolódni egy kicsit! Meglátod! Nagyon jól fogod magadat Rodoszon érezni! Sokat bolondozunk, kirándulunk, meg strandolunk együtt!
– …És apámtól megint hallgathatom a végestelennek tűnő anekdotákat arról, hogy vajon hol szúrhattam el az életemet! – kortyolt egyet a kólából, csakhogy benedvesíthesse száradásnak indult száját.
– Te is tudod, hogy apádnak csak a szája jár, de nagyon rendes ember!
A férfi enyhe nemtetsző grimaszt vágott, mintha keserűt ivott volna. Az anya pedig pontosan érezte, ezt a könnyelmű, ,,ami szívén, az a száján” kijelentést bizony elhibázta.
– Ne haragudj rám! Csak fecsegek itt össze-vissza! – próbált bocsánatot kérni.
Mindketten némán a leves kanalazásába fogtak. Nemsokkal később visszatért hozzájuk a spicces családfő. A férfi ilyen esetekben ki nem állhatta az apját, mert meggondolatlan, és csúnya dolgokat vágott a fejéhez.
– Na mi a nagy harci helyzet bogárkáim? – kérdezte fennhéjázón.
– Semmi különös! A fiaddal éppen arról beszélgettünk milyen remekül fogjuk majd érezni magunkat hármasban! – próbált könnyed társasági témát felhozni a feleség.
– Na ne mondd! Pláne akkor, ha őméltósága majd megint a szállodában akar maradni este! – jegyezte meg csípősen.
– Géza! Ezt nem kellett volna! – ripakodott rá az asszony.
– És miért nem! A mi drágalátos fiacskánknak aztán édes mindegy, hogy mit mondunk! Nem igaz?! Egyik fülén be, a másikon ki!
– Te is tudod, hogy mindig is olyan dolgok foglalkoztatták, ami másokat nem!
– Hát az már biztos! Nincs barátnője. Nincs állása. Nincs neki semmije sem! Csak azok az átkozott versek, meg a sablonos szövegei, amiből egy kukkot sem lehet érteni! – mérgeskedett.
– Géza! Ne csináld ezt! Különben nem jössz velünk! – figyelmeztette férjét a karakán asszony.
– Pusztán csak a kíváncsiság miatt! Kinek adnád át a jegyemet?! – csipkelődött tovább.
– Ne félts ám te engemet édesem! Megtalálnám a módját!
– Hát arra befizetnék! Az anyád biztos nem jönne, mert még életében nem járt külföldön, és nem is érdekli! A keresztfiad pedig dolgozik! Akkor?!
– Ne feszítsd túl a húrt, ha megkérhetlek!
– Jól van! Tudjátok mit? Le vagytok mindketten tojva! – válaszolta mindkettőjüknek, majd visszatért a dáridóban, örömmámorban úszó társaságba.
Később a vártnál hamarabb besötétedett, és a fiatal felnőtt férfi elhatározta, hogy ő bizony elmegy innét, mert nem érezte jól magát egy csomó, ismeretlen vadidegen ember társaságában. A végszót most is a feleség mondta ki:
– Úgy gondolom, hogy ideje, hogy hazamenjünk! Szólok apádnak, aki szemlátomást remekül érzi magát! – állt fel az asztaltól, és igazította meg a ruháját.
A legtöbben ügyet sem vetettek rá, hogy ők egyáltalán kicsodák. Mindenki saját magával volt elfoglalva, és az adott esküvőre valami furcsa megjátszott felszínesség telepedett.
A feleség szólt szórakozó férjének, akit szemlátomást egy csöppet sem dobott fel a hirtelen támadt távozás gondolata. Meg is jegyezte:
– Jaj, anyukám! Csak most kezdek belejönni! Nem maradhatnánk még egy kicsit?
– Te is tudod, hogy holnap kora hajnalban már kint kell lennünk a reptéren, mert nyaralni megyünk! Van ezzel valami problémád?! – fonta maga előtt keresztbe karjait.
– Nincs! – fortyogott magában. – De én biztos, hogy ilyen állapotban nem vezethetek mert sokat ittam…
– Csak állj ki a kocsival, a többit majd én megoldom! – parancsolt rá az asszony.
A férj mindent úgy csinált, ahogy felesége mondta neki, persze azzal a különbséggel, hogy miközben kiállt szidta, mint a bokrot az egész világot, és az emberiséget, hogy azért egy esküvő mégiscsak jeles esemény stb. Meg hogy miért kell nekik mindenből kihúzni magukat.
– Te is jobban tetted volna, ha leteszed azt az átkozott jogosítványt, most én nem lennék megszívatva, mint a torkosborz!
A férj átadta a slusszkulcsot az asszonynak, aki beült a vezetőülésbe, és nagy gázzal már mentek is hazafelé.
– Remélem, most nagyon boldog vagy! Sikerült egy feledhetetlen élménnyel megajándékoznod őket.
– Nekem aztán édesmindegy! És mellesleg! Én is adtam nekik egy kisebb összeget! Úgyhogy be lehet fogni! – a feleség mindig dühös volt, ha neki kellett vezetnie. Úgy érezte ilyenkor magát, mint akit korlátoznak, vagy szabályok közé szorítanak, és ezt ki nem állhatta.
– Lehetetlen egy nő vagy! Tudod-e?! – dőlt hátra megfáradtan, kissé kábán a hosszúra nyúlt naptól az ura.
– Még mindig jobb vagyok, mint a te drágalátos tevelusta rokonaid!
– És te? Édes fiam? Legalább azt mondd meg? Jól érezted magad?! – fordult a merengő, komoly férfihoz, mire az csak csupán biccentett.
– Hagyd békén a fiunkat! Mára éppen eléggé elfáradt. Igaz kincsem? – nézett rá bizalmasan az anyuka.
– Te a te fiad némasági fogadalmat tett!
– Ha tudni akarod! Azért viselkedik így, mert nagyon bántja, hogy nem olvashatta fel az ifjú párnak írt versét! Te valósággal belé fojtottad a szót!
– Még hogy én??? – hüledezett az apa.
– Kicsit gondolkozhatnál a változatosság kedvéért mielőtt cselekszel! – pirított finoman a feleség.
– Jól van! Ezt megjegyeztem! Most egy jó darabig egyikőtök se szóljon hozzám! – duzzogva kibámult az ablakon. Nézte az elsuhanó tájat.
A felnőtt fiú, mintha megérezte volna, hogy alig pár év múlva elfogja veszíteni félelemmel tisztelt apját.
Elrepültek Rodosz szigete felé. A fiú pedig folyamatosan azt érezte, hogy valami végérvényesen hiányzik az életéből…