Bosszú

Adolf imád sétálni, de utálja a szájkosarat. De tudja, hogy csak akkor léphet ki az utcára, ha azzal a visszataszító drótkerettel ártalmatlanná teszem. Az elv, de szigorúan csak az elv kedvéért kicsit birkózik velem, aztán indulhatunk.
Kutyakoncert kísér bennünket. A bent lévők jönnének ki, irigyek is talán, – és ennek hangot adnak. Adolf nem tud válaszolni, ezért büszkén felemelt fejjel halad, és úgy tesz, mintha méltóságán alulinak tartaná a „válaszadást”. Csak én látom lapockáján a felálló szőrt, és ebből tudom, hogy igenis, izgatott.
Megcsodáljuk az utcára kihajló virágot. Közben óvódás-csapat érkezik. Bízva Adolf türelmében, megengedem a simogatást. A szeretetroham kezd terhessé válni, Adolf segítséget kérőn néz rám. Megértem, és megszabadítom a fülcibáló kis kezektől.
Már fordulnánk be a sarkon, mikor elénk toppan egy élemedett korú nőszemély. A kutyát meglátva hatalmasat sikolt, és üvegrepesztő hangon üvölti, hogy ő fél. Nyugtatóan közlöm, hogy feleslegesen, mert Adolfot megvédi tőle a szájkosár. Nem értékeli humoromat, tovább visít. Pillanatokon belül társai is akadnak, akik lelkesen pocskondiáznak, és kedvenc ebem kiírtására adnak különböző tanácsokat. Szerencse, hogy az érdekelt nem érti, nyugodtan ül, és figyel.
Mennék már, de nem tudok. A stratégia ügyes, körbefognak, nincs menekülési útvonal. A hangerő emelkedik, Adolf türelme múlik.
Talán már érti az emberek embertelenségét.
Elégtételt venne, de a szájkosár miatt nem tud, így hát odaáll a hangadó mellé és felemeli a lábát. ……
Szorult helyzetünkből autóbuszvezető ismerősöm ment ki. Ötlete életmentő. Bár nincs megálló, ő menet közben nyitja az ajtót és lassít. Csak annyira, hogy fel tudjunk ugrani.
Míg felszabadultan nevetünk Adolf bosszúján, megérlelődik bennem a gondolat: minél többet vagyok emberek között, annál jobban szeretem a kutyákat.