Búcsúlevél a Békához, ki nem változott királyfivá…

Szia Kedves Békám!

A tóparton időzöl hűvös éjszakán? Sokat gondolok Rád, vajon találsz télire elemózsiát? Aggódom érted, a part ilyenkor mogorva, s hideg. Ha fázol – majd ki takar be? Ki főz Neked finom meleg teát, ha a tél szele vicsorogtatja hideg fogát? Tudom – bárki más, csak nem én – a büntetésem kemény! Bár egy teafőzés még nem lenne a világ, de elveidet tartod, s nincs közös teázgatás. Milyen kár!

Így hát úgy döntöttem, megírom hozzád búcsúlevelem, az éji neszben csillagok fénye vezeti remegő kezem. Mutatja Hozzád az utat, de óva int, arra semmiképp ne haladjak. Emlékem Rólad fájó – könnyes, szép – a gondolatból soha nem elég. Mikor kinyitom reggel ablakom, vérző lelkem végigfut a havason. Ordítana, de nem lehet, meghallják az emberek. Titok vagy énnékem, nagyon nagy – szenvedésem – ettől oly borzalmas. Erősen vágyom, eszeveszettül vágyom, hogy egyszer eltűnik Rólad minden álmom. S hiszem, hogy holnap halványul majd minden, s végre sikerül tébolyult elmém hatalmából kilépnem. A sorsnak köszönöm, hogy adott belőled, bár égtem, mint a parázsló tőzeg, de Te oly fukar voltál, vizet sem adtál a szenvedőnek – lásd, mégis hálát adok a múló időnek – szerettelek. Pedig a sok apró perc mind gonosz volt, mikor forrósággal körém folyt. A megalázó pillanat mindig figyelmeztetett: – Vigyázz! Ki tűz közelbe megy, borogathatja az égő sebeket! A fájdalom a pokolba vitt el, sétálgatott velem le s fel, s ölel kéjesen, fojtogatott fekete kézzel!
Mit sem figyeltem az intő szóra, rohantam az ismeretlen odúba, Feléd szélsebesen mentem, s nem vettem észre, hogy elveszett közben a lelkem. Te éhesen vártál – gonoszul – velem mindig elbántál, felfaltál és zabáltál.
Egyet remélek csak – bár morzsányi érzelem sem létezett – mégis reménykedem, hogy egyszer megkövetsz – ha ember vagy, ezt megteszed.

Ha ember vagy! S nem béka!
Most már nem tudom! Elbizonytalanodtam. Kinek is írok én ma?
Elfog a kétely, miközben ezen gondolkodom.
Ja! Te vagy a Béka!

Ó, ó, ó, sokáig hittem, hogy ember vagy, s szíved óriási nagy, s ápolod vele a haldoklókat – de míg Rajtad tekeregtem, rájöttem, hogy Te is halott vagy, kegyelmet így kezed nem osztogathat. Mekkora veszteség, ilyen lélek, ilyen szív, mi Benned dobog ….s nem segíthet. Ó jaj, csak zokogok!

Tudod Kedves Békám, bizony sokat szenvedek, s a szörnyű az, hogy még mindig Nálad tekergek, s így ahogy vagy Békaként is kedvellek. Bár, lassan hámozom magamról nádast, de kínlódásom újra és újra kifeszíti a vitorlákat, vízre szeretne menni – a messzeségbe hol szabad utat talál. De vad széllel jön a megvetés, mely a vitorlákat kegyetlen erővel tépi szét. Pusztítanak a szavak, mik felém rohannak. Ők már velem maradnak, jönnek a sírba, s ott térünk majd együtt örök nyugovóra. S nevetésed, vagy könnyed legyen halotti tor a síromon, s járjon vitus-táncot az elszalasztott alkalom – mondj értem egy imát, s tudd – ezt álruhában hozta nekem a sors – a szenvedést – melyet tálcán felém Veled kínált. S mert nyúltam Érted, a mohóságom, s a túláradó sodrás legyilkolt. S nincs tovább…

Most itt abbahagyom Békám, nincs már mit írnom – kicsit könnyezem ám, fáj még – persze, hogy fáj, de Te úgy sem hallod meg a sóvárgás jajszavát, enyhíteni a fájdalmon, pedig eszedágában sem áll….. Mondd, megcsókoljalak? Ehh…Csókoltalak már, s királyfivá akkor sem változtál! Most beérném már egy szabólegénnyel is – de ki sokat akar, az így jár. Se királyfi, se szabólegény, se semmi…
Na egye fene, utoljára megpróbálom, küldök egy búcsúcsókot….cupppp…így ni…

S a boríték bezárult legott, a csók a ragasztónál azonnal kirajzolódott. (Chanel csókálló rúzs volt)

A nő hosszasan várt, várta a csodát…már kétszer is lebukott a tompa téli táj, éj köntösét kíméletlenül vetette a fákra, s ekkor már tudta, fájón tudta, bizton érezte…. míg él, választ levelére sosem talál…

Felállt, az ablakhoz ment, nézte a tó szélén ülő békát, a levélkét fogta, szorosan szívéhez szorította, s halkan suttogta, miközben egész teste remegett:

Béka Veled!