Bűnösök 7/6

Déltájban arra ocsúdott, hogy valaki a ház elé parkolt. Ez napjában tucatszor is megesett, ám a lány azonnal megérezte, ez az autó másképpen parkolt le, mint a többi. Mint ahogyan egy telefonkészülék is számosféleképpen tud csörögni ugyanazzal a csengőhanggal, s a kapucsengőnek is számtalan különböző dialektusa szólal meg más és más ember ujja alatt. Lehetetlennek tűnt, amire gondolt, mégis odaállt mellé a bizonyosság és nógatta: menj csak ki, siess! Jól érzed, Ő az! Ő jött el hozzád! S ő engedelmesen kisietett.
Majd’ összeesett a boldog meglepetéstől, s a férfi karjaiba valóban, egyszerűen csak beleomlott.
− Scott! … Mit keresel itt? Hogy-hogy… Miért?
− Érted, Mariah – nézett a szemébe a férfi. – Érted jöttem. Apád dolgát én elrendezem. Kap ápolónőt, te pedig megmenekülsz innen.
− Megmenekülni? Ő… haldoklik.
− És tegnap? Tegnap nem bántott?
A lány szívesen hazudott volna, mint akárki másnak. Csakhogy az előtte álló férfi nem volt akárki. Neki képtelen lett volna hazudni.
− Hát… Tele van dühvel… és tehetetlenségében…
− Meddig mentegeted még?! – futott a vér Scott arcába. – Te is tudod, hogy nem érdemli meg. Haldoklik… ez talán fölmenti őt minden tettének súlya alól? Haldoklik, de ahhoz még van benne erő, hogy összetörje, ami megmaradt belőled!
A férfi most máshogyan állt a lány előtt. Másképpen, mint szokott. Kifinomult intelligenciája ezúttal valami eddig ismeretlen elszántsággal, már-már harciassággal vegyült.
− Hogy összetörje? … Nem. A helyzet azért nem ennyire…
− Rendben. Bemegyek hozzá – szögezte le a váratlan jövevény, s ellenvetést nem is várva, megindult a ház felé. A lány sajgó tagokkal iparkodott utána; el sem tudta képzelni, mi lehet a férfi szándéka. Talán megruház egy magatehetetlen nagybeteget? Vagy leáll ordítozni vele? Mit fog tenni vajon?
Scott még azt sem kérdezte, hová menjen, melyik ajtón nyisson be. Hiába kalauzolta volna a lány, szilárd elszánásában mintha meg sem hallotta volna a hangját. Végre rátalált a betegségtől bűzlő szobára, melyet szélesre tárt ablakai dacára is teljesen kitöltött az émelyítő terjengés.
− Jó napot! – robogott át a helyiségen, s tekintete csöppet sem enyhült meg az élőhalott láttán. Bemutatkozott, s a kezét nyújtotta.
A beteg tétován kinyúlt a kéz után, de közben a lányra nézett, s tőle kérdezte.
− Ki ez?
A férfi azonnal megfelelt:
− Én a maga lányának a vőlegénye vagyok.