A legtöbb költőnek két lelke van,
az egyik a daloló, vidám szirén,
ha szemében nézed, mint gyémánt, olyan,
mi lebeg gyöngyházszín patak vizén…
A másikat szép leány meg ne keresd,
mert a gyöngyház színűt az tartja fent,
mint gyökér a fát, vaksötétjében,
vérben és sárban, férgek közt lent.
A dalnokok szava csak messziről szép,
mint havasi kürtszó a hegyek fölött,
ám álomképeiben a kék messzeség,
vele marad lent a rögök között…
Könnyéből sár lesz, véréből szenny,
mit nem szárít fel valós meleg sugár,
s ha felsír is néha az alulsó lent,
a fény hozzá nem juthat el soha már…
Ha beleszeretnél, szeresd a versét,
mint furulyaszót, mint régi nótákat,
ám ha a szél elfújta szép énekét,
nem találnál mást csak lyukacsos ágat…
8 hozzászólás
Szép verses figyelmeztetés!
Remélem, lesz ki megfogadja még…! 🙂
örülök, hogy tetszett, kedves Dóra
Szia András! 🙂
Örülök, hogy újra megjelentél itt! 🙂
Máris cáfollak, hiszen az első soroddal nem értek egyet, mert szerintem nem csak kettő, hanem több is. 🙂 Azon a záró két szakaszon magam is elgondolkodtam, mert tanulságokat hordoz.
Nagyon jó a vers, vétek lenne nem megosztani az olvasóközönséggel.
Továbbra is írj és osztogass! 🙂
Szeretettel: Kankalin
köszönöm, kedves Kankalin
Kedves András!
Tanulságos vers! Bár szerintem két lelke nemcsak a költőnek van. (Annak lehet, hogy több is. Kankalinnal egyetértek ebben.:)
Üdvözlettel: Zsóka
Köszönöm, hogy itt jártál, kedves Zsóka
Kemény, ütős vers. …és igaznak tűnik – sajnos.(?) Gratulálok!
köszönöm István