Bűnösök 7/7

Pillanatnyi mélységes csönd zuhant a trióra. A beteg sápadt arcának mély, sötét szemgödreiből olyan éktelen csodálkozás meredt elő, mintha a jövevény azt mondta volna: én a halál angyala vagyok, te pedig most velem jössz. A lány pedig, ki eddig két kézzel kapaszkodott Scott erős karjába, most fejét is kezei mellé ejtette, úgy ismételgette magában a szót, mellyel az azonosította magát – vőlegény… vőlegény… Homlokát erősen a férfi vállához dörzsölgette, s azt próbálta kitalálni, vajon ez valami stratégia, vagy megmentő lovagja valóban komolyan gondolja, amit mondott?
A lovag nem teketóriázott.
− Azt akarom, hogy tudja, Mr. Fetcher: a lánya már hozzám tartozik; elveszem. Tudom, mit művelt vele a múltban, és tudom, hogy felnőttként is megtalálta a módját, hogyan ártson neki. Azért jöttem, hogy ennek egyszer s mindenkorra véget vessek. Tudja meg: a lánya az én védelmem alatt áll. És a maga terrorjának itt vége. Örökre! Megértette?
Mariah olyan zokogásban tört ki, amit még az utca túloldalán is meghallhattak a járó-kelők. Hangjából nem csupán az elmúlt napok fájdalmai tódultak elő, nem csupán az utóbbi hetek minden feszültsége, de sok-sok év magányának panasza, a soha be nem gyógyult sebek minden sajgó gyötrelme, egy kizsákmányolt gyermek minden siráma, aki soha sehol nem talált védelemre.
A nagybeteg tekintete most épp olyanná változott, mintha magát a megváltót látná.
− Maga… a lányom… vőlegénye?
− Az vagyok.
− Akkor a lányom… az én lányom… nem egy rossz nő?
− Nem. Az ön lánya tisztességes. És jó házba kerül. Én orvos vagyok.
Bár a fiatalember kimérten ellenséges volt a haldoklóval, az mégis végtelen boldogságot merített minden elhangzott szavából.
− Akkor… a lányom becsülete… a becsülete…
− Makulátlan lesz, uram. Új élete lesz. Befejezi az egyetemet, és övé lesz a világ. Én mindent megadok neki, és többé senki sem bánthatja.
A lányt zokogó-görcs rázta, apját a delejes hideg. De valahogy mindez nem számított már. A haldokló kinyújtotta reszketeg csontvázkezét a lány felé, s az megérezte, hogy most érte kell nyúlnia.
− Kislányom – szólt halkan a beteg, s a lány most nem tiltakozott a megszólítás ellen. – Igazat beszél?
Mariah fölnézett Scottra. Bár soha nem kételkedett volna egyetlen szavában sem, mégis valami megerősítésre várt. A férfi átölelte a vállát, arcon csókolta, s csak azután bólintott. A lány szótlanul továbbadta a bólintást az apja felé.
S a reszketeg ajkak birokra keltek a szavakkal, amelyeket még soha nem mondtak ki megannyi hosszú év alatt. A vékony hang kísértetiesen kúszott a levegőben, de a tekintet élénkebb volt, mint valaha.
− Úgy hát végre visszakapod az életedet… amit én elvettem tőled. Igen… tudom, hogy én vettem el az életedet… Kislányom… meg tudsz nekem… meg tudsz nekem bocsátani?
A lány nem habozott; mindig erre a kérdésre várt. Erre az egyetlen kérdésre. E pillanatban választ kapott mindenre – nem a vezekelni vágyás öntudatlan kényszere hajtotta, nem a bűntudat sarkallta kitartásra a végsőkig. Nem, ő mindvégig erre az egy kérdésre várt. Erre az egyetlen kérdésre, s erre a könyörgő tekintetre. Istenem! Milyen könyörgő tekintettel nézett ő is akkor régen… Néma szavakkal. De az ő néma könyörgése élettelenül hullott a földre, s már rég felitta onnan a múlt. Ő pedig eddig várt. Kitartással tűrt és várt, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer elhangozzék ez a kérdés. Hogy minden haragjával, s végtelen keserűségével vághassa rá, teli torokból: nem! Nem és nem! Ő soha-soha nem fog megbocsátani! Most hát elérkezett az alkalom; itt volt a lehetőség, a soha vissza nem térő.
S ő meleg hangon suttogta:
− Igen, apa. Megbocsátok.

S még dörzsölgette apja hideg kezét egy keveset. Még akkor is, amikor az már a messzeségbe révedten, mozdulatlanságba dermedve, kilehelte utolsó, halálbűzös leheletét. Boldog mosollyal arcán költözött át a másvilágra, abból a világból, hol képtelen volt békére és boldogságra lelni. Halálában végre mindkettőre rátalált. Mert leánya soha többé nem zokogott már miatta…